„És akkor, 92-ben úgy gondoltam, készen vagyok: miért másnak adjak tanácsot, hogyan kell ezt csinálni? Hiszen erre én is képes vagyok!” – indokolta 2003 decemberében Gyurcsány Ferenc a Mozgó Világban, hogy a pénzügyi tanácsadás műfaját mindössze 31 évesen miért váltotta saját üzleti karrierre. Aztán nem telt bele néhány év, és nevezett fiatalember megint úgy érezte: a vállalkozói lét, még ha többszörös milliárdossá tette is, túlságosan kis pálya számára. „Az üzlet egy idő után már nem nagyon kötött le, azt gondoltam, amit ebből megtanulhattam, az megvan” – nyilatkozta ugyancsak a baloldal házi folyóiratában.
S hogy mi jöhet még? „Forradalmár” a nyolcvanas évek végén már volt
– vö.: Kommunista Ifjúsági Szövetség –, az üzletet meg elunta; elhatározza hát, hogy körülnéz egy kicsit a közhatalom világában. Eleinte itt is tanácsadóként kezdi – hogy néhány éven belül, kihasználva a posztjára érdemtelenül került Medgyessy Péter csetlés-botlásait, majd szégyenteljes bukását, ügyes repülőrajttal megelőzve az akkor még Kovács Lászlóval súlyosbított pártvezetés által kiszemelt Kiss Pétert, a kormányfői székbe huppanjon.

Egy bohókás férfiú
Gyurcsány Ferenc ez idő szerint – éppen egy esztendeje – miniszterelnökösdit játszik hát, mígnem ezt is el nem unja, és ki tudja, milyen érdekesebb passzió után néz. Addig is, a Magyar Szocialista Párt választmányának, majd kongresszusi küldötteinek kegyelméből, a magyar Országgyűlés szűk többségének szavazatával édes hazánk kormányfőjeként kell tekintenünk erre a bohókás férfiúra, aki beiktatása után sürgősen nekilátott, hogy – miként mondani szokása – Magyarországból egy jó országot csináljon.
Mi pedig most már valószínűleg sohasem tudjuk meg, mit mulasztottunk azzal, hogy a haladó baloldal magyarországi pártja annak idején hagyta magát rábeszélni, hogy mégse a legsimább beszédű hazai politikus megnevezésre leginkább esélyes, egy tsz-elnökbe oltott minisztériumi hivatalnok bájával rendelkező Kiss Péter váltsa Medgyessy Pétert. Gyanítjuk: nem sokat vesztettünk. Az a sokak által sokféleképpen megénekelt baloldali érdekhálózat ugyanis, amely egy esztendeje történetesen Gyurcsány Ferencet engedte a kormányrúdhoz, minden bizonnyal Kiss Péter országlása esetén is élénk érdeklődéssel figyelte volna a politikus működését, és adandó alkalmakkor ugyanúgy benyújtotta volna a számlát, mint szimatunk szerint teszi ezt a hatályos miniszterelnöknek. Legfeljebb mindez kevesebb csinnadrattával, visszafogottabb bulvárszerepléssel történt volna – mert Kiss Pétert igazán nehéz volna elképzelni maratonfutás közben, úszósapkában és öltönyben (igaz, ez Gyurcsány esetében is erős határeset volt a pojácaság és debilség között), vagy éppen amint oldott légkörben lazul el mondjuk a Hajógyári-sziget alkalmi lakóinak mámoros társaságában.

