Mikor Or­bán Vik­tor elő­ször be­szélt a pol­gá­ri kö­rök­ről, el­ső­sor­ban már lé­te­ző kö­zös­sé­gek há­ló­za­tá­nak ki­ala­kí­tá­sát vá­zol­ta. Eze­ket a kis tár­sa­sá­go­kat ezer­nyi kü­lön­bö­ző do­log hoz­hat­ta össze: akad­tak köz­tük csa­lá­dok, kár­tya­part­ne­rek és öreg­fi­úk­ból ál­ló fo­ci­csa­pa­tok is. Meg­an­­nyi sa­já­tos kö­zeg, akik az­tán azért ala­kí­tot­tak pol­gá­ri kört, s re­giszt­rál­tak a De­mok­rá­cia Köz­pont­ban, hogy se­gít­hes­se­nek lét­re­hoz­ni egy al­ter­na­tív in­for­má­ci­ós- és kap­cso­la­ti há­lót a szo­ci­a­lis­tá­ké­val szem­ben. Eb­be a sor­ba min­den to­váb­bi nél­kül be­le­il­lik a me­le­gek sa­já­tos szub­kul­tú­rá­ja is.

Ter­mé­sze­te­sen le­het ar­ról vi­tat­koz­ni, hogy med­dig men­jen el, med­dig me­het el a tár­sa­da­lom a ho­mo­sze­xu­á­li­sok „egyen­jo­gú­sí­tá­sa” te­rén

Ért­he­tet­len te­hát, mi­ért gon­dol­ja Hende Csa­ba pro­vo­ká­ci­ó­nak a Sok­szí­nű Ma­gyar­or­szág Pol­gá­ri Kör meg­ala­ku­lá­sát. Mi­ért ne le­het­né­nek a me­le­gek­nek olyan cél­jaik, ame­lyek egy­be­vág­nak a Haj­rá Ma­gyar­or­szág moz­ga­lo­mé­ival? Hogy min­den me­leg az SZDSZ-re sza­vaz, va­la­mint Gay Pride fesz­ti­vál­ról Magic Mirror sá­tor­ra jár­va ráz­za ma­gát ró­zsa­szín toll­bo­á­ban és lakk­cucc­ban, az kö­rül­be­lül annyi­ra mű­kö­dő­ké­pes szte­re­o­tí­pia, mint hogy min­den Fi­desz-sza­va­zó­nak ke­re­tes Or­bán Vik­tor-kép lóg a kan­dal­ló­ja fe­lett.
Ez a hoz­zá­ál­lás el­ső­sor­ban er­köl­csi (lásd ke­resz­té­nyi sze­re­tet, mi­egy­más), má­sod­sor­ban prag­ma­ti­kus szem­pont­ból kérdőjelezhető meg. Előb­bi­ből azért, mert a ho­mo­sze­xu­á­li­sok­nak ugyan­úgy jo­ga van a bol­do­gu­lás­ra és a tel­jes élet­re, mint he­te­ro­sze­xu­á­lis tár­sa­ik­nak. Utób­bi­ból pe­dig mert a sze­xu­á­lis ori­en­tá­ci­ó­ból nem ve­zet­he­tő le egy­ér­tel­mű­en a po­li­ti­kai szim­pá­tia, de egy-egy ilyen ros­­szul si­ke­rült meg­nyil­vá­nu­lás el­ri­aszt­hat­ja az amúgy a jobb­ol­dal­lal szim­pa­ti­zá­ló, an­nak ér­ték­rend­jét ma­gu­ké­nak ér­ző, me­leg pol­gár­tár­sa­in­kat.
Ter­mé­sze­te­sen le­het arról vi­tat­koz­ni, hogy med­dig men­jen el, med­dig me­het el a tár­sa­da­lom a ho­mo­sze­xu­á­li­sok „egyen­jo­gú­sí­tá­sa” te­rén. Iga­zán nem nagy el­vá­rás, hogy sen­ki­nek se kell­jen fél­te­nie a mun­ka­hely­ét, ha ki­de­rül, hogy nem az el­len­ke­ző ne­mű­ek iránt von­zó­dik. Szin­tén vál­lal­ha­tó ál­lás­pont, hogy az ál­lam is­mer­je el az egy­ne­mű­ek együtt­élé­sét is élet­tár­si kap­cso­lat­nak. A gyer­me­kek örök­be­fo­ga­dá­sá­nak kér­dé­sé­ben már nem ilyen egy­sze­rű a hely­zet: itt nem a nevelőszülők, hanem a felnövekvő gyerek érdeke az első. Ugyanis nem le­het tud­ni, hogy mi­lyen ha­tás­sal len­ne az örök­be­fo­ga­dott gyer­me­kek lel­ki fej­lő­dé­sé­re, ha két azo­nos ne­mű szü­lő mel­lett nő­né­nek fel. Márpedig ha fenn­áll a ve­szé­lye, hogy ez tor­zu­lá­so­kat okoz a gye­re­kek­nél (az­az míg eset­leg egy­ér­tel­mű­en be nem bi­zo­nyo­so­dik en­nek el­len­ke­ző­je), ak­kor az ál­lam nem te­he­ti le­he­tő­vé az örök­be­fo­ga­dást.