Lengyel László beletrafált • Adóemelések és más rémségek • Bokros nélküli Bokros csomag
Magyarország pakkot kapott (2003. augusztus) Pedig Lengyel László már tavaly ilyenkor megmondta. Amikor még híre-hamva sem volt semmiféle gáz-ár-e-me-lés-nek, s a nyári nap vidám kacajjal vetett pajkos bucskát minden magyar ember derűlátó homlokán, szerzőnk összevonta szemöldökét, s a Magyar Hírlapban azt jósolta: 2003 tavasza nem múlhat el megszorító intézkedések nélkül. Övéi nem hallgattak rá. Talán már odaát is megszokták, hogy a szocialisták élő – rossz – lelkiismerete afféle mumusnak még elmegy, ám nála egy Lövölde téri horoszkópkészítő is nagyobb biztonsággal szokta megsejteni a jövőt. Most pedig, nézzenek oda: mégis beletrafált. Ha Magyarországon szocialista kormány kerül hatalomra, akkor egy éven belül mindig gazdasági válság van” – értékelte a helyzetet Rogán Antal; s valóban: baloldalijaink eddigi referenciája száz százalékig a fideszes politikus igazát támasztja alá. Ha nem számoljuk az 1990 előtti évtizedeket – tényleg: miért is ne számolnánk? –, akkor is beláthatjuk: kettőből kettő az eredmény; vagyis immár második alkalommal koptatják a miniszteri bársonyszékeket szocialista–liberális ülepek, s lássunk csodát: másodszor „gyűrűzik be” hazánkba a gazdasági válság. Egyébként – nemzetközi recesszió ide, iraki válság oda – egy túrót gyűrűzik; innen forrásozik, legalábbis a java. Ha máskor nem, regnálásuk első száz napja után tudni lehetett: amit a szocialisták egyik kezükkel adnak, a másikkal kamatostul visszaveszik. Élemedett korú honfitársainknak csak azt tudjuk javasolni: úgy jövő januárban üljenek le a kandalló/radiátor elé, egy békés téli estén kis kockás füzet egyik lapjának közepére húzzanak függőleges vonalat; annak bal felére írják: 19 ezer forintos nyugdíj-kiegészítés, a másikra pedig körmöljék oda a most körvonalazódó Medgyessy-csomag által elvont tételeket. Ha ezzel megvannak, csak azt tanácsolhatjuk a baloldalra szavazó honfitársainknak: ne többször, csak annyiszor verjék fejüket a falba, ahányszor a 19 ezer forintnál nagyobb összegről van szó.
Húzd meg! Oh! Be jó is lenne, ha azok, akiket tavaly 19 ezer forinton meg lehetett vásárolni, egy életre megtanulnák, hol lakik a szocialisták Úristene! – sóhajtanak fel polgári érzelmű felebarátaink. Ki kell ábrándítanunk őket: az emberek javíthatatlanok. Amikor tehát 2006 februárjában Medgyessy Péter be fogja jelenteni, hogy – addigra kitalálják, hogy milyen jogcímen – minden magyar embernek 24 ezer forint üti a markát, akkor legalább annyian fognak hálatelt szívvel miniszterelnökükre gondolni, ahányan tavaly a 19 ezer forinttól megszédültek. Félő ugyanis, hogy a kormány a mostani intézkedésekkel nem csupán a tavalyi pénzszórás után kiürült államkasszát akarja feltölteni – apropó, hallották, hogy július 9-én negyedórára kiürült az államkassza, mert egy 60 milliárd forintos bevétel előző este helyett aznap reggel érkezett meg? –, de most termeli meg a későbbi közérzetjavító, ergó voksszaporító osztogatás árát is. A fideszesek persze elég fineszesek voltak ahhoz, hogy rögvest kiszámolják: a tavalyi „ereszd meg” után most következő „húzd meg” eredményeképpen egy átlagos család pénztárcájából három év alatt hopp, egymillió forint fog csak úgy kiugrani. Ha ugyanis a személyi jövedelemadó-változások okozta havi 20-25 ezer forintos tételt hozzáadjuk az áfa-növekedéssel járó ugyancsak 20-25 ezres kiadás-emelkedéshez, bizony bőven kijön az ellenzék emlegette összeg. A számok pedig magukért beszélnek. Augusztus 1-től a postai szolgáltatások ára tíz, a villamos-energiáért fizetendő összeg kilenc százalékkal nőtt; s hogy még kevésbé érezzük jól magunkat, az utóbbi tényező szépen felveri majd a kenyér és más alapszükségleti cikkek árát is. Kormánypárti fegyverhordozók persze azt hangsúlyozzák: egyes termékek áfája csökken – s büszkén mutogatnak Hiller Istvánra, aki afféle Don Quijoteként kibulizta kormányánál, hogy az emelkedő forgalmiadó-tételek mellett a könyvek áfája 12 százalékról öt százalékra csökkenjen. Azonban. Nagy tételben mernénk