Az a leg­fon­to­sabb. Az egész­ség meg a tér­erő. De a le­ges­leg­fon­to­sabb a mun­ka, a szem­ce­ru­za, meg a kis­kosz­tüm.
Nem is a TV2 reg­geli mű­sor­ve­ze­tő­je ér­de­kes (aki ép­pen most nem is ve­zet mű­sort) ha­nem ma­ga a je­len­ség. Az ér­té­kek köz­ti hang­súly­el­to­ló­dás. Ami­kor a mun­ka vá­lik so­kak éle­té­nek pár­já­vá. Ve­szé­lyes irány. Mert most még az éle­tü­ket kon­ven­ci­o­ná­lis rit­mus­ban „ten­ge­tők” kel­lő tá­vol­ság­tar­tás­sal ké­pe­sek szem­lél­ni a Pikali-féle kép­ződ­mé­nye­ket, és a mun­ka kri­ti­kát­lan haj­há­szá­sát is an­nak te­kin­te­ni ami, sok pénz­zel el­va­kí­tó pót­cse­lek­vés. Mindezek mellett nagy a valószínűsége, hogy ezek a miniszoknyába (vagy talpig öltönybe) bújtatott terminátorok is azt az utat járják be, mint a 90-es évek elején (elnézést a degradáló párhuzamért) a mobiltelefonok. Akkor ugye a fehér frottírzokni és a bebújós makkos cipő képviselte ízléstelenség szinonimája volt az utcán mobiltelefonba harsogás. Mára már az a világtól elrugaszkodott életművész, akinek nem csörög a zsebében a kis kütyü.
A gerdizmus is ra­ci­o­ná­li­sab­bá, ha­té­ko­nyab­bá te­szi az ügy­me­ne­tet. Egyén­re sza­bott szol­gál­ta­tás, elé­ge­dett ügy­fe­lek, ext­ra zsozsó. Éj­sza­ka eset­leg a kol­lé­gák­kal tí­zez­re­kért be­szer­zett hedon (za­bá­lás, kok­té­lok, ré­vü­let), az­tán kez­dő­dik a kö­vet­ke­ző nap. Ko­runk Bob Marley-jaként mond­hat­juk: no children, no cry, mert­hogy férj sincs, apa sincs. Nincs ka­kis pe­len­ka, nincs nö­vek­mény a ház­tar­tás fo­gyasz­tá­si ol­da­lán, így az ön­fenn­tar­tó, sőt, profitábilis. Hogy mi lesz tíz-ti­zen­öt év múl­va ar­ra ne is gon­dol­junk. Ami­kor majd kis­sé meg­eresz­ke­dett bőr­rel ül­nek a pén­zes­zsá­kon a ki­vén­hedt top managerek, és már nem se­gít az Avon ránctalanító sem. Ami­kor nem kér­de­zi meg a kis­ko­rú, hogy mi­ért vagy szo­mo­rú anya. Hol van az még, hessenti el a gon­do­la­tot az or­szág több ezer pikaligerdája – ter­vez­he­tet­len tá­vol­ság­ban. Se­bes­ség, irányjelző, ké­zi­fék. Nyom­ják to­vább a gázt.