Itt van például mindjárt Edmund Stoiber bajor miniszterelnök augusztus elején tett, meglehetősen meggondolatlan kijelentése, amely egy rövid időre zavart okozott a sosem felhőtlen CDU–CSU együttműködésben is. A keresztényszocialisták vezetője ugyanis így nyilatkozott egy fórumon: „nem fogadom el, hogy a Kelet határozza meg, ki lesz Németország kancellárja”. E mondat természetesen óriási vihart kavart, még Angela Merkel kancellárjelölt is kénytelen volt finoman elhatárolódni. A gyengélkedő liberálisok is rosszallották Stoiber szavait, választási koalíciójuk az Unióval azonban nem került veszélybe. A kancellárjelöltséget ezúttal Merkelnek átengedni kényszerülő Stoiber népszerűsége azonban a keleti tartományokban viharos gyorsasággal harmadára csökkent. Ez pedig más felállás esetén (értsd: ha Stoiber a jelölt) végzetes következményekkel járhatott volna.

A Linkspartei vezetősége nem csak a fenti esetben kényszerült kínos magyarázkodásra: Oscar Lafontaine is kénytelen a szélsőjobbal való kokettálás vádjával szembenézni, mióta félreérthető kijelentést tett a Németországba áramló vendégmunkásokról

Az „új tartományokban”, azaz az egykori NDK területén kialakult politikai helyzet mindazonáltal csakugyan figyelmet érdemel. E vidék ugyanis kétségbeejtő munkanélküliségi mutatókkal, a nyugatinál jóval alacsonyabb életszínvonallal és a kilátástalanság uralkodó légkörével érkezik a választási kampány finisébe, a társadalmi problémák pedig a politikai viszonyokban is pontosan visszatükröződnek. Stoiber fent idézett beszédében is arra utalt: keleten mintegy 35%-os eredményre számíthat Németország legújabb és egyben legellentmondásosabb politikai formációja, az ún. Linkspartei („baloldali párt”), amely tulajdonképpen a szélsőbaloldali, egykori keletnémet utódpárt PDS-ből és más balos tömörülésekből alakult választási pártkoalíció. Tulajdonképpen nem más ez, mint egy átnevezett PDS, melynek listáján a névváltoztatás miatt így már más baloldali szervezetek jelöltjei is indulhatnak. Vezetői között ugyanúgy megtalálhatjuk a karizmatikus politikus és kitűnő szónok hírében álló, veterán PDS-führer és egykori Stasi-ügynök Gregor Gysit, mint a Schröder egykori riválisából lett volt SPD-elnök kancellárjelöltet, Oscar Lafontaine-t, akiket Edmund Stoiber egyszerűen csak „luxus-baloldaliként” emleget. A Linkspartei könyörtelenül kihasználva a keleten uralkodó viszonyokat megállíthatatlannak látszó sebességgel tör előre, komoly gondot okozva a két nagynak: az egykori NDK területének jelentős részén az általuk jobboldali elhajlással vádolt SPD és a CDU jelentősen visszaesve kullog újdonsült vetélytársa mögött. Ráadásul az új baloldalnak sikerült megnyernie magának olyan baloldali vezéregyéniségeket is (főleg nyugati szakszervezeti vezetőket), akik azelőtt nem voltak hajlandóak együttműködni a vastagon állampárti gyökerű PDS-szel. Most azonban – nem túl jellemes módon – a nevében megváltozott, ám gyökereit korántsem feledő, továbbra is PDS-dominanciájú Linkspartei színeiben már lelkiismeret-furdalás nélkül hajlandóak agitálni. Annál is inkább, mert egy nem túl régi botrány kirobbanása óta mindenki tudja, milyen könnyű villámgyors karriert befutni az új pártban.
