Nos, a bukaresti politika azóta sem változott, az alkotmá-nyozási és a költségvetési mizéria nyomán pedig immár Európánál is infarktusközeli szimptómák léptek fel. Csak nem közeleg a román csatlakozás?
Lemondott már, vagy éppen visszavonta? – a politika iránt érdeklődő fiatalok egymáshoz intézett állandó kérdése volt ez a júliusi tusnádfürdői szabadegyetemen, Calin Popescu-Tariceanu román miniszterelnök kabaréba illő lemondási balettmutatványa nyomán. Hiszen aligha akad még egy európai ország, ahol a kormányfő pár nap alatt kétszer jelenti be lemondását, hogy aztán mind a kétszer vissza is vonja, végül kijelentve, hogy „egy bátor vezető nem hagyja cserben a népét a bajban”. Valójában nincs min meglepődni: Románia, ahogy azt saját politikusai is megfogalmazták a XIX. században, a „tartalom nélküli formák” országa. Látszólag minden megvan, ami kell egy modern állam működéséhez – jogszabályok és intézmények szép, franciás elnevezésekkel. A valóságban azonban különböző okokból semmi sem működik.
A jobb híján liberálisoknak (PNL) és demokratának (PD) nevezett pártok által alkotott D.A. szövetség által irányított, jelenleg regnáló kormánykoalíció a szokásosnál is kevésbé áll a helyzet magaslatán. Különösen illik ez a kormányfőre, a liberálisok által delegált Tariceanura, aki saját pártjában is népszerűtlen, s mandátuma alig fél évében bakit bakira halmozott, kezdve a gyógy-szerfinanszírozási rendszer összeomlásától az elhúzódó vasutassztrájkon keresztül a legutóbbi árvizek kezeléséig. A „lázadók” a technokratának tartott Teodor Stolojanban vélik felfedezni az új miniszterelnököt, akit jobban elfogadna a demokrata koalíciós partner is – ráadásul az utóbbi időkben a közvélemény-kutatatásokban jelentősen átrendeződtek a belső erőviszonyok a PD javára. A demokraták által delegált Basescu elnök – aki már nem is súrolva, hanem áthágva az alkotmányosság határát rendszeresen pártpolitikusként lép fel – nemhiába próbálta lemondásra bírni a miniszterelnököt, és fenyegetőzött előrehozott választások kiírásával. Ezáltal a megerősödött PD által vezetett D.A. szövetség abszolút többségre törhetett volna, megszabadulva mind a koalíciós partnerektől – az RMDSZ-től és a tavaly még a posztkommunisták listáján indult, majd a liberális-demokrata koalícióba átlépett, „humanistából” „konzervatívvá” keresztelt obskúrus pártocskától –, mind pedig a PSD nyomasztó befolyásától. A tavaly őszi választásokon éppen hogy ellenzékbe kényszerített „szociáldemokrata” PSD ugyanis gyakorlatilag félig-meddig hatalmon maradt. A parlament mindkét házának elnöki székének birtoklásával nem csak közvetlenül obstruálhatja a kormányzat munkáját, hanem emberei az államigazgatás felső- és középszintjén is megőrizték befolyásos pozícióik jó részét. Jó példa erre az alkotmánybíróság, amelynek kilenc tagjából a román lapok hetet egyértelműen PSD-kádernek tekintenek. (Egy pikáns, ám jellemző eset: az egyik alkotmánybíró felesége az előző kormány igazságügy-minisztere.) E grémium esete azért is jelentős, mert épp az alkotmánybíróság váltotta ki közvetlenül a legutóbbi kormányválságot. A testület ugyanis elmeszelte az EU nyomására kidolgozott igazságügyi reform tervezetét, amely húsbavágóan sértené a PSD-nómenklatúra érdekeit. E reform hivatott megszüntetni, vagy legalábbis lazítani azokat az oligarchikus összefonódásokat, amelyek a román igazságszolgáltatást a politika játékszerévé tették az 1989 utáni időszakban.
S bár a reformcsomagot a kormánytöbbség gyorsan átdolgozta oly módon, hogy abba immár nem köthetett bele a „taláros testület”, rosszabb időben nem is jöhetett a balkáni hajcihő. A válság napjaiban nemhiába fogalmazott az Európai Bizottság bővítési főbiztosa úgy, hogy „kötelessége kifejezésre juttatni a romániai politikai helyzet okozta nyugtalanságot” – hozzátéve, hogy az EU-csatlakozás szempontjából továbbra is az igazságszolgáltatás reformja és a korrupció elleni küzdelem számítanak döntő tényezőnek Brüsszel szemében. Gyűlnek ugyanis a viharfelhők a román csatlakozás felett, s ami pár hónappal ezelőtt még kézzelfogható közelségbe került geopolitikai diadalmenetnek tűnt – pár évvel a román NATO-integráció után román EU-tagság –, mára veszélybe került. Intő jel lehetett, hogy tavaszszal a csatlakozási szerződés aláírásakor csak a (soros elnök) luxemburgi, román és – talán mondani sem kell – a magyar fél képviseltette magát miniszterelnöki szinten. A többi tagállam jóval alacsonyabb rangú kormánytisztviselőkkel tudta le e kötelezettségét. A francia és a holland népszavazások után pedig hiába bizonygatták a huszonötök politikusai és EU különböző tisztviselői, hogy Bukarest csatlakozását az eredmény nem érinti. Az integrációt egy évvel (2008-ra) kitoló védzáradék alkalmazását immár készpénznek veszik Brüsszelben, sokan azonban e késleletett csatlakozást is kétkedve fogadják, és a huszonöt ratifikáció egyszerű elhúzásában látják zátonyra futni a román reményeket.
