Úgy 92-93 tá­ján az MSAT kezd­te Ci­ni­vel, meg klipmixszel. Az­tán jöt­tek a töb­bi­ek, Bu­da­pest TV, ATV, Ze­nit TV, Fő­nix TV, Fix TV és még ki tud­ja, hány meg hány re­gi­o­ná­lis mu­tá­ció.
Egy mí­tosz vég­leg vé­get ért, le­járt a ka­kas­ülőn be­szé­lő, fel­le­gek­ben já­ró vitrayta­má­sok kor­sza­ka: ki­tel­je­se­dett a rend­szer­vál­tás. Egy-két schvarcban dol­go­zó ope­ra­tőr, né­hány le­se­lej­te­zett ka­me­ra, egy kék füg­göny, egy fi­kusz, és egy pö­sze mű­sor­ve­ze­tő, en­­nyi kel­lett. Kész volt a ma­gyar suf­ni tévé.
Elő­ször a be­szél­ge­tős mű­so­rok jöt­tek. Le­csú­szott sztá­rok, el­fe­lej­tett po­li­ti­ku­sok, kli­ma­xos szexuálpszichológusok, Dél-Ame­ri­ká­ban el­is­mert ma­gyar tu­dó­sok ad­ták egy­más­nak a ki­lin­cset. A nyílt di­let­tan­tiz­mus, a kön­­nyű­fém-szer­ke­ze­tű asz­ta­lok, a ZX Spekt­rum gra­fi­kák egy­re több né­zőt csal­tak a tévék elé. Döb­be­net­tel ve­gyes cso­dál­ko­zás­sal néz­tük a ven­dé­gek és ven­dég­lá­tó­ik ma­gán­szá­ma­it, az intimpistáskodó jópofit, a szom­széd­as­­szo­nyos bi­zal­mas­ko­dást. Em­lék­szem, ami­kor a Bu­ta­ság meg­fog­ta a ke­zem, le­ül­te­tett a fo­tel­be, ki­vet­te a ke­zem­ből a táv­irá­nyí­tót, és én csak bár­gyún néz­tem. Ilyen nincs és még­is van – anyu ezt ne­ked is lát­nod kell! Selypít és mű­sort ve­zet, csú­nya és ki­hí­vó­an öl­tö­zik, bu­ta és okos­ko­dik, és köz­ben csak ka­cag, csak ka­cag. Érez­tem, hogy a ma­gyar te­le­ví­zi­ó­zás­nak eze­ket a pil­la­na­ta­it meg kell örö­kí­te­nem. Má­ig büsz­ke va­gyok pél­dá­ul ar­ra, hogy Uhrin Be­ne­dek egyik el­ső fel­lé­pé­sét fel­vet­tem vi­de­ó­ra, biz­to­san tud­va, hogy kul­tu­rá­lis mér­föld­kő­höz ér­tünk.
De per­sze nem­csak Be­ne­de­ket lőt­ték az égig a minitévék. Anettka sem ke­rül­te el a sor­sát. Bu­gyi le, mell fel, és most a ha­tár a csil­la­gos ég. Sőt, Anettka odá­ig ju­tott, hogy már-már ma­ga lett a TV. Min­den­re el­szánt csa­pa­tá­val ko­moly tá­ma­dást in­dí­tott a jó íz­lés és a pol­gá­ri hét­köz­nap­ok el­len: pro­vo­ka­tív té­mák, pro­vo­ka­tív ta­nít­vá­nyok. A né­ma, az antinő, és a me­leg­imi­tá­tor. Kis tes­ti hi­bá­val köz­tük az em­ber lab­dá­ba sem rúg­hat, ide or­das nagy defekt kell. Itt van pél­dá­ul a Hő­emel­ke­dés Pe­ti­vel cí­mű betelefonálós me­leg­ma­ga­zin, ahol csu­pasz va­ló­ját mu­tat­ja az em­be­ri pri­mi­tív­ség.
