Ideje volna hát békülnünk az iszlámmal, józan és felelősségteljes hangot megütnünk, újra felvenni a kulturális és humanitárius kapcsolatok szálait, magunkba néznünk, vajon mindent megtettünk-e…
No de kik vagyunk az a mi? „Mi keresztények”? Bocsánat, de hol vannak itt az iszlámmal masszívan szemben álló keresztény tömegek? Akiknek önvizsgálatot kéne tartaniuk? Vagy inkább a fehér ember kellene magába szálljon? Netán éppen az ateisták? Kinek szól ez a bombaözön, kit akar büntetni, nevelni, jobb útra téríteni a terror?
Senkit. Megkockáztatom: a terroristák saját magukkal vannak elfoglalva, saját bosszújukat festik fel az égre, saját dicsőségüket akarják az örökkévalóságig nyúlóan biztosítani. Ez a terror magánügy, ha úgy tetszik, az identitásválság megoldásának néhány fiatalembert látszat-üdvösséggel kecsegtető útja. Ezek az emberek, akik semmibe veszik a mi életünket, ugyanis elvárnák, hogy tisztelettel adózzanak nekik az ő életük feláldozásáért. Itt tehát az öngyilkosok örök tévedéséről van szó, akik azt hiszik, hogy a haláluk mementóként érvel majd helyettük. Másrészt ezek a robbantások soha meg nem történt családi beszélgetéseket is helyettesítenek, és így alig mások, mint gátlásos tinédzserek pótszer-bátorságának tragikus megnyilvánulásai. Azoké, akik félnek otthon megmondani, hogy tele a hócipőjük Angliával, hogy felmondanák a „szerződést”, amit hajdan az édesapjuk vagy nagyapjuk éppen az ő jobb sorsukért kötött a szigetországgal és visszamennének Pakisztánba. Ehelyett titkos szervezetekbe tömörülnek, és egymást váltva rágják a gittet, amit távoli apafigurák gyúrnak nekik Semtexből.
Aki persze látta már Angliában a stadionok népét vagy sikerült egy szombat esti lázat átélnie a southamptoni Frog-kocsmában, az fogalmat alkothat a szakadékról, ami az antialkoholista, kistermetű és sötét bőrszínű muzulmánok és „befogadó” közegük között tátong. A muzulmán bevándorlók ráadásul nem csupán a széles néprétegek heti őrületein érezhetik kívül magukat, de nincsenek túlreprezentálva a szigetországi középosztály köreiben sem. Az amúgy rendkívül népszerű vitorlásklubokban például hírmondójuk sem akad. A szegregáció tehát majdnem teljes, és – tanulságos módon – még a munkahelyeken a legkevésbé szigorú.
Ez az egymillió-hatszázezer iszlám hívő ugyan ma még csak a brit népesség három százalékát teszi ki, de ez ne tévesszen meg senkit: Nagy Britannia 16 éven aluli lakosságának ugyanis már az egyharmada muzulmán. Gondolkodni a megoldáson tehát van még idő, meg háborúzni is, meg nyakló nélkül utálni egymást, ó, hogyne lenne. Hogy menynyi, arra megint csak a demográfia ad szelíden pontos iránymutatást: Irak lakossága 1950-ben nyolcmillió volt, ma 23 millió, 2050-ben pedig előreláthetólag 79 millió lesz.
Idő van.