OFFLINE | múltidéző |
Baráti Huszár Aladár, 1885–1945, Baráti Huszár Károly, 1909–1971
„A két Huszár”
(2005. november)
Két világháború között működő magyar politikusokról szóló sorozatunkban esett már szó olyan szabadelvű pártvezérről, akit a liberálisok mellett a baloldaliak is elődeik között vállalhattak volna. Akik most vannak soron, a Népszabadság munkatársa szerint (lásd Bächer Iván: Polgárpartizánok. Népszabadság, 2004. szeptember 25.) a jobboldali hagyományba tartoznának – de a jobboldal állítólag hazaárulóknak tartja őket.

A hivatkozott cikket nemcsak a politikai terminusok szakszerűtlen használata jellemzi, hanem a relatív tájékozatlanság is: baráti Huszár Aladárról rajzolt képe ugyan nem megbízhatatlan, de kétségtelenül másodlagos forrásokon alapul – földolgozásokon, amelyek közül a szerző kettőt nevez meg. Mi Huszár Aladár portréját, melynek csak néhány vonása fér bele ebbe a cikkbe, egyebek között a politikus írásai alapján alkottuk meg. Ezeknek számos passzusát olvasva meglepődhetnénk, miért is kommentálja szerzőjüket Bächer Iván oly lelkesen a jobboldalnak, mint afféle „haladó hagyományt”. Ezeknek az írásoknak bizonyos nyelvi elemei emlékeztetnek némely mai radikálisok nyelvezetére, bár ezek az egyezések inkább csak formaiak. Ha ma vettetnének papírra, nyilván szerzőjük fejére idéznék a szélsőjobboldaliság vádját. Ha meg valaki, továbbgondolva a Népszabadság cikkírójának a hagyománnyá avatásra vonatkozó ötletét, afféle szerveződéseket alapítana mostanság, mint amilyet Huszár Aladár a „törzsökös magyarok” mozgalmával anno – akkor az illetőt baloldaliak is, jobboldaliak is a hóbortos holdvilágkanalazóktól a rasszistákig terjedő skálán helyeznék el. Az persze vitathatatlan, hogy baráti Huszár Aladár pályája nagy részében élesen szemben állt a mai baloldal történelmi előzményeivel, mint ahogy a szovjetunióbeli rendszerrel is. A bolsevizmus magyarországi változata ellen azonban nem fejthette ki érveit: már évekkel korábban a nácik áldozata lett.

