Leginkább és elsősorban: európai konzervativizmus nincs. Vannak sogenannt európai nemzetek, amelyek kitermelték a maguk jobb-oldali/konzervatív pártjait, ezek esetenként utálhatják is egymást. Utalnánk itt a cseh ODS és a bajor CSU, hát harmonikusnak csak igen erős túlzással nevezhető kapcsolatára. Mivel havilap vagyunk, lehet, hogy e sorok megjelenésekor a brit konzervatívok ká-európai szövetségeseikkel együtt ügyesen ki is farolnak az EPP frakcióból, ami után Hans-Gert Pöttering megigazítja szarukeretes szemüvegét, megkönnyebbülten veszi majd le az ED (European Democrats) rövidítést csoportja éléről: végre meg lehet jegyezni a párt nevét, kevesebb hely kell a reklámtollak szárán, ergo a tollak rövidebbek lehetnek, ergo egy kis árengedményt ki lehet brusztolni. Meg egyébként is: demokrata a rosseb.
Az európai jobboldal nagyon-nagyon durva általánosítással kötődik a szabadpiac és a lelkiismereti szabadság (ezen belül is – meg hát ki nem mondva, mert dehogy akarunk kirekeszteni bárkit is – az egyházak szabadságának) értékeihez, de ezen túl sok minden nem köti össze tagjait. A Néppárt egy elég nagy család, sok mindenki belefér. Akinek egyébként megfeküdte a gyomrát – legyünk őszinték: jogosan –, hogy a Fidesz szocibb akart lenni a szociknál, az nézzen rá a brit reakciósokra: David Cameron most éppen zöld, de két hónapja esélyegyenlő volt, meg az állami iskolák és az állami szféra nagy barátja, küzdött a gyerekszegénység ellen, és többen látták imádkozni Teréz anya sírjánál.
Meg hát egyébként is: a ma már példaként emlegetett Thatcher támogatta Pinochetet, és háborúzott néhány nyomorult bálnavadász-kikötőért a Déli-sark közvetlen szomszédságában (en passant: az előbbit mérsékelten jól, az utóbbit igen jól tette), Reagan meg a gonosz birodalmának nevezte a Szovjetuniót, ergo gonosznak a kommunistákat. Nem tudni, hogy a francia UMP mennyire konzervatív párt (akik egyébként a nagy jobboldali egységpárt kudarcáról beszélnek, jobban tennék, ha tanulmányoznák a történetét), ők mindenesetre sikoltoznak, ha annak hívják őket. Chirac – Debreczeni József összes állításával ellentétben – nem konzervatív politikus, jobbközépnek is csak nehezen nevezhető. Politikai opportunista: ő aztán valóban mindent megtett a hatalomért. Most éppen derülget ki lassan, hogy saját belügyminiszterét igyekezett – igen, igen a mi kis Nicolas-nkat – lejáratni titkosszolgálati eszközökkel: tönkrement házasság, kenőpénzek, csupa fincsi. Na, ő a „társadalmi törésvo-nalak” felszámolásának ígéretével lett elnök 1995-ben – jó kis egyenlőségpárti programmal. De volt harcos atlantista a nyolcvanas években és enyhén szélsőjobbos kijelentéseket tett a kilencvenes évek első felében. A CDU/CSU olyan vehemenciával szokta a szudétanémetek követeléseit felkarolni, hogy abból a Hatvannégy Vármegye is tanulhatna. Közép-Európában meg ilyen a jobboldal: néhol talán etatistább lózungokkal (mink magyarok lennénk, tisztelettel), másutt hangsúlyozottabb Amerika-barátsággal (nem mink lennénk), több vállalhatatlan kiszólással a széleken (mi mind a régióban, kérlekalássan). Utóbbi egyre inkább el fog múlni, felnövünk mi is.
A mostanság kikiáltott korszerű magy- ar konzervativizmus, az igazi, amely kétezer-négyszázhuszonkilenc polgártársunk öntudatos döntésének köszönheti parlamenti képviseletét, alapvetően Dávid Ibolya háziasszonyos indulatának, Korda György bársonyos hangjának, a Political Capital rátermettségének és Herényi Károly intelligenciájának köszönheti. Ez az a frakció, ahol a középfokú végzettséggel rendelkezők aránya csaknem a 20%-ot éri el, mert két ember is csak érettségivel rendelkezik. Hock Zoltánnal pedig üzen az MDF a láncdohányosoknak is. A hiteles konzervatívok felszólaltak a tőzsdei árfolyamnyereség-adó ellen is, ami nagyon helyes, csakhogy az általuk vizionált középosztálybeli életében még csak részvényt sem látott, nemhogy árfolyamnyereséget. A hiteles konzervatívok ugyanakkor nem foglalkoznak az egyházakkal, és a határon túli magy-arokról is csak az jut eszükbe, hogy félórás Photoshop-bütyköléssel a rácsok mögé pakolnak egy csángó kislányt a plakátra, akit aztán mindenkit románnak néz. Az MDF-re a néhány maradék jóindulatún kívül a volt centrumosok és az a pár sznob szoclib értelmiségi szavaz, aki reggelente a „sej, de szeretnék kon-zervatív lenni, tvídzakóba járni-kelni” kezdetű slágert dudorássza borotválkozás közben. A második fordulóban 982 hiteles konzervatív maradt Tamásiban és környékén is, ami elég szomorú. Mi ennek ellenére szívesen lennénk egy teljesen reakciós párt zász-lóvivői, de Pettkó Andrásra nehezen tudunk felnézni.
Még vagy tíz évig.