fogadni arra, hogy a nagy hírveréssel bejelentett intézkedés egyetlen fillérrel sem fogja csökkenteni a könyvek árát. Figyelem, piacgazdasági közhely következik: a termelő, forgalmazó ugyanis már csak olyan, hogy a forgalmi adó csökkentésekor árait nem babrálja, ehelyett saját bevételeinek emelkedésén lelkendezik; ha viszont akár egy percenttel is nő az áfa, azt azonnal áthárítja a vásárlóra. Ja, azt meg nem lehet másnak, csak smucigságnak nevezni, hogy a 13. havi nyugdíjat a kormány eredetileg csak januárban akarta kifizetni, s a kormány a nullás áfa-kulcs (unió parancsolta) eltörlését nem csatlakozásunk napjától, vagyis május elsejétől, hanem már januártól felemeli – hadd facsarjuk még jobban a magyart!
Szorul a prés Ez az a pont, ahol arra kell figyelmeztetnünk gyengébb idegzetű előfizetőinket, hogy csak saját felelősségükre folytassák az olvasást. Mert ami most következik, az már minden képzeletet felülmúló rémség. Vegyük példának az adótábla tavaly törvénybe foglalt változását. Ha a kormány jövőre eszerint vetné ki a közterheket, adófizetéskor évi kétmillió forintos jövedelem esetén 84 ezer, egymilliónál pedig 27 ezer forintot takaríthatna meg az egyszeri állampolgár. Emberünk persze nemhogy spórolni nem fog, de – egy átlagos munkavállalót tekintve – havonta 3500 forinttal fog többet kicsengetni. Hacsak... Hacsak Kuncze Gábor és szabad demokrata különítménye nem áll a sarkára, s nem veri át koalíciós partnerén mégis az adócsökkentést – nota bene: az SZDSZ egykor valamennyire is komolyan vehető választási ígéretét. Csakhogy… Csakhogy őrizzük meg hidegvérünket, és még mielőtt polgári körös szimpátiatüntetést rendeznénk a Gizella úton a párt szociális érzékenységét éltetendő, tegyük fel a kérdést, hogy vajon mely rétegeknek is szokott kedvezni az adókulcsok csökkentése. Gratulálunk fiatal játékosunknak, helyesen tippelt: valóban, az adókulcsok csökkentése leginkább a jómódúaknak szokott kedvezni; a szabad demokraták tehát mostani akciójukkal – azon túl, hogy saját irhájukat akarják menteni – törzsközönségüknek játszanak. S aki azt hitte, hogy a présen nem lehet még egyet csavarni, súlyosan tévedett. Kedves fiatal otthonteremtő barátaink! Hát tényleg azt hittétek, hogy a szocialisták ölbe tett kézzel nézik, amint ti csak úgy, évente akár 240 ezer forintot – a lakáskölcsönből meghatározott részt – levontok az adótokból? Ja, hogy ezt a kedvezményt belekalkuláltátok, amikor úgy döntöttetek: belevágtok, és kínnal-keservvel, akár évtizedeken keresztül fizetitek a havi 50-60-70-80 ezer forintos részletet? Most pedig hozzátok szólunk, kedves magánnyugdíjpénztár-tagok! Komolyan gondoltátok, amikor Medgyessy Péter még pénzügyminiszterként arra buzdított benneteket: lépjetek csak be minél többen az alternatívnyugdíj-képző privát egyletekbe, hiszen az ide fizetendő összegek után ugyancsak adókedvezményben lesz részetek? Egy frászban lesz részetek, nem adókedvezményben! Be jó is lenne, ha azok, akiket tavaly 19 ezer forinton meg lehetett vásárolni, egy életre megtanulnák, hol lakik a szocialisták Úristene! | Béki Gabriella szabad demokrata politikus annyira felbuzdult a mostani terveken, hogy még azt is megálmodta: uccu neki, e nagy lendülettel a gyerekek után járó adókedvezmény összegétől is szabadítsuk meg a családok bukszáját – Kuncze pártelnök ugyan a hír hallatán azt dirmegte-dörmögte, hogy no, azt azért mégsem, de végül is majdnem mindegy. Mert ahogy a lakáskölcsön adókedvezményének megnyirbálása bizony sokak kedvét el fogja venni attól, hogy újabb csemetékkel bővítse családját, az is ellene hat – hogy is mondjuk szépen, olyan szocialistásan – a gyerekcsinálási hangulatnak, ha csak lebegtetik a kedvezmény megvonását. Medgyessy Péter pedig aztán mondogathatja, hogy akár az ördöggel is cimborálna az egyre romló demográfiai folyamat megállítása érdekében; legyünk politikailag korrektek – vagyis ragaszkodjunk a tényekhez –: igen-igen görög, avagy római katolikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki kellő anyagi feltételek híján is büszkén szaporára vegye a figurát.
