A Bánság jelenleg kettőben van, ezt tudjuk, és ez minden román és szerb hazafinak egyaránt fáj. Ha nagyon szigorúan, az 1718-as pozsareváci béke rendelkezései szerint vesszük, még nekünk is jutott egy darab, Torontál vármegye északi csücskéből, és így még mindig a mienk Kübekháza, az operettfalu. A párizsi békekonferencián véget nem érő viták zajlottak arról, hogy melyik fél szarrá hamisított statisztikáit fogadják el hitelesnek. Az antant megunta a balhét, meg már dermedni kezdett a fűszervaj a menyhal alatt: kaptak belőle a szerbek is, meg a románok is, hogy asszimilálhassák a másik néptársait doszt. A töröktől való visszafoglalás után 1772-ig magyar nem is tehette be a lábát a felszabadított területekre, lett is ott minden: németek, szerbek, szlovákok, ruszinok, de akadtak franciák és olaszok is, Európa kicsiben. A Temesi Bánságból (legalábbis a déli részéből) katonai határőrvidék lett, a román nemzeti ébredés egyik bölcseje, a magyar vármegyerendszerbe való viszszatagolásra csak 1872 után került sor. Ezt magyarázta történeti földrajzban járatos útimarsallunk, a tudás fényére azonban hamarosan rávetődött az irdatlan méretű vingai katolikus templom árnyéka. Vinga félúton van Arad és Temesvár között. „Itt elmagyarosodott katolikus bolgárok élnek” – ennyit még halottam: elájultam, felmostak. Dualista multikulti.
Temesvár kiterjedt külvárosain áthaladva (aki arra jár, feltétlenül tekintse meg: a historizmus még élő építészeti irányzat a vasút melletti maffianegyedben) Lugos felé vettük az iránt. Lugosról a legmegveszekedettebb útikönyvek is csak annyit tudnak kinyögni, hogy Teller Ede gyakran időzött itt ifjúkorában. Ez nem igazság: itt született Heltai Jenő, Kurtág György és a magyar irodalom egyik legméltatlanabbul kezelt személyisége, Horger Antal. Sőt, Frankenstein is személyesen, Lugosi Béla képében. Jakabffy Elemérnek, a magyar kisebbségpolitikai gondolkodás egyik nagy alakjának a házán magyar nyelvű emléktábla is van. Ezt már akkor szemrevételezzük, amikor a forgalmas, és néhol minden figyelmeztetés nélkül felújított főútvonalon gördülünk a városba. Lugos egy darab megmentett éden, Horger Antal nyilván korán elkerült innen. Lakótelepek nem épültek túlságos számban, kóbor kutyát nem láttunk, és a Temesben sem mostak szőnyeget. Hiányzik mindaz, amitől olyan nagy az arcunk Romániával kapcsolatban. Kopottas, de épen maradt polgárházak, tiszta utcák, nyugat felé nyugszik éppen a nap, a folyóparton sétány, szép házkapuk, a volt. m. kir. áll. gimn. épülete büszkén áll, mellette a színház épülete. Érteni véljük Jakabffy Elemért: itt lehet szerkeszteni a Magyar Kisebbséget, a város meg mégiscsak a temesvári cenzúrahivatal körzetébe tartozott, abban meg úriemberek ültek.