Az ellenforradalmár
Fő- és az oldalágakon is jeles személyiségeket fölmutató nagybirtokos család sarjaként a hagyományos magyar államberendezkedés és alkotmányosság híve volt. Végzettsége is ennek a hagyománynak felelt meg: Budapesten és Genfben jogot tanult, majd a vármegyei életben talált feladatokat. Az első világháborúban tartalékos tisztként vett részt, s az összeomlás után embereivel az orosz frontról tért haza. 1918–1919-ben Balassagyarmaton az ellenforradalom vezéralakjának számított; a korszak bonyolult problémagubancából egyetlen szálat tartott fontosnak: az ország megmentését a megszállóktól. A Tanácsköztársaság idején ő bújtatta Tormay Cecilt, akinek Bujdosó könyv című könyve a húszas-harmincas évek afféle félhivatalos álláspontját fogalmazta meg a forradalmakról. Még a polgári kormány idején, 1918 januárjában Huszár Aladár volt az egyik vezetője azoknak a vasutasoknak, iparosoknak, helyi polgároknak, akik Balassagyarmatról kiverték a cseheket. Amikor a Tanácsköztársaság bukásának napjaiban őrizetbe vették, e rétegek tagjai is követelték a szabadon bocsátását a proletárdiktatúra még regnáló direktóriumától, amely végül engedni volt kénytelen, mert a Vörös Őrség is a nép mellé állt.
A Károlyi- és a Berinkey-kormány pacifizmusa és főként tehetetlensége nyilván eleve szembeállította volna Huszár Aladárt a forradalommal. A véleménye azonban akkoriban egyezhetett a Tormay Cecilével, aki a „nemzetközi zsidóság” akciójának tekintette az 1918. őszi hatalomátvételt – 1919 márciusát pedig a logikus folytatásnak. E feltételezhető nézetazonosságra éppen Huszár Aladár későbbi, a második világháború alatti náci-, illetve főképpen nyilasellenes publicisztikájából következtethetünk. Amikor a nyilasok zsidóbérencnek minősítették őt, nyilván ráébredt az efféle vádak viszonylagosságára, de tény, hogy érvelésének egyik fő eleme az, hogy a proletárdiktatúrát is idegenek csinálták, a nyilas diktatúrát is idegenek készítik elő. Ennek az idegenségnek a jellegéről később még lesz szó, ha röviden is. Most azonban meg kell említenünk, Huszár Aladár – ezt cikkeiben is büszkén említette – nem konjunkturális alapon alkotott véleményt. Ezt éppen a Bujdosó könyvhöz visszatérve tehetjük szemléletessé. Tormay Cecil ott ezt írja Jászi Oszkár Ruszka-Krajna koncepciójáról és Keleti Svájc elméletéről: „Egy megmérgezett város közepén ott áll az orosz–lengyel zsidók fia és fajának egész destruktív dühével bomlasztó teóriákat szaval az őstermészettel szemben”. Huszár Aladár viszont tizenhét évvel később, 1940-ben, amikor Jászi enyhén szólva nem volt hivatalosan elismert személyiség, a következőket írta le: „Bocsánatot kérek Jászi Oszkártól, hogy 1918-ban nemzetárulónak tartottam, mert Jászi elgondolása a keleti Svájcról ártatlan eszmefuttatás, mondhatnám soviniszta magyar elképzelés ahhoz a bűnös szörnyszülötthöz képest, amelyet Hubay Kálmán és Vágó Pál nyilas képviselők mint törvényjavaslatot a magyar országgyűlés képviselőházába benyújtani merészkedtek. Ez a javaslat megvalósulása esetén nem jelent kevesebbet, mint a történelmi Magyarország megszüntetését.” (A dokumentum formailag a nemzeti kisebbségek önkormányzatáról szólt, gyakorlatilag német érdekeket szolgált.) A nyilasokat Huszár politikai ellenfeleinek tekintette. A zsidókkal kapcsolatos viselkedésük miatt azonban, úgy tűnik, meg is vetette őket. 1942 novemberében legalábbis így fogalmazott: „Ma hangosan zsidózni, amikor az anyagi haszonnal és tapsokkal jár és belerúgni a földön fekvő nyomorultba, az ízlés dolga és ahhoz nem kell bátorság.”