Számszaki jártasság
Gyurcsány Ferenc azzal debütált a közéletben, hogy haladéktalanul átalakította a politikai szótárat. Még csak tanácsadó volt, amikor Medgyessy Péter szíves felhasználására kitalálta: a szocialista–liberális koalíció ne baloldali kormányként határozza meg önmagát, hanem nevezze magát nemzeti középnek. E szóösszetételt egyébként először Csurka István használta a rendszerváltás idején. A Kádár-korszak ünnepelt drámaírójából lett politikus (szerzőnk itt méltatlan oldalvágást kívánt elhelyezni a Magyar Igazság és Élet Pártja elnökének testén, amitől lapunk ünnepélyesen elhatárolódik – a szerk.) ezzel arra kívánt utalni, hogy a Magyar Demokrata Fórumnak ezen a fedőnéven kellene társulnia a rendes, népinemzeti szocikkal, és kívül rekeszteni a – juj! – kozmopolita elemeket a kormányból.
Amikor látták, hogy a nemzeti közép nem jött be, Gyurcsány – mert elolvasott, majd legott lefordíttatott egy könyvet a nemzetközi baloldali progresszió akkor éppen kurrens szerzőjétől, az angol Anthony Giddenstől – valamiféle harmadik utat kezdett emlegetni. Még mielőtt azonban körvonalazta volna, hogy mi a rossebet kell ezen a szóösszetételen érteni – mert hogy ne tévedjünk: a brit politikatudós a „third way”-t aligha a Szabó Dezső-i vagy Féja Géza-i értelemben használta – hősünk már tovább is lapozott a szótárban, és a polgári baloldal kifejezést dobta be a köztudatba.
Ez a halmozott identitászavar nem véletlen. Ha ugyanis a szómágián túl tüzetesebben szemügyre vesszük a Gyurcsány-kormány eddigi intézkedéseit, azt látjuk, hogy a miniszterelnök kétségtelen verbális leleményesége a gyakorlati lépésekben nemigen köszön vissza. A politikus ugyanis amellett, hogy kommunikációja ritkán lép túl az Orbán-kormánytól ellesett ötleteken (ilyen-olyan programok meghirdetése, telefonos kampány, stb.), úgy viselkedik, mint egy igyekvő főkönyvelő: lázas ügybuzgalommal old meg apró-cseprő ügyeket, kérdezi az emberek véleményét jelentéktelen kérdésekről, miközben láthatóan nem sok elképzelése van az általa irányított ország jövőjéről.
„Bár tudom, hogy sokak szerint ezzel lealacsonyítom a politika feladatát, mégis azt mondom: sokkal inkább üzleti tervezés, mintsem lánglelkű jobbítás szándékának kérdése” – nyilatkozta egy alkalommal a miniszterelnök, s ha valakinek, neki el kell hinnünk: konyít valamicskét az üzleti tervezéshez.
Csak persze az a kérdés, hogy miközben abban magunk is lelkes hívéül szegődünk, hogy a jobbítás lánglelkű szándéka önmagában egy összekarcolt Korda György-bakelitlemeznél is kevesebbet ér – egy ország irányításához elegendő-e a számszaki ügyekben való jártasság, avagy valami több is kell.

Letűnt keresztény középosztály
Mert ilyeneket mindig könnyű mondani, hogy: „A jobboldal ki akarja békíteni és egy akolba kívánja terelni az egyre izmosodó polgári közepet a letűnt keresztény nemzeti középosztályok maradékával, míg a baloldal a plebejus alsó osztályok képviseletét is vállalva a munka és a tőke történelmi kompromisszunmának megkötésére tesz kísérletet.” Vagy: „Ahhoz, hogy az emberi tőkébe intenzíven beruházó, az új típusú információs kirekesztéssel szemben fellépő állam létrejöhessen, a felül lévőknek le kell mondaniuk örökölt kiváltságaik jelentős részéről.” Aztán: „A polgári Magyarország nem polgári vízójával szemben egy szabad köztársaság igazságos társadalmának víziója áll. Több jog, több felelősség, több lehetőség.” És még egy: „Demokrácia és igazságosság: e két elv együttes érvényesítése különbözteti meg a kommunistáktól és a konzervatívoktól az MSZP-t.”
Amint azonban a Gyurcsány Ferenc által íróasztal mellett megszövegezett (és a Népszabadságban 1998 után rendre közzétett) kiáltványok elvi mondanivalóját a gyakorlatba is át kellene ültetni, rögvest hibádzik a dolog. Mert hogy a kormányrúd mellett azonnal szembesül az ember a miniszterelnöki tevékenység megannyi korlátaival, hogy kapásból csak hármat említsünk: a rendelkezésre álló anyagi eszközök csekély voltával ­ (magyarul: kevés a pénz), a koalíciós párt által támasztott feltételekkel, s nem utolsósorban a saját tábor rakoncátlankodásával.
A saját tábor megrendszabályozásához pedig a miniszterelnök az első adandó alkalommal a szocialisták szempontjából kudarcos köztársaságielnök-választás utáni rendkívüli kongresszuson hozzáfogott.
Amit pedig mondott, azt nem tették zsebre a küldöttek: „Nem fogok arra hivatkozni, hogy mit akartok ti, megyei elnök barátaim. Nem! Azt fogom mondani, hogy mit akarunk mi, mi kell ahhoz, hogy győzzünk, melyikünknek mi a dolga, kitől mit várok és mikorra. Nem fogok félni megvívni a konfliktusokat. Hangos emberek, helyi erős emberek el kell hogy fogadják: közös pártban vagyunk, amelyet az Országos Választási Bizottság és az elnökség vezet, ahol a politikai ügyeket demokratikusan meg lehet vitatni, de a végrehajtás nem vitát, hanem cselekvést igényel. Ha az OVB dönt, nem fogom megkérdezni a barátaimat sem, akiknek sokat köszönhetek ebben a pártban, hogy egyetértenek-e vele. Azt fogom mondani, hogy hajtsd végre, és gyere vissza két nap múlva, hogy készen vagy.”
Roma locuta, causa finita. Magyarul, szabad fordításban: mindenkinek pofa be!