Egy ártándi ha­tár­őr a hó­nap nyer­te­se, még­pe­dig az, ame­lyik­nek a szá­ját el­hagy­ta egy bi­zo­nyos mon­dat. Kép­zel­jünk hoz­zá bo­ros­tás, eny­hén ta­lán fon­tos­ko­dó, de min­den­kép­pen meg­győ­ző han­got, a mon­dat pe­dig így szól: „Meg­ké­rem tisz­te­let­tel a tisz­telt Ke­rék urat, szí­ves­ked­jen fél­re­áll­ni, és ki­száll­ni a sze­mély­gép­ko­csi­ból.” Ke­rék úr a Britton fe­je, és mint ilyen, most már gya­nú­sí­tott. Em­lék­szünk még a ta­va­lyi nyár­ra? Elő­ször: le­het, hogy van kö­zünk a Brittonhoz, de a Brittonnak nincs kö­ze a bró­ker­ügy­höz. Az­tán: nincs kö­zünk a Brittonhoz. Szer­kesz­tő­sé­günk ké­tel­ke­dik ab­ban, hogy dön­tő ere­jű bi­zo­nyí­ték len­ne az egy-két emeszpés dísz­fej brittonos iro­da­kul­csa, brittonos parkolócédulája, a kö­zös men­za, a brittonosokkal vé­let­le­nül tök ugyan­ott vá­sá­rolt man­dzset­ta­gom­bok, sőt még azon sem él­ce­lő­dünk, hogy Ke­rék Csa­ba min­den bi­zon­­nyal a Mudura Plázában vá­sá­rolt vol­na
be – ha át­jut. Hi­szen nem ju­tott át. Az ügyész­ség­nek meg a rend­őr­ség­nek hi­szünk, vár­juk az ered­mé­nye­ket. És vár­juk a ha­tár­őrt is, ven­dé­günk egy sör­re.