A Szörénység felé
A Resicabánya felé vezető úton kóvályogva találkoztunk az egyetlen lugosi olaszajkúval (kedvesen útbaigazított). Resicabányát kétféle ember nézze meg: aki szeretné látni, hogy mi lett volna Selmecbányával, ha tízemeletes blokkokat nyomunk oda a völgybe, meg az, aki ráizgul a mozdonyokra. A hetedik emelet konyhaablakainál futó csillesor mellett a mozdonymúzeum az egyetlen valamirevaló látványosság. Pedig a város öntészeti múltja csaknem a török alóli felszabadulással egyidős. A régi város letarolva, aki a múltra kíváncsi, nézze inkább az internetet, ott lehet múltat teremteni. Az elment németek makacsul ragaszkodnak a szülőföldhöz: van recepteskönyv, nóták, kalendárium, újság és a hír, hogy a helyi Aurel Vlaicu Elméleti Líceum német nemzetiségi tagozatának 1964-ben végzett 12. a osztálya idén is megrendezte szokásos találkozóját, ezúttal Bremer-havenben, ott volt csaknem mindenki, még Hansi és Anne-Lotte is eljött Garmisch-Partenkirchen-ből. (Kiindulópontnak és példának: www.banater-bergland.de, www.reschitz.de vagy éppen www.banater-berglanddeutsche.de). A világ igenis megy az Internet által elébb.
Húsz kilométerrel távolabb, mint valami teljesen debil, álceleb vetélkedőben összefutunk az egyetlen ferencfalvi (Franzensdorf-Valiug) magyarral. Kedvesen útbaigazít, s az est folyamán Benno Loidl almapálinkája elnyeri az Egyesített Magyar Gyepűk Pálinka Vándorserlegét. (Bővebben lásd keretes írásunkat.)
Ez a vidék, a Szörénység az életét karánsebesi földrajztanárként (aztán meg osztályidegenként) is tengető Fodor Ferenc szerint „nemzeti nagylétünk egyik nagy temetője”, de konkrétabbat erről nem mondott. Ő szerette volna az oláh tengerben elsüllyedő ősi magyar bánságot látni itt, hegy- és völgynevekkel machinált, nagyon kedvesen. De a fentebb ismertetett történeti okoknál fogva az a nézet gyökeresedett meg bennünk, hogy számottevő magyar itt utoljára a tatárjárás előtt élhetett. Már ha egyáltalán.
Karánsebesen megállni is kár, hiába no: a katonai határőrvidék ritkán szülőhelye a kifinomult ízlésnek. A herkulesfürdői letérés után, miután ízelítőt kaptunk abból, milyen az, amikor igazán összefonódik állam és egyház (egy teljes – ortodox! – temetési szertartás zajlott le előttünk a közúton, kétpályás útlezárással), nemsokára kinyílik a völgy, és befutunk a Orsovára. „Fekvésében Genfre emlékeztet” – jegyzi meg ábrándosan egyik útitársunk, és hirtelenjében kiröhögni sem merjük. A fekvésében, abban. Bár a megjegyzésnek valamelyes igazságmagva valóban van, a látványt lényegesen rontja, hogy a régi várost, benne Rassay Károly szülőházával (hüpp, hüpp – a szerk.) a kazáni erőmű duzzasztása miatt ma harminc méter víz lepi. Nemkülönben Ada-Kalehet, s vele Tímár Mihályt meg a fiatal Pécsi Ildikót. A sziget arról is nevezetes volt, hogy formálisan 1918-ig a szultán fennhatósága alatt állt, az ő mudirja igazgatta a helyieket, akik Isztambul egyik választókerületének polgáraiként szavaztak a török törvényhozásba, esténként meg békés csempészkedéssel foglalták el magukat, és igyekeztek tudomást sem venni az osztrák–magyar megszállásról. A parti úton végigrohanva – Szemere Bertalan ma már inkább egy miccs-sütő rostély alá rejtené el a koronát, ha kérnék – és a szorosok páratlan képében gyönyörködve valamennyiünknek látomása támad: „Hic sunt leones” olvassuk le a túlnani (szerb) parton lángbetűkkel megjelenő intést, és tényleg, az már nem a mi világunk. Megcsodálhatjuk továbbá a dák Rushmore-t. Egy tizenöt méteres, félkész Decebál-fejet, a part szikláiba faragva. Mikor lesz nekünk ilyen, valamely sumér harcosról? A Naszály-hegy oldalába faragva? Húsz méteren? Hogy Budaörsről is látni lehessen?

