Amint az vár­ha­tó volt, Uk­raj­na az el­múlt hó­na­pok­ban a leg­bru­tá­li­sabb és leg­pisz­ko­sabb vá­lasz­tá­si kam­pányt él­het­te át. Az ál­la­mi és a ha­ta­lom­hoz kö­zel ál­ló oli­gar­chák ke­zé­ben lé­vő mé­di­u­mok (egyet­len ki­vé­tel az „5 Kanal” té­vé­csa­tor­na) nyíl­tan a mi­nisz­ter­el­nök, Vik­tor Janukovics mel­lett és az el­len­zék ve­zé­re, Vik­tor Juscsen-ko el­len vol­tak. Sok­szor meg­tör­tént, hogy az el­len­zék ke­le­ten (ki­vált Donyeckben, a kor­mány­fő szű­kebb pát­ri­á­já­ban) egy­sze­rű­en nem tu­dott kampányolni – pla­ká­to­kat ra­gasz­ta­ni vagy ép­pen nagy­gyű­lé­se­ket szer­vez­ni.
De a vok­so­lást meg­elő­ző­en a leg­na­gyobb bot­rányt Juscsenko ti­tok­za­tos be­teg­sé­ge ka­var­ta. Szep­tem­ber ele­jén, te­hát már a kam­pány haj­rá­já­ban, az ex-kor­mány­fő hir­te­len meg­be­te­ge­dett, az uk­rán or­vo­sok nát­hát ál­la­pí­tot­tak meg ná­la, ma­ga az érin­tett azt han­goz­tat­ta, hogy meg­mér­gez­ték. Juscsenko 10 na­pig ke­zel­tet­te ma­gát Auszt­ri­á­ban, s az oszt­rák szak­em­be­rek nem tud­ták ki­zár­ni, hogy bi­o­ló­gi­ai fegy­vert, min­den bi­zon­­nyal to­xi­kus ri­ci­nust hasz­nál­tak (a KGB egyéb­ként ez­zel a szer­rel tette el láb alól 1978-ban Lon­don­ban Geor-gij Markov bol­gár dis­­szi­denst). Ami­kor ha­za­tért, or­szág-vi­lág meg­lát­hat­ta, hogy az ar­ca a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig meg­vál­to­zott.
Az el­len­zék kam­pá­nya egyéb­ként a sze­mé­lyes ta­lál­ko­zás­ra épí­tett, har­cot hir­de­tett a kor­rup­ció és az oli­gar­chi­kus be­ren­dez­ke­dés el­len. Janukovicsnak vi­szont a fő jel­sza­va a „Bé­ke és sta­bi­li­tás” volt, szor­gal­maz­ta az orosz nyelv hi­va­ta­los­sá té­te­lét, s pont a sza­va­zás előtt „vé­let­le­nül” emel­ked­tek a fi­ze­té­sek, nyug­dí­jak és ösz­tön­dí­jak. A Kreml fél­re­ért­he­tet­le­nül a ha­ta­lom je­lölt­je mel­lett tet­te le a ga­rast, Vla­gyi­mir Putyin orosz el­nök az el­ső for­du­ló előtt, és a két for­du­ló kö­zött is meg­lá­to­gat­ta Uk­raj­nát, ahol demonstratívan a hi­va­tal­ban lé­vő kor­mány­fő­vel mu­tat­ko­zott.
De mind­ez nem so­kat se­gí­tett: az ok­tó­ber 31-én meg­tar­tott el­ső for­du­lót (75%-os rész­vé­tel mel­lett) Juscsenko nyer­te meg (39,87%), Janukovics előtt (39,32%), a ma­ra­dék 22 je­lölt nem rú­gott lab­dá­ba. A má­so­dik for­du­ló há­rom hét­tel ké­sőbb még na­gyobb iz­gal­ma­kat ho­zott, hi­szen a rész­vé­tel re­kord­nagy­sá­gú, 79%-os volt. Az exit-pollok egy­ér­tel­mű­en Juscsenkót hoz­ták ki győz­tes­nek, de a Köz­pon­ti Vá­lasz­tá­si Bi­zott­ság még­is Janu-kovicsot hir­det­te ki nyer­tes­nek.
