A fen­ti kö­ve­te­lé­se­ket tar­tal­ma­zó ul­ti­má­tu­mot 1940. jú­ni­us 26-án ad­ták át Bu­ka­rest­nek, mely, mi­u­tán meg­bi­zo­nyo­so­dott ar­ról, hogy Ber­lin nem ké­pes és nem kí­ván tá­mo­gat­ni egy eset­le­ges fegy­ve­res el­len­ál­lást, a ro­mán kor­mány más­nap el­fo­gad­ta Moszk­va kö­ve­te­lé­se­it. (Az 1940. má­ju­sá­ig egy­ér­tel­mű­en Pá­rizs szö­vet­sé­ge­sé­nek te­kint­he­tő Ro­má­nia meg­érez­ve az erő­vi­szony­ok vál­to­zá­sát, 1940. má­jus 27-én – az ad­di­gi „mu­lasz­tá­sa­it” póto­lan­dó – ola­jért fegy­vert-pak­tu­mot írt alá Ber­lin­nel.)
A ma­gyar mi­nisz­ter­ta­nács jú­ni­us 27-én úgy ér­té­kel­te, amennyi­ben Bu­ka­rest el­fo­gad­ja a szov­jet ul­ti­má­tu­mot, ak­kor Bu­da­pest sem­mis­nek te­kin­ti Ro­má­nia 1918-19-es er­dé­lyi és ke­let-ma­gyar­or­szá­gi fog­la­lá­sa­it. A ma­gyar kö­ve­te­lé­se­ket alá­tá­masz­tan­dó, a Leg­fel­sőbb Hon­vé­del­mi Ta­nács még ezen a na­pon el­ren­del­te a Hon­véd­ség egy­sé­ge­i­nek moz­gó­sí­tá­sát. Ber­lin tar­tott egy ma­gyar-ro­mán fegy­ve­res ös­­sze­csa­pás­tól, mi­vel úgy vél­te, azt Moszk­va ki­hasz­nál­hat­ja a ma­ra­dék Ro­má­nia el­fog­la­lá­sá­ra. (A szov­jet kor­mány je­lez­te Bu­da­pest­nek, hogy jo­gos­nak tart­ja a ma­gyar te­rü­le­ti kö­ve­te­lé­se­ket.) Bu­ka­rest jú­li­us 1-jén fel­mond­ta az ér­ték­te­len­né vált brit te­rü­le­ti ga­ran­ci­át, s Kár­oly ki­rály más­nap az or­szág ha­tá­ra­i­nak né­met vé­del­mét, va­la­mint né­met tan­csa­pat­ok Ro­má­ni­á­ba kül­dé­sét kér­te. A né­met dik­tá­tor, bár el­is­mer­te a ma­gyar kö­ve­te­lé­se­ket, még­is a tár­gya­lá­sos meg­egye­zést aján­lot­ta a jú­li­us 10-én Mün­chen­be lá­to­ga­tó Te­le­ki Pál mi­nisz­ter­el­nök­nek. Ha­son­ló ér­tel­mű ta­ná­csot adott az őt jú­li­us 26-án Berchtesgadenben fel­ke­re­ső Gigurtu ro­mán kor­mány­fő­nek is. Bu­ka­rest po­zí­ci­ó­ját to­vább gyen­gí­tet­te, hogy idő­köz­ben Bul­gá­ria is je­lez­te: kö­ve­te­lik a ro­má­nok ál­tal meg­szállt Dél-Dob­ru­dzsa vis­­sza­adá­sát.
Au­gusz­tus 16-a és 23-a kö­zött zaj­lot­tak le Turnu Severinben a ma­gyar–ro­mán tár­gya­lá­sok, me­lyek a fe­lek kö­zöt­ti el­té­rő ál­lás­pont­ok mi­att meg­sza­kad­tak. Bu­da­pest a Ma­ros vo­na­lá­tól észak­ra fek­vő te­rü­le­tek­re je­len­tet­te be igé­nyét, ami a tör­té­nel­mi Er­dély és Partium mint­egy két­har­ma­dát je­len­tet­te. Ro­má­nia ma­xi­má­lis aján­lat­ként en­nek alig ötö­dét, mint­egy 14.000 km2-t lett vol­na haj­lan­dó vis­­sza­ad­ni, de csak ab­ban az eset­ben, ha a két or­szág „la­kos­ság­cse­ré­ről” is meg­ál­la­po­dik, ami a gya­kor­lat­ban az as­­szi­mi­lá­ci­ós tö­rek­vé­sek­nek leg­in­kább el­len­ál­ló szé­ke­lyek ki­te­le­pí­té­sét je­len­tet­te vol­na. (A bu­ka­res­ti mi­to­ló­gia még a tri­a­no­ni Ma­gyar­or­szá­gon is mint­egy fél­mil­lió ro­mán­ról „tu­dott”.)
