A magyar vízilabda válogatott világbajnoki címet szerzett Barcelonában
A nagy csobbanás (2003. augusztus) Az elmúlt hónapban ezernyi magyar a helyszínen, többszázezer a képernyők előtt szurkolta végig a rendezési hiányosságokkal tarkított, rétestészta hosszúságúra nyúlt vízilabda-világbajnokságot. Nem veszett kárba a sok legurított sör és megfáradt hangszál: a magyar férficsapat 1973 után ismét felállhatott a világbajnoki dobogó legfelső fokára. Jómagam egyszerű, de fanatikus szurkolója vagyok a pólósoknak (fiúknak és lányoknak egyaránt), ezért töredelmesen be kell vallanom, hogy halvány dunsztom sincs a sportág szakmai finomságairól, nem fújom kívülről az emberelőnyös figurákat, vagy a lefordulással kialakult helyzetek megoldását. Viszont kezdő egyetemista koromban a miskolci selyemréti uszodában majd megfulladtam, amikor le kellett úsznom 400 métert azért, hogy a tornaórákra a kötelező úszásoktatás helyett tetszőleges sportágat (jelen esetben kosárlabdát) választhassak. Midőn elkékült fejjel, nagyokat fújtatva a medence széléhez evickéltem, csak a túlélésnek örültem, most azonban látom, ez mind semmi ahhoz képest, amit a modern kor vízilabdázója rúgás, csípés, harapás, ütés formájában hajlandó elszenvedni a kegyetlen ellenféltől, aki gyakorlatilag arra törekszik, hogy vízbe fojtsa. E fizikai tortúra hazánk fiainál igazi lelki terrorral párosul: a magyar pólónemzet, nálunk az arany a természetes, az ezüst kudarc, a bronz szégyen, rosszabb helyezéssel haza se jöjjenek. A mai csapat kialakulása az 1996-os atlantai olimpia negyedik helye után vette kezdetét, a frissiben kinevezett Kemény Dénes szövetségi kapitány egy-két régi motorost megtartva az édesapja edzette junior válogatottból töltötte fel keretét. A mix kiválóan sikerült, a Kemény-csapat 1996 és 2000 között Világkupát, két Európa-bajnokságot, majd Sidney-ben olimpiát nyert. A fiúkból istenek lettek, egy ország hordozta a tenyerükön őket. 2001-ben következett a Margitszigeten egy újabb EB, ott élénk fogcsikorgás után bronzérem sikeredett, majd egészen Barcelonáig úgy tűnt, mindig eldobnak egy banánhéjat előttük az utolsó métereken. Habár sokan kiálltak mellettük, néhányan egyre hangosabban hajtogatták, hogy fejükbe szállt az olimpiai győzelem, megfáradtak, elkényelmesedtek, képtelenek lesznek többé győzni. A „válság” idején a válogatottak többsége eleinte külföldön keresett vízilabdás mértékkel számítva több halom pénzt, aztán egy-egy hazai telefonszolgáltató cég felkarolta a Vasast és a Honvédot, s ezzel megkezdődött az azóta is tartó hazavándorlás. Az idén biztató kezdet után a harmadik helyet csípte meg a csapat a rijekai Európa-bajnokságon, vagyis pislákolni látszott a fény az alagút végén. A világbajnokság csoportküzdelmei során Kanadával, Romániával, és Horvátországgal kerültünk egy csoportba, a csont nélkül a legjobb nyolcba jutáshoz csoportelsőség kellett. Debütálásként kiszenvedtünk egy ikszet (7:7) a horvátok ellen, majd a románokat három negyednyi kínlódás után négy fával (9:5) vertük, a kanadaiak elleni könnyed fürdőzés (13:3) említésre sem érdemes. A magyar pólónemzet, nálunk az arany a természetes, az ezüst kudarc, a bronz szégyen, rosszabb helyezéssel haza se jöjjenek | A gesztenyét végül a horvát–román derbin déli szomszédaink Fatovics nevű játékosa kaparta ki nekünk, miután ordító gólhelyzetben, senkitől nem zavarva a kapufára bombázta a labdát, amely hálóba kerülése esetén Horvátország csoportelsőségét jelentette volna. E helyett mi fújhattunk egy kicsit, ők pedig csont nélkül estek ki az egyenes kieséses szakasz első mérkőzésén az ausztrálok ellen. Nekünk a nyolc között a harmadik szomszédként Szlovákia, s vele egy újabb henger (13:5) következett. Míg a másik ágon több elit alakulat vért izzadva küzdött egymás ellen, mi különösebb erőlködés nélkül sétáltunk be a legjobb négy közé. Az elődöntőben a görögök a nyakunkra tették a kést, de Benedek és Vári remeklésének köszönhetően hosszabbítás után 9:8-ra végül a mieink diadalmaskodtak. A magyar válogatott a július 26-i fináléban az olaszokkal nézett farkasszemet. A csapat az egész torna legjobb játékát produkálva némi ráadás után 11:9-re verte le a taljánokat. A döntőre új ütőkártyákat húzott elő Kemény Dénes a pakliból, ezúttal Biros Péter és az újonc Madaras Ádám jelentett 3-3 találatával megoldhatatlan feladatot az ellenfélnek. Ami ezek után következett, azt tulajdonképpen lehetetlen visszaadni. Fürdés, extázis, nevetés, sírás, ordítás, buli, könnyek. Régóta várt, ezer éve vágyott ünneplés, mely a barcelonai éjszaka után Ferihegyen folytatódott. Nekünk, szurkolóknak a felejthetetlen élmények mellett az azonosulás lehetősége marad; kihúzzuk magunkat, majd a söröskorsót a vendéglátó egység pultjára helyezve a mellkasunkra csapunk: mi vagyunk a legnagyobbak. Így, királyi többesben. Nekünk ezek után lehet nagy arcunk, de nektek, fiúk a minket sújtó elégedettség helyett ennyit üzenhetek: Athénban ugyanezt várjuk tőletek. Köszönjük.
|