Csehország

A szocialista Csehszlovákiában a politikai-ideológiai nyomás sokkal keményebb volt, mint Magyarországon. A csehszlovák kommunisták – javarészt az 1968-at követő tisztogatásoknak köszönhetően – sokkal kevésbé voltak hajlamosak a változásokat, reformokat elfogadni, mint a lengyel vagy a magyar elvtársak. Ugyanakkor a villámgyorsan lezajlott (vagy megszervezett?) bársonyos forradalom nem adott lehetőséget kerekasztal-tárgyalások lefolytatására (mint az Magyarországon és Lengyelországban történt).
Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja (KSCM) 1990 márciusában alakult meg, és soraiban a volt állampárt keményvonalasait találjuk. De a szigorú cseh átvilágítási törvény következtében a párt „megtisztult” a múlt bűneitől, s az új körülményekhez igazíthatta a régi célokat. Hasonló jelenséggel – tudniillik hogy az addig mindenható állampárt nem alakult automatikusan szocialista-szociáldemokrata párttá – csak Ukrajnában és Fehéroroszországban találkozhatunk.
Csehország másik baloldali formációja, a Cseh Szociáldemokrata Párt (CSSD) történelminek számít, hiszen már a két világháború között is jelentős eredményeket tudott felmutatni. A szocdemek 1989 végén éledtek újjá, soraik között ott találjuk az 1968-ban kidobott kommunistákat és a változások motorjaként számon tartott Polgári Fórum szociáldemokrata érzületű tagjait. Tehát formálisan a CSSD nem rendelkezik állampárti gyökerekkel, de idővel mégis tárt karokkal fogadta a kevésbé keményvonalas kommunistákat.
Amíg a cseh szocdemek a politikai élet elfogadott szereplőivé és alakítóivá váltak, addig a KSCM sokáig karanténba volt zárva – egyik párt sem kívánt együttműködni velük a parlamentben, ráadásul Václav Havel, majd (részben) Václav Klaus köztársasági elnök semmiféle egyeztetésre sem hívta meg a kommunista képviselőket. Eközben a szocdemek többször is irányították az országot (1998–2002 között kisebbségi kormányzás volt, a konzervatív ODS külső támogatásával), s ma is a CSSD alkotja a kabinet gerincét, a koalíció tagja két kisebb jobboldali párt, a kereszténydemokraták és a néppártiak.
Úgy tűnik azonban, a többéves kormányzás, a párton belüli feszültségek, illetve a nemrégiben lemondott miniszterelnök, Stanislav Gross gyanús ingatlanügyei jócskán megtépázták a szocdemek népszerűségét. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a KSCM a szavazatok 25%-ra számíthat, míg a CSSD csupán 14%-ra (az ellenzék vezető ereje, az ODS 35%-ot kapna). Mindez az jelenti, hogy a kommunisták igazi protest-párttá váltak – 2006-ban a parlamenti választások alkalmával megszerezhetik nemcsak a szocdem-kormányból kiábrándultak, de a rendszerváltás igazi veszteseinek a támogatását is.

Lengyelország

Ami Lengyelországban történt az állampárttal, az – többé-kevésbé – hasonlít a magyar helyzethez. 1990 januárjában a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) utolsó kongresszusának szünetében megalakult az SdRP (Köztársaság Szociáldemokráciája), amely később az SLD (Demokratikus Baloldal Szövetsége) nevet vette fel. Ezután felújították a pártkongresszust, a küldöttek elénekelték az Internacionálét, ünnepélyesen kivitték a LEMP zászlóját, és – ami Lengyelországban is a legfontosabb volt – az állampárt vagyonát az új formációba „mentették át”. Így sikerült kihúzni a szűk esztendőket és a jobboldali kormányokat, hogy a posztkommunisták 1993 őszén újra visszatérjenek a hatalomba (ez volt az elhíresült „varsói gyors”). Négy évvel később a baloldal hiába növelte szavazatainak számát, az egyesült jobboldal (AWS) és a liberális Szabadság Unió tudott kormányt alakítani.
De nemcsak az SLD található a lengyel politika bal oldalán: a kisebb baloldali párt, az Munka Unió (UP) a Szolidaritás szakszervezet baloldalából nőtte ki magát, és sokáig úgy nézett ki, hogy egy pártállami múlt nélküli, valódi szociáldemokrata formációvá válik. Ám az UP 1997-ben kiesett az országgyűlésből, a pártba ex-LEMP-es „ejtőernyősök” érkeztek meg, akik azt az SLD hű szövetségesévé szelídítették.
Az SLD-UP párosnak 2001 volt a nagy éve , amikor is a totálisan kompromittálódott jobboldali–liberális kormányra a lengyel választók halálos csapást mértek (egyik kormánypárt sem jutott be a törvényhozásba!), a baloldal viszont elnyerte a szavazatok 42%-át. A megszerzett hatalmat az SLD azonban nem a kampányígéretek teljesítésére használta fel, hanem inkább a saját zsebek megtömésére. Egy egész UFi is kevés lenne ahhoz, hogy bemutassuk az elmúlt négy év lengyel korrupciós ügyeit és azok hátterét. Álljon ezen a helyen csupán egy, az abszurditást súroló példa: a lengyel törvényhozásnak nemrégiben arról kellett döntenie, vajon kaphat-e fizetést az az SLD-képviselő, aki – korrupció vádjával – előzetes letartóztatásban van.
A szebb napokat látott posztkommunisták támogatottsága jelenleg 5-6%, azaz az ősszel esedékes parlamenti voksoláson vagy bejutnak a szejmbe, vagy nem. A baloldal esélyeit az sem növeli, hogy az addigi példás egység megbomlott, s több párt is verseng a voksokért. Az egyik ilyen párt a nemrégiben megalakult Demokrata Párt (PD), amely a Szabadság Unió és az SLD reformer szárnyának összeolvadásából jött létre („összenő, ami összetartozik”). A lengyel liberálisok már évek óta a történelmi árkok betemetését sürgették, egyfajta „kiegyezést”, amelyet a Szolidaritás mozgalom és a posztkommunista baloldal képviselőinek kellett volna megkötnie. Mi sem jellemzőbb a lengyel politika degenerálódására, hogy az új formációhoz csatlakozott Marek Belka miniszterelnök, aki ily módon egy parlamenten kívüli párt vezéralakjaként a saját kormányának ellenzéke lett. A jobboldal pedig előrehozott választásokat követel, mindhiába.
A lengyel baloldal talpraállását immáron nem fogja segíteni Aleksander Kwasniewski elnök sem, akinek ősszel jár le a mandátuma. Évekig a legnépszerűbb politikus volt: a 2000-es elnökválasztáson az volt a kérdés, vajon az utolsó kommunista kormány ifjúsági- és sportminisztere megszerzi-e az első fordulóban a győzelmet. (Megszerezte.) Viszont az SLD süllyedő hajója, úgy tűnik, magával rántja Kwasniewskit is, aki nem tudta magát megnyugtatóan tisztázni a legnagyobb korrupciós, privatizációs botrányok felderítésére létrehozott parlamenti vizsgálóbizottságok, no és a közvélemény előtt.
Ne legyenek kétségeink – a közép-európai rendszerváltás legnagyobb nyertesei mégsem az egyszerű emberek lettek, mint azt naivul hittük 15 évvel ezelőtt, hanem a kor kihívásaira mindig jól reagáló pártállami politikai, gazdasági, (részben) kulturális elit. A kérdés, hogy mikorra válnak igazi baloldali értékek hordozóivá a félmúltból itt maradt struktúrák képviselői.