Ezek az új­ság­írók azon­ban – nem tud­ni, a té­ma könnyű­sé­gé­től vagy gaz­dag­sá­gá­tól el­csá­bul­va – kül­po­li­ti­kai kom­mu­ni­ká­ció és stra­té­gia kö­zé is egyen­lő­ség­je­let tesz­nek, ami­kor a go­nosz ten­ge­lyét vagy más, ha­son­ló wa­shing­to­ni pr-elméncséget ele­mez­nek ko­moly és ag­gá­lyos han­gon. Pe­dig mennyi a va­ló­szí­nű­sé­ge an­nak – egy pil­la­nat­ra ko­mo­lyan be­le­gon­dol­va –, hogy a Kí­ná­val le­pak­tá­ló Hen­ry Kissinger utó­dai egy­szer­re csak a má­so­dik el­jö­ve­telt vá­ró fa­na­ti­ku­sok­ká vál­va ke­res­sék a Ször­nye­te­get a nem­zet­kö­zi küz­dő­té­ren, sut­ba dob­va az iro­dá­ik­ban he­ve­rő, szám­ta­lan ku­ta­tó-elem­ző rész­leg ál­tal elő­ál­lí­tott koc­ká­zat-, költ­ség- és vár­ha­tó ha­szon-elem­zést? Alig­ha já­runk he­lyes úton, ha az ame­ri­kai kül­po­li­ti­kát a be­széd­írók fe­lől kö­ze­lít­jük meg. Ha va­la­hol, hát a dip­lo­má­cia út­vesz­tő­i­ben nin­cse­nek örök sza­bá­lyok – eb­ben az eset­ben pél­dá­ul alig­ha igaz a ré­gi fran­cia mon­dás, mely sze­rint le style, c’est l’homme.
Az ame­ri­kai kül­po­li­ti­kai gé­pe­zet meg­ér­té­sé­hez ki­in­du­ló­pont­ként cél­sze­rűbb az ún. Kiss­in­ger-szind­ró­mát szem­ügy­re ven­ni. Az ame­ri­kai egye­te­mi élet és Wa­shing­ton iro­dái kö­zöt­ti kap­cso­la­to­kat gyak­ran ha­son­lí­tot­ták egy for­gó­aj­tó­hoz: kor­mány­vál­tás­kor pro­fes­­szo­rok lép­nek be raj­ta, hogy négy vagy nyolc év múl­va vis­­sza­tér­je­nek a ka­ted­rá­ra. De ha né­me­lyik meg is ra­gad va­la­me­lyik mi­nisz­té­ri­um­ban vagy ép­pen a Fe­hér Ház va­la­me­lyik cso­port­já­nál, ak­kor sincs okunk fel­té­te­lez­ni, hogy a ku­ta­tó­ként vagy ok­ta­tó­ként el­töl­tött évek, év­ti­ze­dek nyom­ta­la­nul el­múl­nak. Sőt, a pro­fi szak­ér­tők, akik eset­leg egész éle­tü­ket kor­mány­hi­va­tal­ban töl­tik, ma­guk is öt-nyolc, vagy akár tíz évig vol­tak va­la­me­lyik (jobb­hí­rű) egye­tem hall­ga­tói. Condoleezza Rice pél­dá­ul – igaz­ga­tó­ta­ná­csi tag­sá­gai és ta­nács­adói mel­lék­ál­lá­sai mel­lett – a Stanford egye­tem po­li­to­ló­gi­ai tan­szé­kén ta­ní­tott nem­zet­kö­zi kap­cso­la­to­kat, de sok kül­po­li­ti­kai szak­ér­tőt adott Wa­shing­ton­nak a chicagói egye­tem és a baltimore-i Johns Hopkins University is. Az ame­ri­kai kül­po­li­ti­ka szür­ke hát­or­szá­ga min­de­nek­előtt aka­dé­mi­ai hát­or­szág. Olyan prag­ma­ti­kus, ám az el­mé­let­től sem ide­gen­ke­dő szak­ér­tők al­kot­ják, akik igen­is so­kat tud­nak a vi­lág­ról – ha a vi­lá­got min­dig sa­ját szo­ci­a­li­zá­ci­ó­juk sok­di­opt­ri­ás szem­üve­gén ke­resz­tül né­zik is.
