Beavatásom az ősi családi birtokon kezdődött, amelynek kőkemény talaja bármiféle mezőgazdasági művelésre alkalmatlan. E kopár sziken vert gyökeret a Mathiász János nemesítette Ezeréves Magyarország Emléke, a mester első sikeres hibridjeinek egyike. Ezt követték az olyan sikertörténetek, mint a Mathiász János Diadala, a Mathiász Jánosné Muskotály, a Bem Tábornok és a Darányi Ignác, sőt, maga Szauter Gusztávné is kapott szőlőfajtát. Sajnos a Földművelésügyi Minisztérium árkádja alá szobrott büsztje nem tudhat arról, hogy a kertészeti egyetem szőlőművelési szaktekintélyei szerint a Chasselas Queen Viktória White és a Calabriai fehér fajták keresztezéséből létrehozott Ezerévesnek „vastag bogyóhéja rágós, magjai nagyok, kellemetlenek a fogyasztásnál. A termesztésből e tulajdonságok miatt szorult ki”. Szorult a rossebet.
Nagyapánk a megrontott aradi Hegyalja alól származik, számára a szőlő életkérdés. Az Ezeréves Magyarország is. Úgyhogy ha jött az október, mostuk az üvegballont, csattogtak a metszőollók, cuppogtak a hordók. Ha megvolt a betakarítás (a tőkék számát tekintve: másfél-két óra után), odatelepedtünk a garázs elé válogatni a szőlőt. Ez volt a legjobb része a szüretnek. Előkerültek a régi történetek arról, hogy dédapánk mire is kapott két vitézségi nagyezüstöt (mert mesterlövész volt és lelőtt valami rác nagykutyát a nagy háború első napjaiban) és hogy mekkora maflást tudott adni, ha valami nem tetszett a gyerekeinél (nagyot, mert a második nagyezüst után kiképző lett). Volt, hogy megjelent egy távoli rokon, ősöregen, kicsi mandarinarccal. Pali bácsinak a háború előtt taxivállalata volt Bukarestben, úgyhogy első kézből származó információim lettek arról, hogy milyen az, amikor Stirbey herceg ordítva rókázik a hátsó ülésen. Utána pedig jött a darálás, préselés, és hát a must, a must. A gyerekkor nagy öröme és veszedelme.
A bort szigorúan házi fogyasztásra szánták: nagyapánknak nem is kellett annál nagyobb elégtétel, minthogy a román határőr kérdésére ártatlanul csak annyit mondjon: „Ez, kérem, egy kis kóstoló a hazaiaknak az Ezeréves Magyarország Emlékéből”. És ő tényleg nagyon ártalmatlanul tud nézni.
A legemlékezetesebb szüreteim azonban – hol másutt – a Balatonra néző lankákon zajlottak. A helyet nem árulom el, nekem is van szívem. Az egész tájék legcsászárabb kilátása volt a miénk, Füredtől Fonyódig. A háziaknak többször kedvesen meg is említettem, hogy szép ez a présház, államosítani fogjuk, aztán meg privatizálom. Így, ebben a sorrendben, fordítva hülyeség lenne. Édesen göcögtek. Parádés vendéglátásban volt részünk mindig. R. szülei számára az volt a pihenés, ha süthettek-főzhettek lányuk negyven-ötven ingyenélő barátja/ismerőse számára. És a tetejébe: jót. Mindig sütött a nap, dongtak a darazsak. A szőlősorok közti bújócska, a délelőtti melegben lekerülő pulóverek, a világmegváltó eszmefuttatások miatt olyan lett a nap, mint egy erotikusan túlfűtött Jane Austen-regény. Ahol rettentő barkós alakok sétálnak szívük hölgyével a zegzugos sövények között, francia irodalomról beszélgetnek és a végén alaposat kuffantanak. Néhány gyakorlott szőlőmunkás vélhetően egy délelőtt leszedte volna azt, amivel mi egy egész napot töketlenkedtünk, de az Úristen azokat a napokat jókedvében gondolta el. Préselni nem kellett, megtették azt a kombinátban. Ha nem húztuk el sötétedésig, lementünk a partra, az elhagyott strandra és néztük a vizet. Fent a hegyen közben rotyogott a bográcsban a gulyás, pukkantak a dugók, a dj pedig bekészítette kedvenc válogatáskaziját (kilencvenes évek, az olyan régen volt, kedves gyerekek, hogy az mp3-lejátszó licence még egy nagyon nagy üvegezett felhőkarcoló nagyon vastag páncélszekrényében pihent). Utána megmutattuk, hogy a rákkendroll él. Ha meg nem, akkor jött az eső, és a kintfelejtett gulyás megbuggyant. Az érdeklődőknek szívesen elárulom, hogy milyen feladat elásni húsz liter bugyborékoló csirkét a Balaton-felvidék kőzetébe. Nehéz.
Másnap volt korai kelés, hogy elérjük a vonatot, csillagos égbolt, nehéz fej.
Ha még a környéken járok, gyakran felnézek a szőlőhegyre, arrafelé, ahol Cs. Szabó László szerint a falvaknak olyan nevük van, mint egy török szpáhi őrjáratnak: Akali, Dörgicse, Vászoly. (Udvari? Kiliántelep? – a szerk.) A tetőn mindig süt a nap, kifakult a pad, csendülnek a poharak. Soma bácsi koccintani hív és megbeszéljük, hogy a darázsfészket most már tényleg ki kéne füstölni a veranda felett, Klára néni szemrehányón jegyzi meg, hogy rég jártam feléjük. Hát, rég.