Nem azért sza­va­zunk igen­nel, hogy az al­kal­man­ként szé­kely­ha­ris­nyá­ban idét­len­ke­dő po­li­ti­kai gomb­fo­ci­csa­pat-ka­pi­tány nagy ma­gyar ál­lam­fér­fi­nak gon­dol­ja ma­gát. Nem azok mi­att a hét­vé­gi ma­gya­rok mi­att sza­va­zunk igen­nel, akik két na­pi Er­dély-já­rás után csu­por­nak mond­ják a bög­rét, cser­gé­nek a ta­ka­rót, de két ré­szeg­ség kö­zött meg­jegy­zik, hogy ros­­szak az utak, dör­zsöl a vé­cé­pa­pír. Még csak nem is azért sza­va­zunk igen­nel, hogy na­gyot üs­sünk a vö­rös bá­rón és Olsen-bandáján, az ügy en­nél töb­bet ér­de­mel. Gyurcsány Fe­renc, Hiller Ist­ván és az egész „új szo­ci­ál­de­mok­rá­cia” ugyan­is ön­ma­gát mi­nő­sí­ti a nem­te­len nem-kam­pán­­nyal, a bal­ol­dal meg majd év­ti­ze­de­kig ma­gya­ráz­ko­dik – de ez le­gyen az ő ba­juk. Men­­nyi­re hi­te­les az a po­li­ti­ka, amely egy­foly­tá­ban be­fo­ga­dást, diszk­ri­mi­ná­ció­el­le­nes­sé­get, to­le­ran­ci­át hir­det, köz­ben pedig al­pá­ri mó­don uszít a sa­ját­jai el­len? Le­het ge­ne­rá­ció­vál­tás­ról pa­pol­ni, de az az igaz­ság, hogy olya­nok ők, mint az át­ne­velt bal­ke­zes, aki jobbkezét hasz­nál­ja, azon­ban ami­kor le­ver egy po­ha­rat, bal­kéz­zel kap utá­na. Az ócs­ka in­ter­na­ci­o­na­lis­ta du­ma, a Já­nos-pap or­szá­gá­ból ho­zott zsi­ge­ri gyű­lö­let úgy át­üt az „európéer” masz­kon, mint pi­ros vér a fe­hér kö­té­sen.
Nos, nem, nem mi­at­tuk, el­le­nük­ben me­gyünk el és sza­va­zunk igen­nel. Ta­más és Vi­o­la mi­att, Krisz­ta, Hu­nor, Jut­ka és Le­ven­te, And­rás bá­csi, Ka­ti né­ni meg Lász­ló atya mi­att. Ta­má­si, Ha­rag György, Márai, Gion Nán­dor, Hollósy Si­mon, a fény­ké­pész Brassai mi­att, a vég­vi­dé­kek vé­gén élő szerémségi ma­ra­dé­ki­ak, az érc­hegy­sé­gi abrudbányaiak, ko­lozs­vá­ri­ak, a sza­bad­ka­i­ak, be­reg­szá­szi­ak, fülekiek mi­att mon­dunk igent. Azért, hogy ez­zel az egy­sze­rű moz­du­lat­tal, a ma­gunk se­te-su­ta mód­ján kö­szö­ne­tet mond­junk.
Min­de­nért.
Tud­juk, érez­zük, hogy a sze­re­te­tet, az él­mé­nye­ket, a tör­té­ne­te­ket, a meg­is­mert sor­so­kat, a fel­fe­de­zett ös­­sze­tar­to­zást, az em­ber­sé­get nem le­het elég­szer meg­kö­szön­ni. De meg­pró­bál­juk. Tisz­te­let­tel tu­dat­juk, hogy nem aján­dé­kot adunk, nem a sze­gé­nyebb ro­kont se­gít­jük. Aki pe­dig mun­ka­he­lyet, la­kást és meg­él­he­tést félt határontúliaktól, az nem ér­ti az el­múlt ti­zen­öt évet. Mi­vé lett vol­na a ma­gyar egész­ség­ügy az át­te­le­pült or­vo­sok, ápo­lók nél­kül, akik­nek a kép­zé­sét nem Ma­gyar­or­szág áll­ta? Mi len­ne a ma­gyar épí­tő­ipar a határontúli mun­kás­em­be­rek nél­kül? S föl­fi­gyelt-e va­la­ki a Sza­bad­ká­ról el­ül­dö­zött Sö­tét csa­lád fe­jé­re, aki azt mond­ta, hogy so­ha nem hagy­ta vol­na el szü­lő­föld­jét, ha ma­gyar ál­lam­pol­gár­ság­gal ren­del­kez­ne? Szé­gyell­jük ma­gun­kat, hogy ér­vel­ni kell a jobb eu­ró­pai or­szá­gok­ban ter­mé­sze­tes nem­ze­ti és em­be­ri jog mel­lett. Ezért sza­va­zunk hát igen­nel, el­ső­sor­ban és leg­fő­kép­pen: ma­gunk mi­att.
Ez a nép­sza­va­zás ugyan­is ró­lunk szól.
Ar­ról, hogy ide­je vé­get vet­ni egy ocs­mány ha­gyo­mány­nak. A ma­gyar ugyan­is a vi­lág egyet­len nem­ze­te, amely­nek te­kin­té­lyes há­nya­da gyű­lö­li sa­ját nép­ének egy ré­szét. Ez a nép­sza­va­zás ró­lunk szól, ar­ról, hogy a dik­ta­tú­ra kis­ko­rú­sá­ga után föl­nőt­tünk-e vég­re, hogy eu­ró­pai mél­tó­ság­gal tu­dunk-e igent mon­da­ni ma­gyar­sá­gunk­ra. Így hát de­cem­ber ötö­di­kén büsz­kén, komp­le­xu­sok nél­kül sza­va­zunk igen­nel.
Eszdéeszes pe­dig jó ide­ig ne ke­rül­jön a sze­münk elé.