int két vodka után minden értelmiségi (kivéve a minisztertanács elnökét), magam is úgy vagyok vele, hogy a törzsvisszafejlődés minden téren megállíthatatlan. Hát miért zöldellne ki épp a bárzongoristák ideje, hisz még kék könyvvel is többe’ van a munkáltatgatónak + átalányjogdíjak, mintha beszereznek egy alapfájlokat gyűjtő display-szakembert, aki gépebbnél gépebb pulzálást nyomaszt, és ha nyomatékosabban megkérik, nem nyekteti hozzá a Pet Shop Boysot is sápasztó hangját. Vagy, ha ennyi zsé sincs, beszereznek egy wurlitzert, onnan ordít Springsteen vagy a Brother Lui, aztán kész. És még bevétel is jön. Pedig… pedig a kényes ízlésű, pallérozott technikájú alkalmazott zongoraművész egykor maga volt a kasszasiker, Cziffra Györgyöt hallgatni még Rákosi-éra „hatalmon lévő királyai”, a munkásosztály-vasöklök is be-bejártak. Mindez a múlté, morzsoljuk el apáink egy könnycseppét, és dobjuk fel a 2004-es bárzongorista-verseny döntőjén rögzített lemezt.
Hat combos műsor hat előadótól, tíz perc fölötti egyvelegek. Helyes kiadvány ez, bár nem bánnám, ha az összefűzött dallamokat jobban követni lehetne. A közönségdíjas Gallyas Lakatos Róbert kompozíciójából a nyitó francia slágert máris ismerem (valaha Máté is énekelte „Ő” címmel), Táborosi Istvánnál kibukkan pl. a Chattanooga Choo-Choo, és sorolhatnám, ha mindet sikerülne beazonosítani. (Ó, itt egy Rossini-tarantella parafrázisa is…) E műfajban sem okvetlenül Mr. Géppuskakéz viszi a pálmát, az öncélú virtuozitás helyett/mellett inkább a mértékletes, ínyenc muzsikus lehet sikeres, átütő egyéniséggel (elég csak az egy ujjal-kézzel játszogató Seres Rezső és az ő Szomorú vasárnapjának sikereit visszaidézni). És ha igazi zenész ül a zongoraszéken, akkor klasszikus idézet nem magyarnóta elé, Gershwin foszlánya nem operettcitátum mellé kerül. Nem véletlenül használtam korábban a nagyképű „kompozíció” kifejezést: mivel e műfajban – a hányás előtti agreszszív „naidefigyejjéasztjáccadhogy” kivételével – a pianista maga dönti el, mit zongorázik, s az nagyon nem mindegy, miként a fenti láncok is mutatják. A másik, persze, a hogyan. Hogy sékeli össze a kiválasztott anyagot, mennyi parasztvakító skálamenet, flitteres varrógépezés kerül bele, minden futam kirojtozza-e a négyvonalas oktáv legcsicsergőbb (s ezért legcsicsább) billentyűit, esetleg letudható-e az összes belső kisblokk úgy, a hogy a néhai tévétorna húsz másodperces, különben zseniális zongoristája csinálta: a végén rendre megrúgott egy szubkontra hangot ott nagyon alul. És cséplés megy-e a hangszeren, így aratás után, vagy érzékeny billentés? Csak végletes dinamikák vannak, hallhatatlanság és Zil-hangerő? Borzasztó sok szempont tolul elő.
A versenyzői koszorú egyetlen hölgytagja, Bihari Bernadett számomra a legszenvedélyesebb játékot produkálja, de a rafinált öreg rókán, Ökrös Ottón ő se tesz túl. (És játék ez, korhatárok nélkül.) Csak az a bónusz-dal, az a szivárványszínű méznyál, az ne lenne, s ne fehérednének a kisállatkereskedési fiúk Ottó bátyám hurutos énekétől…
A lemez kötelező darab, mint egy felgombostűzött herbáriumi ritkaság, körbe kell járni, meg kell becsülni. És a szervezőket arra megkérni, hogy bármennyire is kellemes a szponzoráció élvezete, legközelebb ne a japán kütyücég különben színvonalas modelljén játszassák az igazi húrokhoz, elnyűtt, de valódi zongorákhoz szokott muzsikusokat.
Mert ők egyszemélyes zenekarok, hús-vér művészek, habár zongoristák is!
(Egy este a Royalban/2 CD,
Narrator Records, 2005)