Még­is, mi a je­len­tő­sé­ge an­nak, hogy az ame­ri­kai kül­po­li­ti­kai szak­ér­tők egye­te­mek­ről jön­nek? Mi­ni­má­li­san, ró­luk alig­ha fel­té­te­lez­het­jük, hogy akár egy pil­la­na­tig is ko­mo­lyan ve­szik a pro­pa­gan­da-gé­pe­zet ál­tal suly­kolt le­egy­sze­rű­sí­té­se­ket. Ám ér­de­kes egy­be­esé­sek­re buk­kan­ha­tunk, ha fel­tár­juk, mit is ta­nul­tak-ta­ní­tot­tak ezek a szak­ér­tők egye­te­mi esz­ten­de­ik so­rán. A je­len­leg po­zí­ci­ó­ban lé­vő ge­ne­rá­ció re­pub­li­ká­nu­sai a neo­re­a­lis­ta is­ko­lán nőt­tek fel, jó­részt en­nek gya­kor­la­ti vagy el­mé­le­ti mű­ve­lői. A neo­re­a­liz­mus a nem­zet­kö­zi rend­szert a ra­ci­o­ná­lis dön­té­sek el­mé­le­té­nek se­gít­sé­gé­vel mo­del­lá­ló irány­zat, amely a rend­szer fo­lya­ma­ta­it a re­la­tív erő­vi­szony­ok, a stra­té­gi­ai ér­de­kek és az egyes ál­la­mok ál­tal el­fog­lalt po­zí­ci­ók alap­ján ér­tel­me­zi. Az is­ko­la egyik nyolc­va­nas évek­ben meg­ala­po­zott mo­dell­je pe­dig, ame­lyet ha­ta­lom-át­adá­si el­mé­let­ként is­mer­nek, ki­vá­ló­an le­ír­ja a vi­lág je­len­le­gi hely­ze­tét. Kép­zel­jük ma­gun­kat te­hát egy kis idő­re az ame­ri­kai kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um elem­ző­i­nek he­lyé­be, és gon­dol­juk el, mi­lyen a vi­lág az ő sze­mük­kel néz­ve.
A ha­ta­lom-át­adá­si el­mé­let fon­tos axi­ó­má­ja, hogy a nem­zet­kö­zi rend­szer­ben rit­kák és rö­vi­dek az ún. he­ge­món pil­la­na­tok, az­az ami­kor egy ál­lam ké­pes aka­ra­tát akár a rend­szer egé­szé­re rá­kény­sze­rí­te­ni. Az ilyen mé­re­tű erő­fö­lény hos­­szú tá­von min­dig az ér­de­ke­ik­ben sér­tett töb­bi ál­lam ko­a­lí­ci­ó­ját hoz­za lét­re, ame­lyek kö­zött előbb-utóbb lesz­nek a he­ge­món­nál di­na­mi­ku­sab­ban nö­vek­vő, te­hát re­la­tív és ab­szo­lút ér­te­lem­ben egy­aránt emel­ke­dő or­szá­gok. Így az­tán a he­ge­món alig­ha te­het mást, mint­hogy fel­ké­szül ha­nyat­lá­sá­nak kor­szak­ára.
Kép­zel­jük most el, mit érez­het­nek az ame­ri­kai kül­po­li­ti­ka ter­ve­zői: ér­zé­ke­lik, hogy az Egye­sült Ál­la­mok egy olyan pil­la­na­tot él meg, amely – lé­vén vi­lág­tör­té­nel­mi pil­la­nat – tart­hat éve­kig vagy év­ti­ze­de­kig, de biz­to­san nem örök­ké. Mit te­het ek­kor a he­ge­món? A vá­lasz­hoz tud­nunk kell, hogy az el­mé­let sze­rint mi­nél na­gyobb a nem­zet­kö­zi rend­szer­ben a re­la­tív erő­fö­lény, an­nál ki­sebb a rend­szer nor­má­i­nak és ha­tal­mi struk­tú­rá­já­nak – akár erő­sza­kos – meg­vál­toz­ta­tá­sá­val já­ró költ­ség. Az­az: mi­nél erő­seb­bek va­gyunk, an­nál kön­­nyeb­ben csap­ha­tunk oda.

Az ame­ri­kai kül­po­li­ti­ka szür­ke hát­or­szá­ga min­de­nek­előtt aka­dé­mi­ai hát­or­szág. Olyan prag­ma­ti­kus, ám az el­mé­let­től sem ide­gen­ke­dő szak­ér­tők al­kot­ják, akik igen­is so­kat tud­nak a vi­lág­ról

Eb­ből az a be­lá­tás kö­vet­ke­zik, hogy – mi­vel erő­fö­lé­nyünk vár­ha­tó­an csök­ken­ni fog – so­ha jobb pil­la­nat, mint most le­súj­ta­ni mind­azok­ra, akik a jö­vő­ben gon­do­kat okoz­hat­ná­nak ne­künk. Ha ki­ik­tat­juk a fő baj­ke­ve­rő­ket, utóbb, ami­kor már ne­he­zeb­ben jár­hat­nánk el (akár nem­zet­kö­zi fel­ha­tal­ma­zás­sal, bár­mit is je­lent­sen ez), nem kell költ­sé­ges há­bo­rú­kat vi­sel­nünk. Ül­he­tünk jó­in­du­la­tú­an az ENSZ-ben, még­hoz­zá ab­ban a biz­tos tu­dat­ban, hogy múlt­bé­li sér­tő­dé­sek­nél ak­kor majd a töb­bi ál­lam szá­má­ra is je­len­tő­sebb lesz a pil­la­nat­nyi ér­dek. A dip­lo­ma­ta min­dig megbocsájt – ha ér­de­ke úgy dik­tál­ja.
