Azonban döbbenten ta­pasz­tal­juk, hogy az el­múlt húsz év­ben sem­mi nem vál­to­zott. Ter­mé­szet­gyógy­ász­hoz jöt­tünk nagy­bá­tyánk­kal, Titi bá­csi­val. Le­hup­pa­nunk mel­lé a pad­ra és már most gyű­löl­jük a he­lyet. Pe­dig Titi még meg sem szó­lalt. Titi agg­le­gény, reumatikus pa­na­szai van­nak, és mit te­gyünk, sze­ret­jük őt. Nem csak azért, mert csa­lád­tag, ha­nem mert a ma­gyar mű­sza­ki ér­tel­mi­sé­gi­ek azon szé­les tá­bo­rá­ba tar­to­zik, aki­ket ugyan nem en­ged­tek an­nak ide­jén böl­csész­kar­ra, de épí­tő­mér­nök­ként is min­dent meg­tesz­nek an­nak ér­de­ké­ben, hogy kar­ban tart­sák ma­gu­kat. Most ép­pen a saj­tó van so­ron. Titi bá­csi el­kö­te­le­zett – és ami en­nél is jobb –, in­tel­li­gens re­ak­ci­ós, aki ér­tő szem­mel nyi­lat­ko­zik Do­rom­bo­ló Ci­cu­sunk sú­lyá­ról, la­punk nagy ba­rát­ja és konst­ruk­tív ja­vas­la­tai van­nak. Az a baj, hogy eb­ben a kis egér­lyuk­ban a sut­to­gás is han­gos, Titi bá­csi pe­dig meg­szok­ta, hogy irá­nyí­tott sü­ket­ség­ben szen­ve­dő mű­ve­ze­tők­kel kom­mu­ni­kál­jon. Titi or­dít. „Tu­dod, az­zal nem le­het vá­lasz­tást nyer­ni, hogy né­hány ezer ér­tel­mi­sé­gi­nek el­ma­gya­rá­zod, hogy mi­lyen jó a ter­mé­szet­jog. Bul­vár­lap kell, csö­csös nők­kel, ame­lyik be­mu­tat­ja, hogy ho­gyan lop­tak ezek, ki volt Szeva bá­csi al­kal­ma­zott­ja, ho­gyan it­ták meg az is­ko­la­te­jet”. És még „pub­li­cisz­ti­kák­kal nem le­het nyer­ni, azt nem ol­vas sen­ki (Kösz, Titi bá­csi). Fel kell tűr­ni az ing­uj­jat, el­men­ni a cég­bí­ró­ság­ra, meg haj­tó­kat in­ter­júz­ni, akik Erős Já­nos­nak ki­kö­töz­ték az őz­ba­kot a ma­gas­les alá”. Er­re meg­je­gyez­zük, a Dzsonnit nem en­ged­jük bán­ta­ni, úgy lő, mint a Bőr­ha­ris­nya, ilyes­mi­re nem szo­rul rá. Mi­u­tán a he­lyi­ség­ben már min­den­ki ket­tőnk dis­kur­zu­sát fi­gye­li, nincs mit vesz­te­nünk.
Elöl­já­ró­ban megemlítjük, hogy Ma­gyar­or­szá­gon min­den­ki kur­vá­ra ért a lap­csi­ná­lás­hoz, mert a fo­ci­ról be­szél­ni nem ér­de­mes, ma­rad a mé­dia. „Azt sze­re­tik az em­be­rek” – je­len­ti ki min­den­ki, aki már lá­tott pul­ton Blik­ket. Sze­re­tik a fo­cit, a puckó nő­ket, a bot­rányt, a sztár­in­ter­jú­kat. Az em­be­rek olya­nok. Te­gyük hoz­zá, hogy van ép­pen job­bos bul­vár­lap a vi­lág­ban, de nem biz­tos, hogy olyanok aka­runk len­ni, mint a Bild. Vagy ha igen, ak­kor is jó hall­gat­ni a meg­ve­sze­ke­dett konzikat, amint a sta­tá­ri­á­lis el­já­rás mel­lé oda­kö­ve­te­lik a bul­vár­la­pot. Olyan ez mint a ka­to­li­kus por­nó. Még nincs, de so­kan sze­ret­né­nek, csak a meg­fe­le­lő en­cik­li­kát vár­ják. Per­sze, ne ró­juk meg őket, Magyarországon, ahol a mé­dia szín­vo­na­la ilyen, a min­tá­kat sem le­het va­la­mi Bildungsromanból me­rí­te­ni. Ne­vet­nünk