Ha pedig a koalíció – fenti kampányával saját magát is becsapva – mindenáron meg akar felelni Brüsszelnek, akkor a kormány és miniszterei ahelyett, hogy az EU-s szabályok rugalmas hazai alkalmazásán, netán testreszabásán törnék a fejüket, még a szelíd ajánlásokat is kőbe vésett dogmaként értelmezik.
Valahogy így válhatott mindenhatóvá a Szalay utcában a „bolognai folyamat” azon tézise, amely szerint a főiskola ne legyen más, mint az egyetem első három évfolyama. Pedig tizenhét év tanulás után másfél perc gondolkodás is elég, hogy rájöjjünk az ötlet hibájára: az egyetemek első három évéből legalább kettőben alapozó tárgyakat oktatnak, tehát olyasmit és olyan mélységben, ami a főiskolai szintű tudáshoz túl sok. És minek a kárára? A szaktárgyak kárára, amelyekből így a kelleténél kevesebbet tanulhatnak a főiskolások, tehát a szakma napi gyakorlatát majdan végző szakemberek. Ezt a triviális ellentmondást hónapokon keresztül megkerülte a média: szapulták és dicsérték a bolognai folyamatot eleget, csak éppen legfőbb születési hibáját nem kifogásolták. A figyelmetlenséget némiképp menti, hogy a felsőoktatási törvény ezer más, politikailag látványosabb sebből is vérzett, például két lábbal tiporta az egyetemi autonómia intézményét. Nem véletlen, hogy a szöveg az Alkotmánybíróságnál landolt, méghozzá a köztársasági elnök – mint ismeretes, „civilben” jogászprofesszor – kezdeményezésére.
Ráadásul a bolognai folyamatról szónokló minisztérium által a fenti színvonalon megidézett EU árnyékában újabb elbocsátási hullám söpört végig a végsőkig ellehetetlenített felsőoktatáson. (A korábbi tömeges elbocsátások is a szocikhoz és liberálisokhoz fűződnek, értékrendjük nagyobb dicsőségére.) Az elmúlt tizenöt évben a diákok száma háromszorosára nőtt, a tanároké viszont szinten maradt. A tanórák lerövidültek, a nyelvoktatás kiszorul, a krediteket vadászó diákok maguk is űzött vadként, egymástól elidegenedve loholnak az állatorvoslástól a hermeneutikáig mindent oktató egyetemek folyosóin. Igen, ma már szinte bármelyik tudományág megfér bármelyik egyetemünkön. Nem csak a középkori „universitas” fogalom erőszakolt újjáélesztése következtében, hanem azért, mert a végsőkig megalázott tanárok egymásnak helyet szorítva próbálják túlélni miniszterük hagymázos lázálmait.
Mindeközben az EU-t nem csak szólamokban megbecsülő diákok Bécsbe és Londonba indulnak, az ottani, szét nem vert egyetemekre. Hogy többnyire visszajönnek? Az már nem az oktatási miniszter baja.
Hanem a foglalkoztatásukért felelős miniszteré.