Az aktuális román politikai helyzet komolykodó leírásával meg sem próbálkozunk; azon a legprofibb amerikai politológiai iskolák törésvonal-elméletei is kicsorbulnának. Bukarestben a főszabály szerint ugyanis adott pillanatban bárki bárkivel hajlandó szövetkezni, majd egy perccel később az egész felállás borul, mert kiderül, a partnerek kölcsönösen átverték egymást. Ez történt a 2004-ben hatalomra került és jobbközépnek nevezett koalícióval is, amely hosszú és zajos döglődés után idén tavasszal múlt ki. A bomlás első komoly jeleként lelépett a neves maffiózókat tömörítő, a választásokon még az Iliescu-féle modern európai értelemben vett szociáldemokratákkal (PSD) közös listán indult, s a nevét időközben konzervatívra (PC) változtató Humanista Párt. Ezzel a koalíció elvesztette ugyan parlamenti többségét, de ez még nem is lett volna baj, csakhogy a vezető erejét adó demokraták (PD) és nemzeti liberálisok (PNL) között kezdettől folyó leszámolósdi elfajult, amely konfliktus az elnök és a miniszterelnök közötti rendszeres ütésváltásban csúcsosodott ki. Ennek egyik utolsó felvonásaként Tariceanu liberális miniszterelnök áprilisban kirakta a demokratapárti minisztereket a kormányból, majd a modern európai értelemben vett szociáldemokrata ellenzék, az RMDSZ és a Nagy-Románia Párt támogatásával a parlamentben felfüggesztette Basescu elnököt – akit viszont a május 19-i népszavazás elsöprő, 75%-os támogatottsággal erősített meg hivatalában.

Róka fogta csuka
A lapzártakor készített pillanatfelvételen látszik egy hivatalosan a parlamenti mandátumok 22%-ával rendelkező PNL–RMDSZ-kormány, illetve egy elnök, aki nem tudja feloszlatni a törvényhozást, ez ugyanis saját pártja (a PD) kivételével senkinek sem érdeke. A közvélemény-kutatásokban toronymagasan vezető PD egy előrehozott választáson simán abszolút többséghez jutna. Csúfos visszaesést könyvelne el viszont a PSD és a PNL – de még a törvényhozás sajátos színfoltját alkotó Nagy-Románia Párt (PRM) is. Amelyet egyébként a többiek amolyan házibohócok gyülekezeteként azért tartanak, hogy a hülye nyugatiak szemében hozzájuk képest modernek és európai értelemben vettek legyenek. Még rosszabbul járna az RMDSZ, amely jelenlegi állás szerint kívülről dörömbölne a Ceausescu által a világ második legnagyobb középületeként emelt Casa Poporului (A Nép Háza) kapuján. A róka és a csuka tehát akár a jövő késő ősszel esedékes parlamenti választásokig is foghatja egymást, egyesek azonban kibontakozást sejtenek. Ennek egyetlen módja a jelenlegi kormány valamilyen módon történő távozása lenne. Liberáliséknál sokan neheztelnek Tariceanura a PSD-vel kötött szövetség és az 1918-as „Nagy Egyesülést” összegründoló történelmi párt jövőjének kockáztatása miatt. A Basescuval történt bajuszakasztás előidézte szakadás óta sokan távoztak a PNL-ből, a párt arcélét meghatározó nagy öregek is. Folyosói pletykák a brassói születésű Ludovic Orban miniszterelnök-buktató szervezkedésére gyanakodnak. A tehetségesnek tartott fiatal PNL-alelnök nevére egyébként jogosan kapjuk fel a fejünket: egy alternatív jelenben Orbán Lajos akár Brassó vármegye főispánja is lehetne, hetente akasztva pereket a dákoroma-nista sajtótermékek nyakába.