Így már ko­ránt­sem meg­le­pő, hogy az Egye­sült Ál­la­mok szin­te sor­ra ve­szi az ál­la­mo­kat és nem-ál­la­mi szer­ve­ze­te­ket, ame­lyek ha nem ma, hát két vagy há­rom év­ti­zed múl­va bor­sot tör­het­né­nek or­ra alá. Az el­len­fe­lek meg­vá­lasz­tá­sát nem a köz­vet­len fe­nye­ge­tés ve­zér­li, ha­nem a po­ten­ci­á­lis ve­szély, ame­lyet a kö­ze­li jö­vő­ben je­lent­het­nek. A gonosz ten­ge­lye nem más, mint a há­rom leg­je­len­tő­sebb ve­szély­for­rás: két ál­lam, Irak és Irán, amely fe­nye­get­he­ti a stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú olaj­ter­me­lést a Per­zsa-öböl­ben, de tu­laj­don­kép­pen már az­zal is sok gon­dot okoz­hat, ha egy­sze­rű­en nem haj­lan­dó ola­jat el­ad­ni az Egye­sült Ál­la­mok­nak mond­juk har­minc év múl­va; il­let­ve a lunatikus Nagy­ve­ze­tők ál­tal di­ri­gált (majd­nem-)atom­ha­ta­lom Észak-Ko­rea.
Az ag­gó­dó he­ge­món két­ség­beesett élet­biz­to­sí­tá­si kí­sér­le­te­i­nek ugyan­ak­kor po­zi­tív ho­za­dé­ka is van. Alig­ha ké­tel­ked­he­tünk ab­ban, hon­nan ér­ke­zett a su­gal­lat, amely­nek ha­tá­sá­ra Musharraf pa­kisz­tá­ni el­nök egy­szer­re fel­aján­lot­ta In­dia hin­du na­ci­o­na­lis­ta mi­nisz­ter­el­nök­ének, hogy itt az idő meg­egyez­ni Kas­mír­ról, va­la­mint, ha ő is úgy gon­dol­ja, ép­pen a ki tud­ja hány év­nyi GDP árán ki­fej­lesz­tett nuk­le­á­ris ka­pa­ci­tást is le le­het­ne sze­rel­ni. És azt sem kell Ariel Sharon hir­te­len meg­vi­lá­go­so­dá­sá­nak be­tud­nunk, hogy pa­lesz­tin po­li­ti­kai fog­lyok hagy­hat­ják el a bör­tö­nö­ket, iz­ra­e­li ka­to­nák vo­nul­nak ki a meg­szállt te­rü­le­tek­ről és egy­szer­re ko­mo­lyan kez­dik ven­ni az új iz­ra­e­li te­le­pü­lé­sek épí­té­sé­nek be­szün­te­té­sé­ről szó­ló ha­tá­ro­za­to­kat. Az Egye­sült Ál­la­mok azon van, hogy a vi­lá­got biz­ton­sá­go­sab­bá te­gye szu­per­ha­tal­mi in­di­án nya­ra ide­jé­re, ami­kor ez vi­szony­lag a leg­könnyebb­nek tű­nik. Az, hogy az esz­kö­zök és a ma­ga­biz­tos­ság Eu­ró­pá­nak tet­szik-e (segítünk: nem iga­zán), már más kér­dés.
Min­den­ki ma­ga dönt­he­ti el, el­fo­gad­ja-e a mo­rá­lis komp­ro­misszu­mot. Né­hány kel­le­met­len nem­zet­kö­zi konf­lik­tust a kö­vet­ke­ző fél év­szá­zad­ban az­zal úsz­hat meg a vi­lág, hogy egy de­mok­ra­ti­kus nagy­ha­ta­lom a je­len­ben sa­ját meg­ala­po­zott vagy lég­ből ka­pott fó­bi­á­it kö­vet­ve ele­fán­tot ját­szik egy ha­tal­mas por­ce­lán­bolt­ban. Ám az ame­ri­kai kül­po­li­ti­ka mö­gött sem vi­lág­ural­mi tö­rek­vé­sek (Ge­or­ge Bush, mond­juk ki együtt, nem Adolf Hit­ler), sem a vi­lág fe­ke­té­re és fe­hér­re tör­té­nő fel­osz­tá­sá­nak kény­sze­ré­ből fa­ka­dó vá­gyak nem áll­nak. Épp el­len­ke­ző­leg: a re­ál­po­li­ti­ka ci­niz­mu­sá­nak va­gyunk szem­ta­núi. Saj­nos azon­ban van egy má­sik el­dön­tet­len kér­dés, amely­ről ed­dig nem volt szó: ko­ránt­sem biz­tos, hogy – még ha meg is köt­jük mo­rá­lis komp­ro­mis­­szu­ma­in­kat – az ele­fánt ké­pes lesz új­ra­ren­dez­ni a por­ce­lán­bol­tot. A csé­szék­nek ugyan­is – és itt meg­bi­csak­lik a ha­son­lat – na­gyon jó az em­lé­ke­ze­tük, és nem fognak ­fe­lej­te­ni.