Úgy tűnik, most visszaüthet az évszázados múltra visszatekintő román szemfényvesztési technika, amellyel Bukarest suttyomban elevezett a tavalyi tízes bővítés farvizén a csatlakozási folyamat célvonaláig – fűt-fát ígérgetve menet közben. Az európai lendület viszont kifulladt, a lelkesedés lelohadt, a király pedig meztelen: immár az EU-ban is nyilvánvaló, hogy Románia a koppenhágai kritériumok egyikét sem teljesíti, a jogharmonizációról nem is beszélve. Felvetődik a kérdés, hogyan is lehet tag egy olyan ország, ahol még egységes telekkönyvi rendszer sem létezik? Vagy: hogyan tudnának EU-támogatásokat lehívni azok az önkormányzatok, amelyeknek még önálló számlavezetési joguk sincs?
Mindenesetre most úgy tűnik: épp az EU nyomása volt az egyik döntő tényező abban, hogy a román kormány végül a helyén maradt, és nem került sor előrehozott választásokra. (Igaz, szerepet játszhatott az is, hogy a legújabb közvélemény-kutatások a koalíció jelentős népszerűségvesztését jelezték, nem kis részben az árvízhelyzet kezelése miatt.) Persze Romániában minden és mindennek az ellenkezője is bekövetkezhet, így aztán ne csodálkozzon senki, ha Tariceanu végül mégis beadja lemondását – majd visszavonja.

Bár a hazai sajtó az idei tusnádfürdői szabadegyetem kapcsán főképp Orbán Viktornak a magyar baloldal történelmi hagyományait érintő kijelentéseitől volt hangos, az immár tizenhatodik alkalommal megrendezett „Tusványos” valójában kül- és nemzetpolitikai szempontból hozott újdonságot. Először is, az Olt völgyében felvonultatott román és nyugat-európai szakértők és politikusok jelenléte bizonyította, hogy a Fidesz által a kisebbségi kérdés orvoslására nyújtott autonomista program – a baloldali korifeusok minden fanyalgása ellenére – minimum versenyképes nemzetközi színtéren. Másodszor, több év után először éppen itt sikerült egy asztalhoz ültetni Markó Bélát és Tőkés Lászlót, akik utóbbinak az RMDSZ-ből történt eltávolítása óta gyakorlatilag beszélő viszonyban sem voltak egymással. Nehéz nem észrevenni az összefüggést: hosszú elhidegülési időszak után megindult a közeledés a Fidesz és az RMDSZ között. A tábor margóján lebonyolított Markó–Orbán találkozón abban is megegyezés született, hogy szeptemberben hivatalos Fidesz-delegáció utazik majd Erdélybe a szervezet meghívására. Mindkét fél tisztában van vele: nem szerelmi
viszonyról, hanem arról az egyszerű tényről van szó, hogy kevesebb mint egy év maradt hátra a magyarországi választásokig. Úgy tűnik, a Fidesz belátta, hogy a belső megosztottságoktól szabdalt, alacsony támogatottságú, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Szövetség által fémjelzett polgári alternatívára egy esetleges kormányzás idején aligha építhet nemzetpolitikát Erdélyországban. Az RMDSZ – térvesztése ellenére – megkerülhetetlen tényező maradt. Markó Béláék ellenben kénytelenek voltak beismerni: nem tehetik meg, hogy a Fidesszel mint potenciális kormánypárttal szemben a korábbiakban tapasztalt módon ellenségesen viselkedjenek. Az RMDSZ döntését nyilvánvalóan megkönnyítette az a tény is, hogy a magyarországi kormánypártoknak december 5-el sikerült teljesen teljesen elidegeníteni maguktól a határon túli magyar szervezeteket. Pár hete még az a példátlan eset is megtörtént, hogy az RMDSZ ifjúsági tagozatának Fidesz-barátsággal finoman szólva nem vádolható vezetése nyilvánosan kérte a magyar miniszterelnököt: ne látogasson el az általuk szervezett táborba. Ennél már csak az volt szánalmasabb, amikor a tusnádfürdői tábor utáni napokban Hiller István is sietett leszögezni, Gyurcsány Ferenccel együtt készek ellátogatni Erdélybe, hogy „jobban értsék egymást az erdélyi magyarokkal”. Ezek után feltehetjük a kérdést: most akkor ki kormányoz, és ki van ellenzékben?