Harc a régi hálózatok ellen
Mielőtt azonban felszakadna az a bizonyos mély sóhaj, inkább gyorsan térjünk vissza a szikár rögvalósághoz. Amelyről sokat elárul, hogy ha létezne román UFi, az a legkisebb rosszat választva valószínűleg Basescunak csápolna. Bár az egykori hajóskapitány sikerének titkaként „népies” karizmáját és médiapolitizálását emlegetik, ez önmagában még kevés lenne az üdvözüléshez. A helyzetértékeléshez szükséges annak megértése, hogy miközben Magyarországon a tanácselnöki hónaljszagra ráuntak többé-kevésbé otthonra lelhettek – legalábbis 2002-ig biztosan – a Fideszben, Romániában szinte egyáltalán nem rúghatott labdába hiteles rendszerváltó elit. Sőt, a cinikus szóbeszéd úgy járja, hogy az egykori Securitate különböző pártjai versengenek a koncért. Az utóbbi években viszont Basescu felkavarta az állóvizet, és ügyesen udvarolt a valódi rendszerváltásra áhítozó nyugatos értelmiségnek és a fiataloknak – akikkel azóta, hogy 1990 nyarán az Iliescu által behívott bányászok szétverték őket a bukaresti Egyetem téren, nagyjából senki sem foglalkozott. Az UFi tapasztalata szerint május 19-én még a CEU, Basescu habitusától igencsak messze álló hiperliberális román diákjai is elzarándokoltak a Thököly úti nagykövetségre a felfüggesztett elnök mellett leszavazni. „Tudom, hogy egy populista, de szerintem még így is ő Románia eddigi legjobb elnöke” – mondta egyikük. A pártelnökséget a 2000-es vereség után Petre Romantól átvevő Basescu tankönyvszagúan tudatos építkezésbe fogott egy közép-kelet-európai típusú – egész pontosan pedig Fidesz-jellegű – antikommunista pólus kialakítása érdekében (lásd Fidesz román módra? című keretes írásunkat). A PD a baloldali címkét átragasztva egyszer csak jobboldali lett, s gőzerővel elkezdett nyomulni az Európai Néppárt irányába, ahová tavaly nyert felvételt. Mérföldkőnek tekinthető az elnök felkérésére létrejött, a kommunizmus bűneit vizsgáló bizottság idén tavasszal nyilvánosságra hozott az ún. Tismaneanu-jelentése, amely a múlttal való szembenézés első komoly dokumentuma Romániában (s amely egyébként az erdélyi magyarság meghurcoltatását is meglepő őszinteséggel tárta fel). Ennél is fontosabb, hogy Basescu harcot hirdetett a „régi hálózatok” ellen. A korrupció terén a pártok eddig egymás kezét mosták, ezúttal azonban úgy tűnik, legalább az ellenoldalról horogra kerül néhány nagyobb hal. A pofátlanul sokat rabolt Adrian Nastase PSD-s ex-miniszterelnököt például immár komolyan börtön fenyegeti. Bár a kizárólag a posztkomcsik, a liberók és a magyarok holdudvarát érintő korrupcióellenes harc kissé féloldalas – sokan ezt a dimenziót tekintik a PD–PNL-bicskázás legfőbb okának –, ez egyelőre senkit nem zavar. Mint ahogy az sem, hogy a Brüsszelben és Bukarestben a tiszta kezek bajnokaként istenített Basescu a korrupció-ellenes ügyészséget gyakorlatilag otthonról, a karosszékéből irányítja. Nem beszélve a titkosszolgálatok egy részéről, amelyeknek kétes jogi körülmények között megejtett telefon-lehallgatásai a politikai ellenfelek lejáratásának alapanyagául szolgálnak a revolversajtóban. Ilyen nüanszok azonban nem számítanak. A gazdaság köszöni szépen, jól van: immár több éve hat-hét százalékkal növekszik, idén a román GDP összértéke elérte a magyart. Az istenadta pedig egyelőre örül, hogy olyan elnöke van, aki „egy közülük”, és bátran beszól a „hatalmaskodóknak” – no meg persze oda mer csapni a magyaroknak is.

Basescu korrupcióellenes harcának egyik célpontja éppen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, ami egyben a „magyarkérdés” újfajta kezelését is szemlélteti. Az alapelv persze változatlan: román szempontból a magyar képviselet bizonyos fokú integrációjára van szükség, mert a kirekesztettség félelmeik szerint „koszovói típusú” robbanáshoz vezethet. Azonban az EU- és NATO-tagság megvalósulásával Bukarestben örömmel észlelik, hogy több éves kényszerű lazulás után kicsit ismét szorosabbra lehet húzni a bozgorok nyakörvét. Persze okosabban, mint annak idején Iliescuék; egy marosvásárhelyi típusú pogrom és nyíltan xenofób intézkedések lármát keltenének külföldön, és egységbe tömörítenék az erdélyi, de még a magyarországi magyar politikát is. A nagy trouvaille a korrupcióellenes harc, amelynek kapcsán finoman szólva nem nehéz fogást találni a magyar érdekképviseletet monopolizáló RMDSZ-en. Verestóy Attila