Az alapállás szerint apa mosdik, anya főz, gyerekek üvöltenek. A büdösség és éhség elhárítása nem szorul különösebb kifejtésre, azonban a fejhangon való bömbölés jelenségét érdemes közelebbről megvizsgálni. Mohás Lívia szakpszichológus szerint kétféle típus létezik, a kudarckerülő és a sikerorientált. Míg az előbbi csak legyint, hogy ez így is jó – ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy visszajelzés nélkül belepumpálhatjuk a tökhideg káposztafőzeléket a kicsibe; addig a szépre és jóra áhítozó purdé az egészet a falra köpi.
Üvöltéselméleti pozitivista szemléletünkre ugyan némi árnyékot vetett, amikor a csúcsok meghódítására törő egy-éves forma leányunk legurult a lépcsőről. Itt ugyanis inkább eredmény, semmint az akarás állt a decibelezés mögött. Az meg már tényleg érdektelen mellékszál, hogy egyébként szinte ugyanazon a csatornán mind a két bátyja lezúgott már. A picurka esetében annyi nehezítő tényezőt azért bent hagyott a rendszerben a Mindenható, hogy többnyire fogalmunk sincs, mit akar a csöppség. Hogy mit nem akar, annak tudatására viszont már egy egészen használható jelrendszert fejlesztett ki. Az épp újságot olvasó családfő szemüvegének villámgyors lerántásával azt üzeni például, hogy hagyjam a dagadt ruhát másra… Ha a térdemre ültetem, hajam tépdesésével jelzi, hogy frankó a buli, és hogy még, még. Az esti, elalvás helyetti cirkuszt egészen sokáig, vélt gyomorpanaszokkal, illetve fogzással hoztuk összefüggésbe, következésképp kapott szirupot, cseppet és homeopátiás kapszulát. Pedig csak egyszerűen nem akart – itt éppen szunyókálni.
Öt-hat éves kor környékén a viszonyok kezdenek kissé összekuszálódni. A vágyaknak, az akarásnak a ravaszsággal való speciális szimbiózisára lettem figyelmes. A jelenséget jobb híján nevezzük vetítésnek. A dolog ott bukott ki, amikor e sorok szerzője fűnyírásra adta a fejét. A gép egy sor egyéb, kiskorúak számára érdekes szerszám meg limlom között a padláson nyert elhelyezést. Persze rögtön jön az óhaj: papa, mi is felmehetünk a padlásra? Nem! Azért, mert veszélyes. Aztán a fűnyíró zajától már semmi külső hangot nem hallottam. Néhány órával később G. gyerek már a következő történettel házalt a kis barátjánál: nem szabad felmenni a padlásra, mert nagyon veszélyes. Én is csak egyszer mentem fel, de le is estem, úgy, hogy még a lábam is kitörött. (Nagymamájának előző héten tört el a lába.) Rögtön elvittek a kórházba, kaptam injekciót (azt meg a bátyja kapott), és begipszelték a lábamat.
Na, az ilyen sztorikban van trükkösen elrejtve az a valóságdarabka – tudniillik, hogy mégiscsak felment –, amit a kevésbé fantáziadús kortárs szimplán letagad. A vetítésnek G. gyerek esetében azonban van egy már-már angol abszurd humorba hajló mutánsa is, melyre eleddig nem találtunk magyarázatot. Az akarási elmélet ezen a ponton fejre áll, ugyanis a kölyöknek az ügyhöz semmi érdeke nem fűződik. Mondjuk, hogy elveszett a kocsi egyik slusszkulcsa. G. gyerek nyilván átérezte szorult helyzetemet, mert a nagyjelenet után úgy három héttel egyszer csak részletes leírást adott a tárgy hollétéről. Bemész a nappaliba, a radiátor és a szekrény között benyúlsz egy hosszú dróttal. A szekrény mögött van egy hátsó, alig látható részen. Jobb később, mint soha, gondolhatnók, s leeresztve a gőzt, kapirgálni kezdtem hason csúszva. Semmi. Zseblámpa fénycsóvája pásztáz. Nulla. Kifordítom a szekrényt (nem kis munka), semmi. G. gyereket kérem, mutassa már meg, hol van. Á, lehet, hogy nincs is ott – ennyi a válasz. Szabályosan szétszívatva heverek megsemmisülten a parketten, porcicák szorításában. Aztán még hozzáteszi: megmondjam hol van? Ne mondd meg, riposztozok, de elpötytyenti, hogy a cipős szekrényben, a téli csizmájában. Taktikusan csak legyintek, hogy nem hiszem, de amikor nem látta, azért feltúrtam a cipős szekrényt is. Semmi. Pedig, úgy éljek, tényleg akartam, hogy előkerüljön az az átkozott indításgátlós kulcs. Szóval így dőlt össze az én világom, akármiből épült is.