kell, ami­kor egy­ko­ri év­fo­lyam­tár­sa­ink kö­zül a leg­hü­lyéb­be­ket ke­res­ke­del­mi té­vé fő­szer­kesz­tői po­zí­ci­ójá­ban lát­juk vi­szont, ami­kor az an­gol fa­kul­tá­ci­ó­ról szem­mel lát­ha­tó­an ki­do­bott kis­le­ány at­lan­ti kül­po­li­ti­kai szak­ér­tő­ként il­let­ve grand reporter-ként je­le­nik meg (szer­zőnk sze­mér­mes: Zöld­he­gyi Ka­ta­lin­ra gon­dolt – a szerk.), ami­kor Ta­nár Urak dúl­nak. A má­sik kül­po­li­ti­kai atya­mes­ter, nem em­lék­szünk, hogy meg­kap­ta-e a Prima Primissimát, már a je­lö­lés té­nye is bot­rány: aki 1947-ben büsz­kén ír­ta a Mindszenty-ellenes för­med­vé­nye­it a kom­mu­nis­ta saj­tó­ba („ólmosbottal dol­go­zott a za­la­eger­sze­gi plé­bá­nos”), ma is büsz­kén kom­men­tál­hat­ja az új pá­pa meg­vá­lasz­tá­sát. (Gya­núnk sze­rint ez meg Gömöri End­re – a szerk.) Az is­te­ní­tett gonzo új­ság­írás sztár­jai pe­dig, amint hoz fe­lé­jük egy kis zse­ton­sza­got a szél, rög­vest szmo­kin­got öl­te­nek, bok­szot kom­men­tál­nak, szí­nes, dom­bor­nyo­má­sos ál­ma­ga­zi­nok­ba, élet­mód-izék­be ír­nak ret­ten­tő sok pén­zért. Eset­leg az Axelero el­nö­ke­ként sar­col­ják az ő né­pü­ket. Ami­vel nincs sem­mi baj, ezt mi is sze­ret­nénk, akár ki­csit ke­ve­sebb pén­zért. De mi leg­alább nem ad­juk el ma­gun­kat ki­csi meg­nyo­mo­rí­tott balliberálisnak, aki hasz­ta­lan pró­bál­ja meg­újí­ta­ni a saj­tó­nyel­vet, a tár­sa­dal­mat, a ma­gyar élet vi­lá­gát, épp­hogy csak te­lik ne­ki a ma­ci­saj­tos zsöm­lé­re. Mu­lat­sá­gos egy olyan ménsztrímben len­ni, amely fo­lya­ma­to­san ki­sebb­sé­gi­nek ha­zud­ja ma­gát. Kön­­nyei pe­dig po­tyog­nak az ofszetpapírra, Bódi Szil­via mel­lé, és még jut be­lő­lük a szám­la­tömb in­di­gó­já­ra is. És utób­bi­ak még a jók, a táp­lál­ko­zá­si lánc te­te­je, mert akad köz­tük né­hány em­ber, aki va­ló­ban sza­bad­el­vű, és nem tap­si­kol ön­fe­led­ten antiliberális sze­mét­sé­gek­nek. A töb­bi­ek egy­sze­rű­en csak sze­gény idi­ó­ták, akik mi­nél mé­lyebb­re sze­ret­nék fúr­ni ma­gu­kat a po­li­ti­ka ánuszába, a Szaddámról írott ál­köny­ve­ik­kel, a ro­ha­mo­san ter­je­dő Kurucz Pé­ter-hang­hor­do­zás­sal, a büsz­ke curriculummal, amely­ben az sze­re­pel, hogy az Ob­jek­tív­ben hord­ták a ká­vét Bá­nó And­rás­nak, és ha őket ki­dob­ják, még min­dig vis­­sza­me­het­nek ügy­véd­nek. Szak­vizs­ga nél­kül, ha­vi ötvenhétezerért, per­sze, élet­sze­rű­en. Csak­is. Az­tán hipp-hopp, té­vé­al­el­nök lesz be­lő­lük.
Titi bá­csi gö­cög: ő csak a jobb­ol­da­li anar­chis­tát akar­ta ki­hoz­ni be­lő­lünk, is­mer min­ket, mint a rossz pénzt. Át­vert. Csak ide­ge­sí­tet­ték a vá­ró­szo­bai egye­dek, és fel akar­ta nyom­ni a bu­rá­ju­kat, de egye­dül nem ment.
Nyí­lik az aj­tó, ki­lép a fel­cser. Re­mél­jük, nem ér­tünk jön.