Kapósak – kellenek? (2004. július) A június eleji, németek elleni nem várt győzelem nyomán még nagyobb az érdeklődés a magyar futballisták iránt. Na de jó-e nekünk, ha nem a magyar csapatokat erősítik?
Először ejtsünk szót egy közelmúltbeli változásról, amely viszont valahogy elkerülte a szélesebb futballközönség figyelmét. Talán emlékszünk még, a tavalyi évben a Manchester United egy amerikai kapust igazolt. Több lehetőség közül választották őt, és az egyik legnyomósabb érv Tim Howard mellett az volt, hogy magyar származású édesanyja révén szerezhet magyar útlevelet. De miért volt ez fontos az angol csapatnak? Azért, mert több nyugati bajnokság (az angol mellett például a spanyol is) korlátozza az egy csapat által pályára küldhető, nem EU-tag országból származó játékosok számát. Ez a szám változó, általában három-négy szokott lenni. Mivel tudták, hogy Magyarország május elsejétől az Európai Unió tagja lesz, bátran igazolták, hiszen a kapus így nem szorít ki még egy játékost a megadott keretből. Az európai klubok előszeretettel vásárolnak be Dél-Amerikában, és ha választani lehetett egy ottani vagy egy magyar játékos leigazolása közül, bizony mi húztuk a rövidebbet. Május elseje óta a kérdés nem kérdés. És mivel a magyar klubok (nyugati mércével mérve) nem kérnek sokat egy-egy futballistáért, a nyugati klubok a mostani átigazolási szezonban már jobban érdeklődnek irántunk.
Reklám Élhet a közbeszédben az a feltételezhetően igaz hír, hogy szövetségi kapitányunk csapatöszszeállítási elveit befolyásolja a saját vagy egy közeli ismerősének anyagi érdekei – azonban azzal nem lehet vitatkozni, hogy Lothar Matthäus a magyar futball jelen pillanatban legnagyobb hatásfokú reklámhordozója. Mivel a reklám nem maga a termék, de figyelmet irányít a termékre – azt is mondhatjuk, hogy a Wales elleni, márciusi válogatott meccs után, a kapitányunk által kiosztott pár pofon is reklám volt, a brazilok elleni meccs is reklám volt, és bizony reklám volt a hetekig tartó polémia, hogy megy vagy marad a kapitány. Aztán hogy a reklámozott puding milyen – annak a próbája ismert. Mindenesetre már a németek elleni mérkőzés előtt is nagyobb volt az érdeklődés a hazai játékosok iránt, mint tavaly ilyenkor, amikor az EB-selejtezők akkor biztatónak tűnt eredményeit hozta a válogatott. Aztán jött június 6-a és az EB-re készülő, teljes fegyverzetben felálló német csapat csúnyán kikapott otthon a roppant tartalékos magyar válogatottól. Matthäus edzői pályájának eddigi legnagyobb sikerét aratta (természetesen a meccs után közölte, hogy marad), a mérkőzés után pedig tucatjával jelentkeztek be a magyar játékosokért a nyugati klubok. Milyen klubok ezek? Hát, nem az európai foci elitje. Jórészt a felsőközépszintű bajnokságok első osztályának közepe. Tehát egy német, holland vagy francia nyolcadik helyezett. Torghelle Sándorért és Gera Zoltánért bejelentkezett egy, Európa talán legerősebb élvonalába frissen felkerült csapat is, az angol Crystal Palace – de ez is csak egyetlen eset, ráadásul a játékos, hacsak nem ugyananynyit kínál érte több klub, nem dönthet arról, hogy hova megy. Ilyenkor a jelenlegi klubja választja ki azt a csapatot, amelyik a legtöbbet adja. Jó-e, ha az európai középmezőnybe küldjük aranylábú fiainkat? Azt hiszem, közmegegyezés van abban, hogy bárhova is megy, jobb lesz neki, mint itthon. Az edzésmódszerek még a nyugati középmezőnyben is fényévekkel a hazaiak előtt állnak, bár tény: egyre több a fiatal és sikeres edzőnk (lásd másik keretes írásunkat). Rövid távon nyilván nem kellemes, de hoszszú távon nagyon sokat jelent, hogyha egyáltalán vannak bérelt helyek, hitbizományok egy nyugati csapatban, az semmi esetben sem a külföldi játékosé (Szabics Imre az elmúlt szezon felétől a Stuttgart kispadján ült, míg a nála jelentősen rosszabb gólátlagú Kevin Kuranyi, mint a német válogatott csatára, minden meccsen kezdő lehetett – az utolsó fordulókban le is kerültek a dobogóról). Ez óriási ösztönző erő, amit hazai csapat nem „tud” megadni.
A jövő;…? Ha megnézzük a világversenyeken szereplő, a mi jó esetben elérhető jövőnket megtestesítő csapatokat (bolgár, horvát, szlovén, lett), látjuk, hogy az ő játékosaik sem nagyon játszanak az említett felsőközép-színvonalnál jobb bajnokságokban. Viszont már hosszú évek óta vannak odakint, és mindannyiuknál kialakult a légiósokat csapattá varázsoló szövetségi kapitányi attitűd. A mieink viszont csak most kerülnek ki. Ennyi az előnyük. A mi „előnyünk”, hogy feltételezhetően hosszú ideig nem lesz EU-tag Horvátország, Románia vagy Bulgária, így hasonló képességű játékosok esetén a magyar mellett fognak dönteni a nyugati klubok. Aztán persze ez csak amolyan közgazdasági „ha”, amely a többi faktort mozdulatlannak vélelmezi. A válogatottat leszámítva, a magyar foci egésze, úgy mint utánpótlás-nevelés, bajnokság színvonala, nézőszámok… nem ígér sok jót.
|