A magyar Manchester
Bátran nézünk bele a magyarság szemébe és kimondjuk: Temesvár a Kárpát-medence legvárosiasabb városa – Budapest kivételével, természetesen. És Bécset most földrajzilag nem számítjuk ide, a határ a Lajta meg a Morva. Legyünk ugyanis őszinték: ha akár Kolozsváron, akár Kassán (szegény Pozsony, róla szó se essék), kilépünk a főteret/főteret övező emeletes házak körén, bizony földszintes házakra bukkanunk, esetleg lakótelepekre. Fáj a szívünk, de ezt kell mondanunk Debrecenre is. Miskolcot nem hiszem, hogy bárki is nevezte volna a versenybe és Győr meg Pécs sem jön szóba. Na jó, Szeged talán hasonlít egy kicsit. Temesváron bérkaszárnyák vannak, sugárutak, villanegyedek. Egész Európában itt vezették be először az utcai villanyvilágítást 1884-ben. A temesváriak rettentő büszkék rá, hogy Károly Róbert alatt egy darabig itt volt a Magyar Királyság székvárosa. Szegény királyt mindenhonnan kiutálták. Temesvár munkásváros és polgárváros. Az volt a századfordulón is, amikor ide tervezték az ország második műegyetemét, csak hát jött a háború. És ha valakinek bizonyíték kell, nem ígéret: itt született Johnny Weissmüller is, Szabadfalun, ami ma a város része. A város Románián belül is szereti magát a legnyugatiasabb helynek tudni, és ebben kétségtelenül van valami. Tisztaság van, hatalmas parkok, a Balkánból meg jellegzetességként itt van a kávézók nagy száma, és ez igen jó. A Dóm tér melletti strada Ungureanun a kései óra ellenére olyan jó szendvicset lehet enni, igen jutányosan, hogy csak ajánlani tudjuk mindenkinek. Másnap a Hunyadi-kastélynak nevezett helyi múzeumban (valójában osztrák helyőrségi épület, azokból sem a legszebb) a könyörtelen nénik végighajkurásznak minket A géta-dák múlt évezredes nyomai a Bánságban vagy valami hasonló című igen, khm, tradicionális koncepciót képviselő állandó kiállításon, bár eleinte szelíden, majd egyre erőteljesebben követeljük az előtérben hirdetett, és a német Szövetségi Belügyminisztérium támogatásával megrendezett Bukovinai németek: az áttelepülés című kiállítást, nem akarják érteni a gondjainkat. Kimenekülünk, és egyikünk mobiljáról már hívjuk is Otto Schillyt, hogy fölnyomjuk az egész bagázst. Elbattyogunk a belvárosi református templomhoz is, ahonnan elindult 1989-ben a forradalom. Az épület a református templomépítészet új távlatait nyitja: a helyiek által (minden irónia nélkül) csak „református bérpalotának” nevezett Istenháza kívülről valóban bérpalota, templom voltára semmi nem utal. Terem az első emeleten, a háziúr lakosztálya helyén.
Furcsán hangozhat, de Temesvár valóban európai város, megnyomva a jelzős szerkezet mindkét tagját: város, annak minden kellékével, és európai is. Annyira mint mi, legalábbis. Ha nem jobban.

