OFFLINE | múltidéző |
Lajos Iván, 1906–1949
Mindenki felelős!
(2006. április)
Az 1944-ben Mauthausenba deportált magyar politikai foglyok közül bizonyára Lajos Iván neve volt a legismertebb az európai közvélemény előtt, noha nem volt pártvezér, nem irányított közvéleményt teremtő lapokat. Sorsának alakulását, meghatározó hírnevét egyik könyvének köszönhette; e munkája miatt vezetett útja a német lágerbirodalomba, de – áttételek útján – talán szerepe volt abban is, hogy alig több mint egy évvel Ausztriából való hazatérte után a Szovjetunióba szállították – ahonnan már nem térhetett haza.

Az 1940-es Keresztény Magyar Közéleti Almanach még nem tudhatott arról, hogyan alakul majd a háború végén és a következő években Lajos Iván élettörténete. Ez a könyv az alábbi főbb adatokat közli róla: „Lajos Iván dr., tanügyi fogalmazó. Szül.: Pécs, 1906. febr. 3., r. k. Atyja: L. Ferenc, ny. gimn. igazgató, anyja: Békeházi Beke Lenke. Középisk. a pécsi főreálisk.-ban végezte, jogot a pécsi Tud. Egy.-en hallgatott, ahol 1929-ben sub auspiciis gubernatoris avatták államtud. doktorrá. Később megszerezte a jogi doktorátust is és egy évet állami ösztöndíjjal a bécsi Collegium Hungaricumban töltött. Két évig belföldi ösztöndíjban részesült. Már egyetemi évei alatt is az egyetem jogi és államtud. karának közjogi és nemzetközi jogi intézeteiben dolgozott. Több pályadíjat nyert, így 1932-ben a jogi kar nagy 1000 pengős pályadíját a horvát kérdésről írt tanulmányával. A pécsi Erzsébet Egy.-en 1927-ben rendezett szónoki versenyen első díjat nyert." Mindez valóban nem elég ahhoz, hogy valaki európai hírnévre tegyen szert. A fiatal „történetpolitikai" író Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében című tanulmánya viszont már az almanach szerint is „óriási feltűnést keltett és szokatlanul nagy példányszámban került közkézre", és a külföldi lapok is foglalkoztak vele; „Szerzőjét 1939-ben a londoni The New Commen Wealth Institute tagjai sorába hívták meg”.

A legitimista konföderáció
A húszas-harmincas években kiadott kisebb-nagyobb tanulmányai, így az Ausztria–Magyarország különbéke-kísérletei a világháborúban, Az olasz nő legendája, A restaurációs kísérletek külpolitikája, majd a terjedelmes IV. Károly király élete és politikája, végül a Tanulmányok a világháború diplomáciájából szemléletesen foglalják össze a két világháború közötti magyar legitimizmus legjobb változatának néhány fontos tézisét. Kutatásai szerint az első világháború utolsó éveiben, kivált abban a szakaszban, amikor Oroszország már kiszállt a harcból, Amerika pedig még nem volt hadviselő fél, az antant vezető politikusai már fölismerték, hogy szükség van a „Lengyelország csatlakozása által megnagyobbított, föderatív alapokon átszervezett Monarchia” létére, mert más nem képes az idővel újra föltámadó német imperializmus keleti terjeszkedésének megakadályozására. A Monarchia romjain utóbb létrejött többnemzetiségű „nemzetállamok” e szerepet nem tudták, s talán nem is akarták betölteni. Csehszlovákia például, amely létrejöttét főként Franciaországnak köszönhette, az első adandó alkalommal cserbenhagyta patrónusait (1920-ban, amikor megtagadta Párizs kérését, hogy segítsen a szovjetek által megtámadott Lengyelországon). IV. Ká-rolyban volt felelősségtudat, az 1917-ben kezdődő béketapogatózások idején birodalma népeinek akaratát akarta képviseltni, agresszív szövetségese (irreális) hatalmi törekvései helyett. Az antant ekkor katonai szempontból nem volt fölényben, nem tűnt lehetetlennek, hogy fönnmaradhat a föderatív alapon átszervezett, demokratizált birodalom. Németországban azonban a kardcsörtető generálisok uralták a terepet, nem a diplomaták. Az antant még 1918 őszén sem zárkózott el a tárgyalások elől, de egyik pillanatról a másikra már nem volt kivel beszélni: a Nemzeti Tanácsok megalakulásuk után rögtön bejelentették elszakadási törekvéseiket. Azok, akik azt állítják, hogy a nyugatiak célja eleve a rombolás volt, nem ismerik részleteiben az 1917-es állapotokat. Ha akkor megszületik a megegyezés, sem mód, sem szükség nem lett volna Közép-Európa szétszabdalására. Így viszont a győztesek Versailles-ban az akkori – a későbbi kisantant államok teremtette – fait accomplit fogadták el – nem lezárva ezzel a háborút, csak beiktatva két szakasza közé egy két évtizedes szünetet. Azt, hogy a németeket sem Bécs, sem Prága, sem Belgrád nem fogja megállítani, Lajos Iván már első tanulmányai írásának idején tudta, s azt is bebizonyította, hogy például Jugoszlávia létrehozása az ottani nemzetek szempontjából sem volt legitim. Szerinte egyetlen esélye lett volna a békének: a legitimista konföderáció.

