Aki tud­ja, tud­ja, aki nem, az tud­ja meg: a mű­vész­nő­nek sze­mé­lyes tra­gé­di­ák­kal telt az el­múlt év­ti­ze­de, né­hány éve si­ker­te­len­ült pró­bál­ta fel­élesz­te­ni a bol­do­gult eurythmics-es idő­ket. Mi a leg­jobb, leg­ele­gán­sabb mód­szer? Le­ül dol­goz­ni. Hadd hang­sú­lyoz­zam még egy­szer: teccenek tud­ni, men­­nyit je­lent egy kön­­nyű­ze­nei kar­ri­er­ben egy év­ti­zed­nyi ki­ha­gyás? A Diva ide­jén még a New Kids is tar­tot­ta ma­gát. De lás­suk in­kább az új le­mezt, el­vég­re ze­né­ről be­szé­lünk, an­nak a leg­klas­­szi­ku­sabb ér­tel­mé­ben, nem pe­dig maj­mok­ról.
A Bare el­szállt, és még­is fe­szes­re fo­gott mez­te­len­ség. Öt­ven fe­lé meg­in­dul a bőr: Annie ös­­sze­húz­ta, és rá­jött, hogy szebb így. A Mű­vész­nő leg­jobb le­me­zé­vel van dol­gunk, és ez nem csak le­mez, ez: Mű. Hall­juk majd a rá­di­ók­ban a Pavement Crack cí­mű slá­gert, hall­juk a töb­bit is (van elég – Honestly, Bitter Pill, Twis­ted), de ne té­ves­­szen meg, hogy ugyan­úgy jut el hoz­zánk, mint a töb­bi, stú­di­ó­ban ös­­sze­ho­zott anyag. Elég csak meg­hal­la­ni Annie Lennox min­den ed­di­gi­nél szebb hang­ját (a ke­ve­rés­nél na­gyon fi­gyel­tek, hogy fó­kusz­ban le­gyen), hogy tud­juk, hon­nan szár­ma­zik a Bare.
Tény­leg ne ha­ra­gud­jon sen­ki az ég­be eme­lé­sért: olyan em­ber ír­ja ezt a cik­ket, aki egy hó­nap­pal ez­előtt agyon­ütöt­te vol­na azt, aki Annie Lennoxot hall­gat­tat ve­le. Hát nem meg­tör­tént a baj? De az év le­me­ze előtt il­lik fe­jet haj­ta­ni.