Ha­vaz­tam vol­na ma­gam is – de lám, hogy meg­eredt!
Ha­tal­mas, vad pely­hek­ben hull a hó a szü­lő­föld fe­lett.
Tér­dig, de­ré­kig, tor­kig ér,
sut­tog­va foj­to­gat,
pa­ráz­na hab­zás le­pi el
a to­rony­gom­bo­kat.


S már égigérő hó­ban a táj!
Moc­ca­nat­la­nul
e Nagy Pó­lyá­ban a lét
hall­gat­ni ta­nul.
Ka­szák és ké­sek éle
menny­bol­tig be­bu­gyo­lál­va,
ful­dok­lón for­dul fe­hér­be
a fal­vak szu­szo­gá­sa,
nem koc­can kő a kő­höz,
hótömte száj­jal szól, aki be­szél – s nagy ha­vak gyom­rá­ban az
ér­te­lem bé­ké­sen el­ül­dö­gél.
Ala­gu­ta­kat a hó­ban!
Milljomnyi egy­mást ke­re­ső utat!
Itt a szív­do­bo­gás is ha­vat ol­vaszt,
s ál­mok ke­ring­nek
az öröm és kín
el­tö­mít­he­tet­len já­ra­ta­in.
Vá­ro­sok, fal­vak szív­hang­ja hal­lik,
ká­sá­so­dik a tél tö­mött fe­hér­je,
okos szen­ve­dély, két­ke­dő hit,
mű­köd­tes­sé­tek egy­mást ke­re­ső
te­kin­te­te­ink lé­ze­re­it!
Ala­gu­ta­kat a hó­ban!
Hű szán­dék, moz­du­lat,
tö­ré­keny álom, di­der­gő el­me
ne él­jen a hó hú­sá­ban
örök­re el­ke­ver­ve.
S ha majd e men­­nyei vat­ta szánk­ból ki­for­dul,
s nem a fagy ban­dái ze­nél­nek,
vi­dul­jon ta­po­só tánc­ra a láb,
ol­vas­­szon vi­lág-nagy ter­me­ket
kö­rénk az Ének.