A Cserna völgyében, a környező ormótlan hegyek sugallta látszattal szemben csak 168 méter tengerszint feletti magasságban elterülő Herkulesfürdőt már a rómaiak is. A mehádiai vasútállomástól néhány kilométerre lévő csodálatos fürdőtelep megtekintésében ne tántorítson el bennünket Új Herkulesfürdő egyenletes borzalma sem, a tizenöt emeletes ormótlan bunkerekkel. A fürdő, amelyet a töröktől való visszafoglalás után a katonaság kezdett el szerényen fejlesztgetni, majd a XIX. század elején indult be a nagyüzem. Királyok, naplopók, burzsoák mind eljöttek ide, hisz csak tízórányi vonatozásra volt Budapesttől. Itt rettentő elegáns fürdőházakban (ah, Szapáry fürdő!) és hotelekben (ah, Rezső-ház!) gyógyíthatták magukat, délután a sportcsarnok méretű kurszalonban fogadták a vendégeiket. Ebből ma semmi nincs. Herkulesfürdő rohad. Ez nem baj egyébként: így romantikusabb, s el tudjuk képzelni a hajdani Magyarország egyik legelegánsabb fürdőhelyét. Néhány jól-rosszul felújított fürdőépületben látszik némi élet, de egyébként a hajdani szállodák balkonjain fák nőnek, cofetarie-nak csúfolt, bömbölő manelét kínáló kocsmák működnek itt-ott. Ez is lehet prog-resszív: Herkulesfürdőnek hagyományosan erős a zenei kötődése. Pártos Sándor fürdőorvos már 1904-ben intette betegeit: „Használjuk az éjszakát pihenésre, és ne hagyjuk magunkat a cigányzene ingerlő hangjai által rendellenességekre csábítani”. Pazeller Jakab, az aradi 33. közös gyalogezred karmestere itt komponálta a Herkulesfürdői emlék című kis dallamot, amelyet még az is hallott, aki azt állítja, hogy nem. A mesternek köszönhetjük a szintén a helyi promenád bűvöletében született Akácos út című nótát, amelyet helybéli román dalok ihlettek. Ennyit a kultúrfölényről. Pazeller bácsi emlékének megbecsültetésén jelenleg unokája fáradozik (www.pazeller.de), némi sikerrel. Az ősz katona soha életében nem tanult meg rendesen magyarul, ennek ellenére 1957-ben, Budapesten fejezte be életét. Nem is akárhol: a Pál utcában. Itt azért, érezzük, összeérnek a szálak.

Haus Hubertus
Benno Loidl panziója, a Bánság egyik legjobb helye, Ferencfalva után a tó végében. Becsapós almapálinka, vállalható étlap. A manzárdban fejenként csak 10 euró a szállás reggelivel, a helyi ereklyékkel ellátott, kézilabda-pálya méretű ebédlőben. (www.haushubertus.montanbanat.de)

Vendéglátás Temesváron
A város egyetlen magyar kézben lévő panziója a Casa Leone: tiszta, barátságos, kissé zavaros, New Age szimbolikával, jóízű gyaloglásra a központtól. Egy kétágyas szoba reggelivel 35 euró. (www.casaleone.ro) Az oktatásügyi minisztérium szállója, csak nyolc euró fejenként egy kétágyas szobában, főleg, ha kellő erővel állítjuk: diákok/tanárok vagyunk. Tiszta szobák, még tévé is van: nem árt, ha van románul tudó ismerősünk, aki beprotezsál. (str. Miron Cristea. – str. Eminescu sarok). Ha már berendezkedtünk, üljünk ki a Dóm térre (Piata Unirii), gyönyörködhetünk a multikultiban (egyik végén a szerb templom, másikon a római katolikus, mértani felezőjükön a német gimnázium). Számos kávéházi teraszon vedelhetjük a kissé szappanízű Timisoreana nevű sört, amelyet állítólag 1718 óta gyártanak. Nem szép hazudni.

Katasztrófaturizmus
A tavaszi áradások a romániai Bánság nyugati szegélyét teljesen letarolták. Ótelek még annál is döbbenetesebb látvány, amit a híradóban látni lehetett. Ha lopni akarnánk menni, arról tegyünk le: az árvíz sújtotta területre beérkezve egyébként roppant barátságos milicista ellenőriz. Kérdi hova megyünk. „La Graniceri” – mondjuk neki kissé tán isztroromán kiejtéssel. „Hm, la Csávos” – viszonozza a bókot. Na, ez az, amikor Dunának, Oltnak.