A bordó műbőr sikolya
Mávtalanság (2003. szeptember) Embert próbáló forróság. A szemközti műbőr ülésen huszonéves hölgy vív elkeseredett harcot a fogai közé szorult szotyi-héjjal. Köldök fölött végződő topja finoman hangsúlyozza nadrágjára omló háját, s elő-elővillan (na jó: folyamatosan kilátszik) klasszikus kínai piacos bugyija is. A Magyar Államvasutakkal utazunk. Vagy inkább szállítanak minket. Csak reménykedhetünk a megérkezésben. Talán állami vállalataink között sem akad még egy, aminek a nevét ennyire lesújtó hanghordozással ejtenénk ki, s aminek hallatán ilyen érzékletesen jelenne meg egy alulmúlhatatlan színvonalú közszolgáltatás: szinte érezzük a jellegzetes szagokat, látjuk a mocskot, és beletörődünk a késésbe. Mintha megállt volna az idő, a Máv láthatóan nem nagyon zavartatja magát rendszerváltástól, piacgazdaságtól és hasonló, múlandó dolgoktól. Itt továbbra is kapun belül tartják a munkanélküliséget, vidáman halmoznak fel évről évre tízmilliárdos veszteséget, és óvó gondatlansággal tartják egyenkoszosan a szerelvényeket. A siófoki vasútállomás csomagmegőrzőjében a rugalmas tarifarendszer eredményeként 16 órára otthagyott csomagunkért 54 órányi díjat fizetünk. A Tatáról Budapestre tartó vonaton az ápolatlan (s félve jegyzem meg: talán kapatos) kalauzhölgy irgalmatlanul leteremti utastársunkat, amiért aprópénzzel merészel fizetni. A központi telefonos ügyfélszolgálat az egyes távközlési cégekkel folytat stratégiai együttműködést: hívásunkra automata közli, hogy a Máv Információs vonalát hívtuk, s várjunk a kezelő kapcsolására – a várakozás rendszerint hosszú percei alatt vígan pörög a telefonszámlánk. Telefonos IC-helyfoglaláskor, ha éppen nem foglalt-jelzést kapunk, s kicsöng, akkor rendszerint nem veszi fel senki. A biztatóan induló, emelt minőségű InterCity program is kezd elmávosodni, a jelentős felárért (diákok esetében sokszor több, mint 100%-os többletköltséget jelent a pótjegy) néha már csak régi kocsikat, működésképtelen légkondit és tradicionális pontatlanságot kapunk. Az átlag személyszállító vagonok ritkán okoznak csalódást. Az illemhelyen rendszerint nem működik a vízöblítés, furcsa porral kell kezet mosni, és egyébként sincs gusztusunk kezünkkel illetni a kilincset. Nyáron mindent áthat az össznépi izzadságszag, ráadásul ha kifogunk egy kellőképpen hisztis idős hölgyet, még az ablakot sem húzhatjuk le. Télen vagy fagypont körüli hőmérséklet uralkodik a fülkében, vagy trópusi klímát teremt a szabályozhatatlan fűtés, előállítva az imént vázolt ablakos problémát. Van valami antiimperalista báj abban, hogy a vonatok feliratai a magyar mellett francia, német, olasz és ékes orosz nyelven mindenhol olvashatók (hogy kalinyingrádi vendégeink se használják a toalettet, míg a vonat az állomáson tartózkodik), angolul azonban csak a legritkább esetben. Csak idén nyáron vált világossá számomra, hogy ez nem feltétlenül hungarikum, a horvát államvasutak is hasonló gyakorlatot követ. Ki tudja, talán egy kizárólag vasutasokból álló, nemzetközi szabadkőműves páholy angol-ellenes üzelmei húzódnak a háttérben… Az élet néha szolgál rendkívül pozitív csalódásokkal is: egy alföldi mellékvonal kis piros motorvonatján a hajnali óra ellenére is barátságos kalauz-ifjú kéri jegyünket kezelésre. Rövid tanulmányozás után kedvesen közli, hogy erre a vonalra nem érdemes elsőosztályú jegyet váltani, s legközelebb inkább kérjünk szakaszosan differenciált tikettet (a fővonalra első-, ide másodosztályút). Van remény…
|