Csókolom, megszakadhatok? Ejnye, Lajos! Már kezdtük azt hinni, hogy nem köszön vissza a szellemed. Hogy nem ugrasz elő a bokorból. Hogy ügyeletes szocialistáink többé nem vágják a szemünkbe – miként 1995–96-ban tették: ideje „igazságosabbá tenni a rendszert” meg „véget vetni a rászorulók kiszolgáltatottságának”. Még idecseng, pont a fülünk közepibe a jóléti rendszerváltásról szóló 2002-es ígéret – s erre: most újra megkapjuk a művészkörökben csak negatív szociáldemokráciának nevezett valamit. Megint kiderül: az MSZP–SZDSZ-koalíció úgy hódol a szabadság–egyenlőség–igazságosság márkanéven forgalmazott ideológiának, hogy a rászorulókkal együtt mindenkit – egyenlően, igazságosan – megszívat. Hogy volt a Bokros-időkben? A gyed és a gyermekek utáni adókedvezmény megszüntetése (amit – mit ad Isten – akkoriban is Béki Gabriella módosító indítványa nyomán fogadott el az Országgyűlés) a közép- és felső rétegeket sújtotta. A családi pótlék jövedelemkorlátossá tétele szintén a kevésbé lecsúszottakat csúsztatta lejjebb. No meg azokat – véletlenül (?) épp az alacsony iskolázottságú rétegeket –, akiknek beletörött a tolla a kínkeserves, közgazdasági másoddiplomát igénylő jövedelembevallási procedúrába. (Ami a legszánalmasabb: az alanyi jogú családi pótlék rászorultsági elvűvé silányításán egyetlen kanyit nem keresett a rútbajuszú állambácsi. A jövedelemteszt bevezetésével járó adminisztrációs költségek ugyanis minden képzeletet felülmúlóra sikeredtek.) A felépített lakás építőanyagait terhelő áfa visszaigényelhetetlenné tétele is meghozta az „eredményt”: a számlagyűjtögető famíliáknak 300 ezer forintnyi zsetontól sikerült elesniük. A gyermekes családok ugyan – 1994 őszén – alanyi jogon kezdték kapni az új lakás építését, vásárlását bátorító „szocpolt”, de a csúcsra járatott Bokros-adminisztráció néhány hónap múlva már százezreket fosztott meg az igénybevétel lehetőségétől. Az egyetemi tandíj bevezetése egyetemlegesen szegte kedvét a feltörekvő ifjúságnak – ez az állítás akkor is igaz, ha tudjuk: a felsőoktatás hallgatóinak zöme nem épp legalulról jött. A táppénzszigorítások elvben mindenkit érintettek – itt viszont azt kell megjegyeznünk: a legjobb helyzetűek ritkábban vesznek igénybe táppénzt, mint a többiek. A segélyek feltételeinek nehezítése, illetve reálértékük lerontása azonban már egyértelműen a szegényeket érintette. S talán mondanunk sem kell: a nullkulcsos szja-sáv megszüntetése, az első forinttól bevezetett húsz százalékos adó ugyancsak a kisjövedelműek büdzséjét kurtítgatta. Fájó a summázat: nemtől, fajtól, vallási meggyőződéstől, lélekállapottól és jövedelmi viszonyoktól függetlenül mindenkire lesújtott az öklök ökle. (Azok a drága kivételek – kivételezettek – meg erősítsék csak nyugodtan a szabályt!) Ugrunk, s itt vagyunk: 2003–2004, megszorítás. A szabaddemokratákkal terhelt szocialista kabinet újra az államháztartás bevételeinek erőteljes növelésével – és a kiadásgyarapodás