A ma­gyar ki­rá­lyi kor­mány au­gusz­tus 26-án dön­tött Ro­má­nia el­le­ni tá­ma­dás­ról, ez­zel egy idő­ben a Vö­rös Had­se­reg egy­sé­gei fel­zár­kóz­tak az új ha­tár­ra. Mi­u­tán Ro­má­ni­á­nak esé­lye sem lett vol­na egy ki­raj­zo­ló­dó szov­jet, eset­leg bol­gár tá­mo­ga­tás­sal le­zaj­ló ma­gyar ka­to­nai ak­ci­ó­nak el­len­áll­ni, né­met–olasz dön­tő­bí­rás­ko­dást kért Er­dély ügyé­ben. A Bel­ve­dere pa­lo­tá­ban au­gusz­tus 30-án Ribbentrop és Ciano kül­ügy­mi­nisz­te­rek ál­tal meg­ho­zott ún. má­so­dik bé­csi dön­tés ér­tel­mé­ben 43.104 km2 te­rü­let és 2,6 mil­lió la­kos tért vissza Ma­gyar­or­szág­hoz, mely­nek 51,4%-a volt ma­gyar, 42%-a ro­mán, 4%-a né­met. A dön­tés ér­tel­mé­ben a Hon­véd­ség csa­pa­tai szep­tem­ber 5-e és 13-a kö­zött vo­nul­tak be a vis­­sza­tért te­rü­le­tek­re. Ko­ráb­ban történészek is felrótták Bu­da­pest­nek, hogy a bé­csi dön­tés el­fo­ga­dá­sá­val egy­ér­tel­mű­en a ten­gely­ha­tal­mak ol­da­lá­ra sod­ró­dott. Itt ér­de­mes meg­je­gyez­ni, az I. vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en a győz­tes an­tant ha­tal­mak az­zal in­do­kol­ták a Mo­nar­chia és a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág szét­ve­ré­sét, hogy a ma­gyar nem­zet ne le­gyen töb­bé po­li­ti­kai té­nye­ző Eu­ró­pá­ban. Ezért alig­ha ró­ha­tó fel Bu­da­pest­nek, hogy a fran­cia és brit csa­pa­tok meg­alá­zó ve­re­sé­ge után kép­te­len volt a 30-es évek­ben ál­ta­la ös­­sze­tá­kolt eu­ró­pai rend meg­vé­dés­re. Amúgy is ért­he­tet­len lett vol­na, hogy mi­ért ép­pen Bu­da­pest­nek kel­lett vol­na ki­áll­nia egy szá­má­ra rend­kí­vül előny­te­len te­rü­le­ti ren­de­zés mel­lett. Ab­ban is biz­to­sak le­he­tünk, ha lett vol­na ilyen po­li­ti­kai szán­dék, Bu­da­pest Pá­rizs­tól és Lon­don­tól is el­fo­gad­ta vol­na az igaz­sá­go­sabb ha­tá­rok ki­je­lö­lé­sét. Vé­gül ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy mind a Besszarábia szov­jet meg­szál­lá­sát je­len­tő jú­ni­us 26-i ul­ti­má­tum, mind a Dél-Dob­ru­dzsát Bul­gá­ri­á­nak íté­lő szep­tem­ber 7-i craiovai meg­ál­la­po­dás ér­vény­ben ma­radt a II. vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en is. A bé­csi dön­tés meg­sem­mi­sí­té­sé­nek dön­tő oka – el­len­tét­ben a köz­vé­le­ke­dés­sel – nem Ma­gyar­or­szág vagy Ro­má­nia vi­lág­há­bo­rús sze­rep­lé­sé­ben, ha­nem a nagy­orosz na­ci­o­na­liz­must kép­vi­se­lő Sztá­lin dön­té­sé­ben ke­re­sen­dő. Ez utób­bi Moszk­va ér­de­ké­ben ál­ló­nak te­kin­tet­te a Szov­jet­unió nyu­gat­ra to­lá­sát, s az így el­szen­ve­dett te­rü­le­ti vesz­te­sé­ge­kért Né­met­or­szág és Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­ből kár­pó­tol­ta Len­gyel­or­szá­got, Cseh­szlo­vá­ki­át és Ro­má­ni­át.