Posztok,
programok
Látható már talán: ha meggyőződött róla, hogy ez a helyes, ár ellenében úszott. Az új kurzus egyébként jó lehetőségeket kínált neki: 1919-től 1932-ig egymást követően több vármegye főispánja volt, 1932-ben pedig Gömbös akaratából Budapest főpolgármestere lett. Ezt az ellenzék természetesen nehezményezte, de Huszár, bár a keresztény Magyarország híve volt, ebbe beleértette az alkotmányosság védelmét is. Kinevezéséhez még kellett a közgyűlés többségének támogatása. Amikor azonban Gömbös éppen az ő közreműködésével igyekezett pozdorjává zúzni a főváros autonómiáját, Huszár szembeszállt vele és lemondott. Utolsó e pozícióban mondott beszédében az autonómiáért emelt szót; ő az utolsó választott főpolgármester, mondta, az utána következők kinevezése már önmagában is sérti az alkotmányosságot. Huszár Aladár bírta Horthy bizalmát, s azt ekkor, 1934-ben sem veszítette el. A következő tíz évben az Országos Társadalombiztosítási Intézet elnöke és a felsőház tagja lett. Az OTI vezetőjeként találkozott a mérhetetlen nyomorral, hogy aztán annak enyhítéséért megtegye azt, ami tőle telik – ezen a szálon került kapcsolatba a szervezett ipari munkássággal, amelynek hazafiasságát a szélsőjobboldal ellen írott publicisztikájában is kiemelte. Többször is nyilatkozott róla, hogy a „törzsökös magyarok” tömörülése a (német) disszimiláció ellenhatásaként jött létre – s annak alapeszméje valóban a náci fajelmélet tagadása. A nemzet az ő számára nem vér, hanem eszme és „lelkiség”. Bár ezeket éppúgy lehet misztifikálni, mint a „faj”-t, úgy látjuk, ő inkább konkrétumokban gondolkodott. Ezek közé tartozott a személyiség jelentősége, a jog és a keresztény etika. Tudta, hogy nem vagyunk „tisztafajú nép”, másrészt viszont a „magyar lelkiség” fő biztosítékát mégiscsak a származásban látta, egyszerűen azért, mert ennek révén gondolta átörökíthetőnek a régi életformát, a történelmi hagyományt. De nemegyszer hangsúlyozta: nem tart csekélyebb értékű magyarnak senkit csak azért, mert a származása más. S az is igaz, hogy a maga törzsökösségét csak a magyar hitleristákkal szemben emlegette. Közleményei főként a Magyar Nemzetben jelentek meg. A nyilasokat szapuló cikkeiben kezdetben Hitler – német vonatkozásban – történelmi jelentőségéről is szólt. Azt hisszük – s e ponton vitatkoznunk kell Novák Zoltánnal, a róla szóló legrészletesebb tanulmány írójával –, ezt nem csak taktikából tette; nem tudta még, hogy a nácizmus mennyire más, mint a nacionalizmus hagyományos változatai. Ő pedig nagyra értékelte a nacionalizmus szerepét. Az új, hitleri Európát pedig nem nemzeti alapon szervezett, hanem „kozmopolita” világnak látta, ahol mindenki kénytelen betagolódni egyetlen náció alá. Egy idő után nyíltan megjelenik nála a nemzetiszocializmus bármely változatának s az übermensch-nek a kritikája – de amikor a Szovjetunióra utalva bírálta a materialista kollektivizmust, akkor is érzékeltette, hogy mondandóját az általánosítás magasabb fokán fogalmazta meg, s amit állít, a Harmadik Birodalomra is értendő. Talán már e cikkek miatt is fölkerülhetett volna a Gestapo listájára. Persze volt más „bűne” is: a háborús években például a németellenes társadalmi egység megteremtésén munkálkodott, amelybe a baloldalt is igyekezett bevonni, 1942-ben aláírta a Magyar Történelmi Emlékbizottság fölhívását és Bajcsy-Zsilinszky Endre memorandumát. A németek 1944. április 3-án tartóztatták le, de csak októberben szállították koncentrációs táborba, Dachauba. 1945 februárjában ott érte a halál.