szenátor üzelmeiről – akit Románia egyik leggazdagabb oligarchájaként tartanak számon – szakállas legendák keringenek a közéletben. Nagy Zsolt (időközben felfüggesztett) informatikai miniszter ellen büntetőeljárás van folyamatban azzal a váddal, hogy távközlési cégek privatizációjáról bennfenntes információkat adott ki egy bolgár maffiózókat is felvonultató, meglehetősen szövevényes ügyben. Emellett a szövetség több, közhivatalt betöltő tisztségviselőjének neve „került elő” a sajtóban visszaélés és különböző pénzátutalások kapcsán. A stratégia működni látszik: az RMDSZ a „nem elég tisztességesnek lenni, hanem annak is kell látszani” örökérvényű Kósáné Kovács Magda-i axiómájának egyik felét sem művelte kifinomultan az elmúlt években. A korrupcióellenes szirénhangokra a magyar választók is vevők, s – az RMDSZ hangos Basescu-ellenes kampányával sokak meglepetésére szembemenve – nagyrészt távolmaradással, illetve a szavazók túlnyomórészt az elnök melletti kiállással tüntettek a május 19-i referendumon. Basescu ügyesen használja ki az erdélyi magyar politika megosztottságát is: Szász Jenő kevéssel ezelőttig magyarországi támogatással,
most már de facto Basescu karatekutyájaként játszhatja el Wass Albert
némileg leszedált politikai alteregóját Székelyudvarhelyen. (Az elnök tavaly március 15-i udvarhelyi látogatásával látványosan kitüntette, most pedig a Szász által vezetett Magyar Polgári Szövetség a Basescu melletti kiállásra szólított fel a népszavazáson.) Azt sem nehéz kitalálni, hogy a Basescu által gőzerővel nyomott téma – áttérés az eddigi listás választási rendszerről az egyéni választókerületekre – vajon milyen hatással lesz majd az RMSZ-re. Bár a tervezet kompenzációs lista felállítását is indítványozza – s az ördög a részletekben rejlik –, az bizonyosan kijelenthető, hogy a mindenkori magyar érdekképviseletnek a székelyföldi választókerületeken kívül vajmi kevés esélye lesz a győzelemre. A mostani népszavazási kudarc az eddigi csúcspontja az RMDSZ évek óta emlegetett hitelességi válságának, amit egyébként mutat a szervezetre leadott voksok számának – pusztán demográfiai okokkal nem magyarázható – tendenciája: 1990-ben még több mint egymilliónyian szavaztak az RMDSZ-re, a 2004-ben alig 640 ezren. A kisebbségi törvénytervezet el nem fogadásával lekevert pofon – pontosabban a tény, hogy az RMDSZ-ben még ekkor sem volt elszánás a koalícióból való kilépésre – erősítette a benyomást, hogy a szervezet számára a hatalom inkább öncél, mint eszköz. Mindenesetre a sokszor szapult elvtelenség talaján állva is megmagyarázhatatlan az a lendület, amivel az RMDSZ az elmúlt hónapokban Tariceanu és a PNL oldalán a mélybe vetette magát a Basescu elleni akcióban. Úgy tűnik, a szervezet már nem ura saját magának, érdekcsoportjainak összefonódásai akadályozza a racionális cselekvést. A májusra tervezett, ám elhalasztott európai parlamenti választásokon az RMDSZ-szel szemben induló Tőkés László által gyűjtött aláírások száma alapján a szövetség valószínűleg nem érte volna el a mandátumszerzéshez szükséges öt százalékos küszöböt. Megegyezés híján a veszély továbbra is fennáll. Fenyegetően közeleg az alig másfél év múlva esedékes parlamenti választás is. S bár Tőkés részéről logikusnak tűnik a „minél rosszabb, annál jobb” elvére épített taktika, az jelenleg még nem látszik, hogy a püspök RMDSZ-szel szembeni bekeményítése egy esetleges belma-gyar kiegyezéshez, vagy a teljes összeomláshoz és az erdélyi magyarság parlamenti képviseletének elvesztéséhez vezet majd.

Basescu a 2004-es győzelem után külföldi diplomatákkal beszélgetve nem kevesebbet állított: a Fideszt és Orbán Viktort tekinti példaképének. S valóban, a demokraták azóta is igen jól informáltnak tűnnek e téren. A népszavazási kampány idején Románia a PD hivatalos narancsszínében úszott, a román politikai kultúrától addig idegen nagygyűlések kísértetiesen emlékeztettek a Fidesz 2002-es és a 2006-os meneteléseinek momentumaira, egyes választási szlogenekről nem is beszélve (persze Basescu győzni is tudott, hmm…). Valahonnan ismerősnek tűnhet az a Basescu által vallott elv is, hogy a jobboldalon csak egy erő lehet. A koalícióban kezdettől vezető szerepre törő PD először az egyesülést erőltette a PNL-vel, majd mikor ez meghiúsult, idén a liberálisokból kiszakadt egy csoport, amely immár Basescu leghűbb fegyverhordozója.