De per­sze van­nak má­sok, akik más­kép­pen épí­tik a jö­vőt. Fásy mes­ter mu­la­tós­nak ne­ve­zett szel­le­mi és ze­nei po­kol­já­rá­sá­ért egy jól mű­kö­dő or­szág jól mű­kö­dő íz­lésrend­őr­sé­ge már ré­gen le­tar­tóz­tat­ta vol­na a bé­kés­csa­bai ven­dég­lőst. De ő is to­vább­lé­pett, és a po­li­ti­ku­sok nyelvközelben cí­mű kar­ri­er­épí­tő mű­so­rá­val bár­me­lyik hó­nap do­rom­bo­ló ci­cus dí­já­ra jó esél­­lyel pá­lyáz­na. Mind­egy, a lé­nyeg: Fásy mu­lat. És kü­lön­ben is az ATV egy Vi­dám Va­sár­na­pon vég­leg el­ve­szí­tet­te a gagyiság je­len­tet­te bájt.
De per­sze az út nem­csak fel­fe­lé ve­zet ezek­ben a tévékben sem. A suf­ni tévé sok­ol­da­lú­sá­gát jel­zi az is, hogy nem­csak sztár­kel­te­tő­nek, ha­nem sztár­ol­ta­tó­nak is ki­vá­ló­ak. Szám­ta­lan, szak­mai ön­ér­ze­té­ben sér­tett, a vi­lá­got je­len­tő desz­kák­ról le­csú­szott em­ber szá­má­ra je­lent ez a mű­faj szo­ci­á­lis vé­dő­há­lót. Csala Zsu­zsa, Nyer­tes Zsu­zsa, Ilkei Csa­ba, Schmuk An­dor, Ró­zsa György, Far­kas Bertalan… Foly­tas­sam? Foly­tat­ják.
Az­tán per­sze itt van­nak az em­be­ri hi­szé­keny­ség vám­sze­dői. Az ő fel­tű­né­sük és tün­dök­lé­sük, ön­ma­gá­ban cá­fo­lat min­den­faj­ta evo­lú­ci­ós el­mé­let­re. Ele­in­te saj­nál­tam azo­kat az em­be­re­ket, akik 240 fo­rin­tért per­cen­ként gon­do­lat­ban kár­tyát emel­nek, hogy meg­tud­ják, az el­kö­vet­ke­ző fél­év­ben nem szá­mít­hat­nak ko­moly kap­cso­lat­ra, és akit most meg­is­mer­tek, biz­tos, hogy nem az iga­zi. Vagy ott van a főtáltos, aki a ke­reszt­név alap­ján meg­mond­ja, hogy ho­gyan met­szik az em­ber ágyát a víz­erek, és mer­re van­nak a Hartmann-cso­mók. Majd ki­je­len­ti a ked­ves be­te­le­fo­ná­ló­nak, hogy szel­le­mi­leg az asztrál sík 4. eme­le­tén van. Ja. Az­tán per­sze azok­kal is szí­ve­sen du­mál­nék, akik ak­kor érez­nek bi­zser­gést a bal mel­lük fö­lött, ami­kor a tévén ke­resz­tül mé­lyen a teleszakál Gyurcsok cso­da­dok­tor­ sze­mé­be néz­nek. De hos­­szú tíz­per­ce­kig bam­bu­lok ak­kor is, ami­kor egy ál­ta­lá­nos is­ko­lai kör­ző és vo­nal­zó­kész­let se­gít­sé­gé­vel fej­tik meg az élet és a jö­vő nagy tit­ka­it. Ked­ven­cem azon­ban még­is az a 75 éves na­gyot­hal­ló öreg bá­csi­ka volt, aki be­te­le­fo­nált az „Amit tud­ni akarsz” cí­mű, emelt­dí­jas, rejt­vény­fej­tős társ­ke­re­ső ma­ga­zin­ban, és ami­kor a var­sói párt­tit­kár­fe­jű mű­sor­ve­ze­tő meg­kér­dez­te, hogy pró­bált-e már is­mer­ked­ni, ő csak fé­lén­ken an­­nyit vá­la­szolt: háát, volt már rá pél­da. Se nem jó, se nem rossz, gagyi, de ma­gyar!