Halott indiánok
Írásunk főcíme idézőjelben szerepel; Gazsi Józseftől származik, aki valaha tanulmányt írt „a két Huszár”-ról; ő gyűjtötte össze a fiatalabbikra vonatkozó szóbeli hagyományt. Huszár Károly – Aladár unokaöccse – valójában nem politikus volt, hanem földbirtokos Vámos-mikolán. Aki a helyiekből nemzetőrséget szervezve 1944-ben megakadályozta a fiatalok frontvonalba küldését. Német-, illetve náciellenessége talán a család függetlenségi hagyományából táplálkozott, s ebben erősíthette meg nagybátyja elhurcolása. Amikor a magyar egyetemistákból, tanoncokból a németek ellen szervezett Görgey-zászlóalj nagy részét ki kellett „csempészni” a fővárosból, s az a Börzsönyben, illetve Vámosmikolán ütött tanyát, Huszár Károlyék összedolgoztak a görgeystákkal és Márthon István alezredessel. Főképp szabotázsakciókat hajtottak végre és hírszerző tevékenységet folytattak. Huszár például egy német magasabb parancsnokság az ő kastélyában elszállásolt törzsének tagjaitól szerzett információkat körmönfont módon, így egy ízben hozzájutott az 57. német páncélos hadtest hadműveleti tervéhez is. A többfelől összegyűjtött adatokat – a helybeli fiatalok helyismeretét is fölhasználva – a zászlóalj tagjai juttatták el a szovjetekhez. Akik e partizánmunkában részt vettek, legalábbis 1944 márciusa óta nem szövetségeseknek, hanem megszállóknak tekintették a németeket, s meg akarták őket akadályozni abban, hogy romhalmazzá védelmezzék Magyarországot. Céljuk a fölösleges vérontás elkerülése, a háború gyors befejezése, a magyar pozíciók megváltoztatása volt. A zászlóalj parancsnokának, Csohány Endrének a memoárjában ez az utóbb ábrándosnak bizonyult nézet is szerepel: „Ha az oroszok szövetségesre találnak bennünk, ez fékezni fogja nem kívánatos indulataikat”. Ugyanő a Börzsönybe való kivonulás idején ezt mondta a fiataloknak: „Saját hazánk fiaira nem lövünk! Velük szemben soha ellenséges magatartást nem tanúsítunk.”
Bächer Iván az alakulat megnevezése nélkül utal cikkében a Görgey-zászlóalj tevékenységére. Azt is elmondja, hogy Huszár Károly a harcok után belépett a kommunista pártba, annak helyi vezetője lett, majd a fordulat után kizárták, kuláknak minősítették, nyakára küldték a csőcseléket, könyveiből pedig máglyát raktak. Ezután villanyszerelő, utóbb raktáros lett belőle. 1956-ban nem emigrált, „Hűséges maradt honához, a munkásszállók vaságyaihoz”. Egy szociális otthonban halt meg, a sződligetiben. A Népszabadság cikke a következő bekezdésekkel zárul: „Ha lenne ma Magyarországon demokratikus, polgári jobboldal, akkor az, egyebek között, a két Huszár példáját büszkén vállalná és mutatná fel a múlt előtt tanácstalanul álló ifjúságnak. De a mai magyar jobboldal lobogójára a hitleri fasizmus mellett végsőkig kitartó Wass Albert neve van hímezve vastag betűkkel. A két Huszár pedig az e körökben uralkodó felfogás szerint az lett, mi volt már nemegyszer: hazaáruló. Köztük a helyem hát."
Bächer Iván bizonyára szemfülesebb újdondász, mint amilyen belőlünk lehetne – ő talán találkozott tüntető tömegekkel, amelyek a lengő zászló alatt vonulva (a lobogón ott éktelenkedhetett Wass Albert neve) ütemesen skandálták: „Le a hazaáruló Huszárokkal!” Hogy ezt a tömeget jobboldalinak tekintette, nyilván csak a cikkére is jellemző általános fogalomzavarnak tulajdonítható, amelynek következő tünete az, hogy az ország választójoggal rendelkező polgárainak nagyjából – a legutóbbi választási eredményeket tekintve – a felét (talán nem is annyira közvetetten) antidemokratikusnak minősíti. A harmadik pedig az, hogy a nemzetiszocializmust fasizmusnak nevezi (igaz, ez nem az ő találmánya). Sokkal több politikai fogalmat nem is használ, bár kétségtelenül megjegyzi Huszár Károly sorsáról szólva: „A kommunizmus és a fasizmus így lettek Mikolán jegyesek.”

Amikor azonban Gömbös éppen az ő közreműködésével igyekezett pozdorjává zúzni
a főváros autonómiáját,
Huszár szembeszállt vele
és lemondott


Elgondolkodtató, hogy Bächer szívesen látna egyfajta jobboldali hagyományt – de csak olyat, amelynek hősei gyakorlatilag fölszámolták önmagukat. Huszár Károlyék vállalkozásának történetéhez ugyanis néhány adat odakívánkozik még: a Görgey-zászlóaljnak a Börzsönyben a „felszabadítókkal” együttműködő tagjai közül körülbelül nyolcvanat – tehát nagy többségüket – a szovjetek az ottani harcok lezárultával deportálták Foksányba, utóbb több mint hetven főt továbbszállítottak a birodalom lágereibe. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága Kovács Imre vezette, s a frontvonalon az ő segítségükkel átjutó küldöttségét a szovjetek tárgyalás helyett letartóztatták. A Görgey-zászlóaljat megszervező, s a németellenes katonai ellenállás más szálait is összefogó Mikó Zoltán vezérkari századost – akinek neve Bächer cikkében is föltűnik – a szovjetek kivégezték. (Helyettese, Bondor Vilmos főhadnagy „csak” huszonöt évet kapott, s ebből is „csak” tízet kellett letöltenie.)
Talán ez a néhány apró eset – meg a hasonlók, amelyek a szovjet hadvezetés által Magyarországon meghonosított szokásokat tükrözik – is közrejátszhatott abban, hogy valaki „végsőkig kitartott” a másik oldalon. Ez nem jelenti azt, hogy „a két Huszár” ne válhatna a jobboldali, sőt, az össznemzeti hagyomány részévé. Bár ennek esélyét a Népszabadság róluk szóló cikke, tartok tőle, jó időre elpuskázta.



Kapcsolódó letölthető archív fájlok:
UFi 2005. november (1136 kbyte)


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”
    Tisza István és az elsõ világháború