Ilyen ered­ményt nyil­ván­va­ló csa­lá­sok­kal le­he­tett el­ér­ni, ame­lye­ket a nyu­ga­ti meg­fi­gye­lők (EBESZ, Eu­ró­pai Par­la­ment) nagy ­szám­ban rög­zí­tet­tek. Do-nyeck és Luhanszk tér­sé­gé­ben sok eset­ben a meg­fi­gye­lő­ket nem is en­ged­ték a sza­va­zó­he­lyi­sé­gek­be, s nem vé­let­len, hogy vol­tak ke­le­ten olyan körze­tek, ahol a rész­vé­tel el­ér­te a 105%-ot! A mód­szer ná­lunk is jól is­mert, úgy hív­ják: kék cé­du­la, az­az au­tó­busz­ok­kal szál­lí­tot­ták és sza­vaz­tat­ták a Janukovics-híveket. Sok eset­ben, fő­leg nyu­ga­ti te­rü­le­te­ken, a sza­va­zó­lis­tá­kon hi­bá­san sze­re­pel­tek a ne­vek vagy a cí­mek, az ár­tat­la­nabb ma­ni­pu­lá­ci­ók kö­zé tar­to­zott az, hogy ép­pen a sza­va­zat­szám­lá­lás­kor ment ki a vil­lany. De nem­csak ez volt a jel­lem­ző: több ezer em­ber ön­ként, ci­vil ku­rá­zsi­ból ki­vá­ló­ra vizs­gáz­va, fi­gyel­te a sza­va­zat­szám­lá­lást, őriz­te éj­sza­ka az ur­ná­kat, ne­hogy a ha­ta­lom „el­lop­ja a vá­lasz­tá­so­kat”.
A vá­lasz­tá­si tér­kép­re te­kint­ve ki­de­rült, Juscsenko a nyu­ga­ti és köz­pon­ti me­gyék­ben tett szert tá­mo­ga­tás­ra (pél­dá­ul Ivano-Frankivszkben és Tarnopilben 94%-ot, míg Lembergben 92%-ot), de ma­gá­ban a fő­vá­ros­ban is győz­ni tu­dott (75%). El­len­ben Janukovics túl­nyo­mó­részt orosz­aj­kú­ak lak­ta, ke­le­ti ipa­ri kör­ze­tek­ben di­a­dal­mas­ko­dott (Do-nyeckben 96%-ot, míg Luhanszkban 93%-ot ka­pott).
A má­so­dik for­du­lót kö­ve­tő­en az el­len­zék ve­zé­re az ut­cá­ra hív­ta az em­be­re­ket, mond­ván a ha­ta­lom meg­ha­mi­sí­tot­ta a vok­so­lást – s ez­zel meg­kez­dő­dött a na­rancs­sár­ga for­ra­da­lom. Ez a szín a „Mi Uk­raj­nák” tö­mö­rü­lés szí­ne, s új po­li­ti­kai di­vat vet­te kez­de­tét: az ut­cá­kon na­rancs­sár­ga sá­la­kat, zász­ló­kat, mel­lé­nye­ket, de még nyak­ken­dő­ket is lát­ni le­het. Az ut­cai meg­moz­du­lá­sok meg­szer­ve­zé­sé­ben ki­tün­te­tett sze­rep ju­tott a „Po­ra!” („Itt az idő!”) if­jú­sá­gi moz­ga­lom­nak, ame­lyet a szerb „Otporhoz” le­het­ne ha­son­lí­ta­ni. Pár nap­pal a sza­va­zás után a tö­me­gek aka­ra­ta és a ha­ta­lom ere­je vi­as­ko­dott egy­más­sal.
An­­nyi bi­zo­nyos, hogy Uk­raj­na már nem lesz ugyan­az az or­szág, ami­lyen volt egy jó hó­nap­pal ez­előtt. Az uk­rán tár­sa­da­lom jó ré­sze fel­éb­redt, s meg­mu­tat­ta az ere­jét. Az em­be­rek pe­dig nem hagy­ták, hogy a ha­ta­lom, mint ad­dig, bir­ka­ként ke­zel­je őket.
Úgy tű­nik, 2004 ké­ső őszén meg­szü­le­tett a mo­dern uk­rán nem­zet.