Ha Ta­nács Ist­ván kint volt az Öröm­kon­cer­ten, ak­kor ma­ga is tud­ja, hogy a fü­tyü­lők­ben köz­tár­sa­ság­vesz­tő pol­gá­ri kö­rö­sö­ket lát­ta­tó su­gal­la­ta ha­mis. Ha csak a te­le­ví­zi­ó­ban lát­ta, va­ló­szí­nű­leg ak­kor is sej­ti, hogy így van, még ha nem is szí­ve­sen hi­szi el. A füt­­työt és a mo­rajt nem elő­re meg­szer­ve­zett cso­port pro­du­kál­ta, ha­nem a Nép, az is­ten­ad­ta. Rá­adá­sul Medgyessy mind­ezt csak ma­gá­nak kö­szön­he­ti. Már ami­att so­kan mor­go­lód­tak, hogy mi­ért kell egy­ál­ta­lán egy po­li­ti­kus­nak ma­gá­hoz ra­gad­nia a mik­ro­font a hang­ver­se­nyen (nem ezért jöt­tek ki), a mi­nisz­ter­el­nök be­széd­je pe­dig csak to­vább ron­tott a hely­ze­ten: az em­ber ke­vés­sé sze­re­ti az ál­szent­sé­get és a ki­ok­ta­tást, na. Mi­kor he­tek óta az­zal van te­le min­den, hogy mi­lyen adók emel­ked­nek, mi­lyen ked­vez­mé­nye­ket von meg a kor­mány, nem biz­tos, hogy sze­ren­csés for­du­lat a jö­vő­re vá­sár­lan­dó új au­tók­ról be­szél­ni, eset­leg a Szé­che­nyi­-terv ke­re­té­ben épült gyógy­für­dő­ket em­le­get­ni.
A leg­na­gyobb fel­zú­du­lás és fütty a „Mert ha­zud­ni nem sza­bad: de nem is ér­de­mes.”-mon­da­tot kö­vet­te – ez jó esél­­lyel bár­me­lyik po­li­ti­kus elő­adá­sá­ban ki­ver­te vol­na a biz­to­sí­té­kot a kö­zön­ség­nél. S nem csak az ál­nok, az em­be­rek örö­mé­nek el­ron­tá­sá­ra fel­es­kü­dött el­len­zé­ki ügy­nö­kök­nél: egy mel­let­tem ál­ló, Ma­gyar Na­ran­csot lo­bog­ta­tó, a kó­ru­sok be­mu­ta­tá­sa alatt Or­bán Vik­to­ron vic­ce­lő­dő tár­sa­ság (egyi­kü­ket az omi­nó­zus be­széd­rész­le­tig leg­in­kább az fog­lal­koz­tat­ta, si­ke­rül-e ci­ga­ret­tát fűz­nie szemöldök-piercingjébe – si­ke­rült) egy ide­ig bé­ké­sen hall­gat­ta Medgyessy sza­va­it, azon­ban a lé­lek­ta­ni gát át­sza­ka­dá­sa („ha­zud­ni nem sza­bad”, ugye­bár) után már a mi­nisz­ter­el­nök hü­lye­sé­ge­i­nek kom­men­tá­lá­sá­ra for­dí­tot­ta ener­gi­á­it.
Medgyessy lát­ha­tó­an rossz né­ven vet­te a né­zők meg­nyil­vá­nu­lá­sát, s a bé­két­le­nek­ről szó­ló rész­nél a leg­ke­vés­bé sem ele­gáns mó­don ki­mu­ta­tott a kö­zön­ség fe­lé. Az utób­bi idő­ben a kor­mány­fő mint­ha ki­zök­kent vol­na a „minden magyar gyermek második édesapja”-sze­rep­ből, elég csak a Szász Kár­oly el­len in­té­zett ki­ro­ha­ná­sá­ra gon­dol­nunk – ami nem mel­les­leg szé­pen pél­dáz­za a köz­tár­sa­sá­gi gon­do­lat, va­la­mint a de­mok­rá­cia irán­ti el­kö­te­le­zett­ség őszin­te­sé­gét. A kor­mány­za­ti cik­lu­so­kon át­íve­lő hi­va­ta­li ide­jű, a kor­mány­tól füg­get­len, ma­gas ran­gú ál­la­mi tiszt­vi­se­lők el­le­ni tá­ma­dá­sok is azt mu­tat­ják: a je­len­le­gi kor­mány ve­ze­tői to­tá­lis ha­ta­lom­ra szo­ci­a­li­zá­lód­tak, s ne­he­zen vi­se­lik, ha va­la­mi­lyen po­zí­ci­ó­ban nem szí­vük­nek ked­ves jómunkásemberek me­resz­tik a me­resz­te­ni­va­ló­ju­kat.