Németország háborús esélyei
„Lelkiismeretünk és a történelem ítélőszéke előtt valamennyien, a legkisebbek is felelősek vagyunk azért, hogy a mai sorsfordulat idején, akár szóval, akár írásban, akár csendes félrehúzódással milyen irányba segítettünk fordítani a magyar sors kerekét? Tisztában kell lennünk avval, hogy ami mai sorsdöntő napjainkban történik, azért minden, de minden magyar, aki már gondolkodni tud, legyen tanult vagy tanulatlan, öreg, vagy fiatal, férfi vagy nő, szegény, vagy gazdag, hatalmas vagy jelentéktelen, irtózatos felelősséggel tartozik.” Ez az idézet a német háborús potenciálról szóló, 1939-ben kiadott könyvéből származik. A szerző már az előszóban világossá teszi, hogy Németország és Magyarország politikai céljai nem esnek egybe, s hogy egy esetleges vesztes háború után a győztesek megint rajtunk fogják kitölteni a németellenes düh diktálta bosszúvágyukat. Németország olyan hátrányban van a nyugatiakkal szemben, hogy semmilyen körülmények között nem nyerheti meg a háborút. S minthogy ott diktatúra van, és nem jelenhet meg egyetlen olyan könyv sem, „melynek tendenciáját nem szívesen látnák a német hatalmasok”, e kiadványok „tényleg nem hazudnak”. Lajos Iván a németországi élelmezési és pénzügyi helyzetre, az olajra és a többi nyersanyagra meg a hadiiparra vonatkozó német szakirodalom citálásával igyekezett bebizonyítani, hogy a Harmadik Birodalomban egyszer majd elfogy a világ legyűréséhez szükséges emberi és gépi energia.
A Németország háborús esélyei... alig több mint egy hónap alatt nyolc kiadásban fogyott el, a kilencediknek a maradék példányait kobozták el a hatóságok, amikor végül betiltották. A magyar Parlamentben a szélsőjobboldal a kormányt vádolta, amiért korábban nem akadályozta meg a könyv terjesztését, sőt – az egyik közbekiáltó honatya szerint –, amíg elkobzása lezajlott, „ingyen megkapták a tisztviselők!”. A megszólított miniszterelnök, Teleki Pál válaszában szerepel, hogy megkérte a budapesti német követet, ismertesse vele, hol vannak a könyvben hamis, tendenciózus állítások, illetve olyan könyvből származó citátumok, „amely nem Németországban, bár németül, továbbá nem német nyelven, de Németországban jelent meg”, választ azonban „még” nem kapott. Erdmannsdorf budapesti német követnek is főhetett a feje, mert 1939. július 14-én táviratban sürgette a könyv bírálatához használható adatokat, annál is inkább, mert a „pécsi iromány”-t, „melyet időközben német, angol, francia és lengyel nyelvre is lefordítottak és a Times is foglalkozott vele, az ellenséges propaganda legszélesebb köröknek ingyen küldi szét”. Telekinek az említett interpellációra adott válaszát francia, angol, amerikai rádiók ismertették, sőt a szovjet is. Lajos Iván egy tudomásunk szerint kéziratban maradt 1946-os előadásában írja erről: „Akkor az egész világon azon nevettek, hogy a németek elkoboztattak egy könyvet, amelyet pedig soha megcáfolni nem tudtak.”

Szót kérek!
Megkezdődött az ellenpropaganda. A szélsőjobboldali lapok gyalázták Lajos Ivánt, a „Magyar Nemzeti Front Berlin” nevű szervezet három közgazdásszal íratott füzetében próbálta szétcincálni Lajos Iván bizonyítékait, de még a mauthauseni foglyok között is vita tört ki ennek kapcsán; többen is Lajos Iván fejéhez vágták, hogy számításai tévesek voltak, hiszen a könyv szerint a németeknek már régen össze kellett volna omlaniuk. Lajos állítólag már ott nekiült dühödten, hogy kidolgozza Szót kérek című válasziratát; az SS-ek rögtön lecsaptak rá azzal, hogy nyilván titkos feljegyzéseket készít a lágerben meggyilkoltak kartotékjairól. Ha az elkészült és elkobzott oldalakat hivatalos fordítás végett átküldték volna a politikai osztályra, szerzőnket nyilván tarkón lőtték volna; végül az ügyet „helyi szinten” intézték el néhány hatalmas pofonnal. Litván József nem az indulatos, hanem egy kiegyensúlyozott Lajos Iván képét őrizte meg: „Mauthausenban szerényen, félrevonultan járkált az udvarok bokaficamító kövezetén, jóslatainak fokozatos beteljesülése, a szövetségesek mindenirányú számszerű fölényének látható eredményei nem tették hiúvá. Csak a németek rendíthetetlen győzelmi hite óvta meg a haláltól, számításait lekicsinylő mosollyal fogadták.” A szovjetek nem voltak ilyen fölényesek.
Amikor a német lágerből visszaérkezett Magyarországra, ki is adta a vádak megalapozatlanságát bizonyító válasziratot. A számításai általában – bár nem mindenütt – jók voltak, írta ott; az, hogy nem a papírforma szerint történt minden, főként két ténnyel magyarázható. Korábban egyikkel sem számolhatott senki: sem azzal, hogy a francia front olyan rövid idő alatt összeomlik, sem azzal, hogy a hitleri meg a sztálini világbirodalom 1939-ben szövetséget köt egymással, és hátukat egymásnak vetve foglalják el majd' egész Európát. Ez az iratban persze szelídebb formát kapott.
Nem állítjuk persze, hogy a Szovjetunióba való deportálásának ez volt a közvetlen oka. „Kiérdemelte” ezt már az 1938 előtti könyveivel is, amelyeket a belső ellentmondásait, vitáit megoldó, függetlenségét mindenkivel szemben megóvó Közép-Európa megteremtésének érdekében írt.



Kapcsolódó letölthető archív fájlok:
UFi 2006. április (1546 kbyte)


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    Tisza István és az elsõ világháború
    „A két Huszár”