Történt ugyanis, hogy egy Manfred Friedrich nevű ember 2005 júliusában belépett a Linkspartei koalíciójának részét képező, Lafontaine elnöklete alatt álló Munka és Szociális Igazságosság Választási Alternatíva (WASG) nevű tömörülésbe, ahol szinte azonnal a brandenburg-haveni szervezet kincstárnoka és elnökségi tagja lett. Egészen augusztus közepéig, amikor is kiderült, hogy a nevezett úriember az utóbbi mintegy öt évben a Német Népi Unió nevű szélsőjobboldali szervezet területi vezetője volt. Ez a történet rögtön érthetőbbé válik, ha megnézzük, kikből is áll a Linkspartei törzsbázisa, az ugyanis mérvadó közvélemény-kutatások szerint a német egyesülés nem kevés számú vesztese és a politikából kiábrándultak mellett – és ez egyáltalán nem tréfadolog – legalább egytizedrészt szélsőjobboldali szimpatizánsokból is áll.
A Linkspartei vezetősége nem csak a fenti esetben kényszerült kínos magyarázkodásra: Oscar Lafontaine is kénytelen a szélsőjobbal való kokettálás vádjával szembenézni, mióta félreérthető kijelentést tett a Németországba áramló vendégmunkásokról. Szükségtelen elmagyarázni, miért is olyan kényes ez a téma Németországban. Keleten tehát meglehetősen nehéz különbséget tenni szélsőjobb és szélsőbal között, az uniópártok és az SPD igyekeznek is ezt kihasználni, és esetenként egyesült erővel támadják a mindkettőjükre halálos veszélyt jelentő Linkspartei koalícióját.
Végül ejtsünk néhány szót a várható esélyekről is: a legutóbbi közvélemény-kutatások az Unió hajszálvékony győzelmét jósolják, azaz: már megint semmit sem tudhatunk előre. Az egyelőre még igazán össze sem kovácsolódott SPD–Zöldek–Linkspartei szövetség 49– 48 arányban marad csak alul a polgári pártokkal szemben. A szocialisták és az „új baloldal” esetleges győzelme esetén a kormányalakítás egyáltalán nem lesz problémamentes, a PDS és csatlósai az SPD-t hevesen bírálva az erős ellenzék szerepére készülnek. Persze a politikában semmi sincs kizárva, így az sem, hogy végül a neoliberális zöldek támogatásával összeborul a két baloldali tömörülés. Az Unió és az FDP már hagyományosnak számító együttműködése szilárdnak tűnik, de a többséget még egyáltalán nem biztos, hogy képesek együtt megszerezni. Ha pedig sem ez, sem a másik oldal nem szerez többséget, akkor bizony komolyan felvetődik az a lehetőség, amit politikai elemzők egyáltalán nem tartanak valószínűtlennek: a nagykoalíció, mely ugye nem állna példa nélkül a német politika történetében. Abban mindenki kimondva-kimondatlanul egyetért, hogy a Linkspartei kormányba kerülése nem lenne kívánatos, úgyhogy végső megoldásként, egy esetleges patthelyzet feloldásaképpen abszolút elképzelhető ez a lehetőség is. Annál is inkább, mert váratlan fordulat még a szokásos viták után sem várható a dolgok állásában: az ezúttal főleg délnyugaton és nem keleten pusztító árvíz nem tudott a múltkorihoz hasonló hatást kiváltani, a két tábor külpolitikai nézetei pedig igen sokat közeledtek egymáshoz az utóbbi időben.
Hogy a személyes kisugárzásról is szó essen, a nem túl előnyös megjelenésű, ám annál tehetségesebb Angela Merkel változatlanul népszerűtlenebb a kiváló színészi képességekkel megáldott, jelenlegi kancellár Schrödernél (aki azonban valószínűleg még SPD-győzelem esetén is befejezi kancellári pályafutását). Szakmailag viszont egyértelműen a CDU-elnököt tartja meggyőzőbbnek a közvélemény. Ezt a választást pedig érzésünk szerint nem elsősorban a megjelenés, hanem sokkal inkább annak az egyszerű demográfiai ténynek minél professzionálisabb kezelése fogja eldönteni, hogy a választók egyharmada 60 év feletti, és a költségvetés szintén közel harmada a nyugdíjkasszába áramlik. Hogy Németország következő kormányának sikerül-e megbirkózni a szociális jogállam kényszerű leépítésének és a konjunktúra újraindításának óriási feladatával, még nem tudhatjuk. Ami viszont biztos: a Schröder-kabinet belebukott.