Pedig a kilencvenes években, amikor megcsinálta, még foga volt az oroszlánnak. Ritkán bődült, de aki odafigyelt, bátorságot meríthetett keresetlen vicsorgásából.
El is kél a kurázsi, mert az egyszerű országlakónak egyre inkább csak a vicsorgás marad. Senki nem gondolta ugyanis, hogy a magyar demokrácia olyan igazságtalan lehessen, mint az elmúlt néhány évben. Hogy az igazságszolgáltatás lehetővé tegyen egy Kulcsár Attila-ügyet, ahol megveretik a főhivatalnokot, elsikkasztanak húszmilliárd forintot, majd kormánypárti média-segédlettel kifigurázzák a vallatókat. Hogy Princz Gábor idestova nyolc évvel azután, hogy százötven milliárd (akkori) forinttal kellett megmenteni az általa vezetett bankot, még mindig ítélet nélkül grasszálhasson. Hogy Budapest rendeletben védett látképét néhány külföldi beruházó porig alázhassa a toronyházaival, miközben a jószándékú, ám béna városvezetés ötödször (!) is úgy gondolja, hogy a következő négy évre ők a legalkalmasabbak. Hogy az ellenzékét EU-ellenesnek nevező mai koalíció három év alatt annyit rontson a költségvetés helyzetén, hogy az euró bevezetését el kelljen halasztani. Hogy ne legyen jogorvoslat se a gyűlöletbeszédre, se az azzal való igaztalan vádaskodásra. Hogy a választások előtt az MSZP vezetői tízesével sorolhassák a vádakat a másik fél lejáratására, olyan vádakat, amelyeket a rendőrség és az ügyészség később sorra alaptalannak talált. És hogy győzzenek, mintha a hazai demokrácia tényleg csak a minősített hazugságok versenye volna.
Ez bizony így alig jobb, mint a Kádár-rendszer idején. Ma már közhely, hogy Lukács György tévedett híres mondásával, miszerint a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. Ám mi, itt, a ló innenső felén se szédüljünk a meg nem gondolt gondolat csapdájába, a mondás ugyanis fordítva sem igaz: nem igaz, hogy egy erőtlen demokrácia, egy kétértelmű törvények között vergődő, álomkórosra szabott igazságszolgáltatás eleve jobb, mint a hajdani szocializmus rendje. Akkor ugyanis az ellenzékről szóló városi legendák és a népi haragvás ’56-ban megtapasztalt rémképe féken tartotta a pártvezetést és lopni induló élcsapatát. Az, akkor, egyensúly volt. Ez, most viszont nem más, mint a közjogi züllés, a törvénytelen érdekérvényesítés ismeretlen mélységei felé gravitáló, ellenőrizetlen süllyedés.
Túl a kenyerem javán, magánemberként nincs okom panaszra. Ám a magyar férfiak egészségi állapotának ismeretében tudom, hogy ez puszta szerencse. Így hát legfeljebb 2006-ig gondolok arra várni, hogy „kis hazámnak” (a kifejezés a Tengerhajózás kulcsfogalma) a mainál becsületesebb kormánya legyen. Ha nem jön össze, akkor valószínűleg Wahorn dalának első négy sora szerint cselekszem, kitüntetett figyelemmel a mű második négy sorára. Addig is jó zenehallgatást kívánok.