fékezésével – próbál túljutni az úton-útszélen letagadott gazdasági válságon. Egyet már biztosan tudunk: a kormány a kilátásba helyezett – összességében 550 milliárdos – adóteher-növelés felét a személyi jövedelemadózás rendszerén pörgeti majd át. A koalíciós pártok tehát – éppen úgy, mint a Bokros-érában – azon (ál)balhézgatnak, hogy a készülő szigorítás az általános, minden adózót érintő szabályokra vonatkozzék, vagy csak az adókedvezményekre. Vagyis, hogy mi az „üdvözítőbb”: több embert kevésbé, vagy kevesebb embert jobban lesoványítani. A vita eddigi állása: minél többet, minél jobban. Másképpen: 2004-ben nem vezetik be a törvényben rögzített 18–26–38 százalékos adókulcsskálát, legfeljebb 19–29–40-ig mennek el (ez vón’ az MSZP szándéka), és a 380 ezer adózót érintő lakáshitel-kedvezményt is – részben vagy egészben – eltörlik. (S ugye, itt van még talonban a Béki-féle adókedvezmény-rongálás.) Az SZDSZ eközben elismételgeti – éppen ezt tette az 1995-ös parlamenti vita során is –, hogy „a kormánynak ez az első és remélhetőleg egyetlen adópolitikai lépése, amely nincs összhangban a kormányprogrammal”, s keresi (keresi?) az szja-kulcsok csökkentésének lehetőségét. (Emlékezetes: az 1995-ben regnáló MSZP–SZDSZ-kormány 44-ről 48 százalékra tolta a felső adókulcsot – csak azért, hogy lehetőleg a „gazdagoktól” hajtsa be a stabilizáció árát.) A koalíciós összeveszéseknek természetesen megvan a maguk haszna. A mostaninak például az, hogy a vita leple alatt – a médiafogyasztók ingerküszöbét nem birizgálva – szépen, óvatosan csúsztathatja fel a kormány az életfenntartáshoz szükséges élelmiszerek áfá-ját; 12-ről 15 százalékra. Ez újra csak mindenkit érint: gazdagot, s főleg a szegényt. A jövő évtől 12-es helyett 23-as lesz a villanyáram áfa-kulcsa, ami ugyebár… A súlyadót pedig 20%-kal kívánja növelni a kormány, ami egy Suzuki Swift esetében félévente mintegy 3 ezer, egy Opel Astránál pedig 4 ezer forint többletkiadást jelent. Tovább is van, mondjuk még? A Bokros-hagyományoknak megfelelően „beérnek” a szolgáltatásokat terhelő új kvázi-adók. Például: dacolva a járulékcsökkentési ígéretekkel januártól új teherrel, a bruttó keresetből levont egyszázalékos ápolási biztosítási járulékkal bővül a kényszer-hozzájárulások köre. A kör bővül – de persze nem jár érte plusz szolgáltatás. S mit lát a polgár az Oktatási Minisztérium internetes honlapján? A Felsőoktatási Tudományos Tanács reformbizottsága által készített dokumentum szerint „a felsőoktatás pénzügyi problémáit csak úgy lehet felszámolni, ha a felsőoktatásban tanuló diákok is részt vállalnak saját taníttatásuk költségeiből, azaz tandíjat fizetnek”. Ismerős? Ismerős. Hálatelt szívvel kell azonban a munkaanyagnak titulált hivatalos minisztériumi dokumentum szerzőire gondolnunk. Az urak ígérik: nem az egyetemi évek alatt kell majd megfizetnünk a tanulópénzt, csak ha már végeztünk. Azaz: az eredeti tőkefelhalmozás idején. Köszönjük.
|