Azért azt le kell szö­gez­ni, hogy tisz­tes­sé­ge­sen fel­töl­töt­ték a Papp Lász­ló Bu­da­pest Sport­aré­nát a ra­jon­gók. Na, nem volt tel­je­sen te­le, de meg­néz­ném én azt a ma­gyar sztárt, aki aján­dék­bi­lé­ták nél­kül de­gesz­re tö­mi az idét­len ne­vű, de jól si­ke­rült csar­no­kot (ter­mé­sze­te­sen nem a né­hai bokszfenoménnal van ba­jom). Gyű­lünk, mon­dom, szép szám­mal, tény­leg halk ze­ne szi­vá­rog, az­tán elő­pat­tan a roj­tos­ra ko­pott, pop­ta­risz­nya-sze­mű B. Tóth Laca, és egyen­kén­ti taps-provokátorként elénk hív­ja a ze­ne­kart. És ak­kor ott áll­nak ők, egy fu­ra, le­tűnt élet­ér­zés hu­szár­jai. A szín­pa­don posz­tol­nak az Apos­to­lok.
Ne­héz a bol­dog­ság­tól bú­csút ven­ni, hát múlt idők ne­gé­des cukorgrupja, az Apos­tol íme, be­mu­tat­ja új le­me­zét, és új­ra el­húz­za ré­gi, legglukózusabb nó­tá­it. Bol­dog­ság szi­get, ez a cí­me, szép, bár kö­tő­jel hí­ján né­mi­leg nyelvhelytelenül írt cím ez – nomen est omen: a hang­szó­rók­ból csor­do­gá­ló bol­dog­ság szi­get-jel­leg­gel öm­lik szer­te­szét, ben­nün­ket va­la­hogy ki­ke­rül.
A Ze­ne­aka­dé­mi­át vég­zett pa­zar bil­len­tyűs, Né­meth Zol­tán na­gyot bir­kó­zik a narrációkkal – az min­dig be­szé­des tény, és a bel­ső erő­egyen­súly­ról so­kat el­mond, ha nem a front­em­ber tart­ja né­pé­vel a kap­cso­la­tot – sze­gény, ek­ko­ra kétvállak után min­dig zon­go­ráz­ni, az­tán új­ra nekigyürkőzni…
Pár szót a töb­bi­ek­ről: bas­­szu­sos ember szin­te az öl­tö­ző­ből ját­szik, szé­gyen­lős a szen­tem, mint­ha egy jobb ba­la­to­ni véndéglátóegység te­ra­szá­ról stí­röl­né a pak­li ci­git; a szó­lós ke­zé­be ugyan­csak kár Fender- meg Ibanez-csúcsmodelleket ad­ni, csak az éne­kelt dal­la­mok ok­táv­vál­tós, ro­pog­ta­tós-si­kí­tós pen­get­ge­té­sé­re fut­ja. A ka­la­pos ikon, az ét­ter­mes Meződi sír­ból ki­kel­tő te­nor­ja, ezt ne hall­gas­suk el, el­ké­pesz­tő­en in­takt, ma­gas b-kkel, h-kkal is el­bá­nik. Ám ami­kor a ven­dég­ként be­to­tyo­gó Sze­nes Iván egy poénszámocs-kát gü­gyög és ta­po­gat a zon­go­rán, az öre­ges fa­han­gon, s a töb­bé-ke­vés­bé el­ta­lált há­rom ak­kor­don át még­is egy sze­mé­lyi­ség csil­lan elénk.
Hop­pá, most ki­gyúrt fi­a­tal fic­kók húz­nak ki a küz­dő­tér­ről, lám, más se bír­ja a min­den­hon­nan is­me­rős, csö­pö­gős slá­ger­pa­ne­lek zú­gá­sát. Az­tán megint lát­juk őket, fe­jen­ként két pár fél li­te­res, hor­pa­dós po­ha­rú sör­rel egyen­sú­lyoz­nak vis­­sza a szék­sor­ba. Kell a drog a giccs­pa­pák­hoz.
Tény­leg, ez ko­moly? – te­szi fel part­ner­nőm a kér­dést. Vagy KFT-számok ezek? „Nem az a fon­tos, ami volt/Csak az a fon­tos, ami van/De az az iga­zán fon­tos, ami lesz.” Az egyik, ál­ta­lam tel­jes­ség­gel is­me­ret­len, öreg blődlijükre pe­dig za­var­ta­la­nul rá­du­do­rás­­szuk a Ne­héz a bol­dog­ság­tól bú­csút ven­ni c. örök­be­csűt: íme, így kell ma­gun­kat jogdíjtisztán le­ra­bol­ni.
Mi­kor­ra a nagy­ké­pű­ség­től alig lá­tó B. Tóth­tal te­le a pop­ta­risz­nyánk, s már a tor­kun­kon ka­par a méz­ízű 1-4-5-1-es harmóniaverkli, gyors dön­tés­sel el­in­du­lunk. De nem tán­col­ni, le, mint töb­ben hi­szik, te­szik is. Csak a szín­pa­don posz­to­lók elől a nagy­aj­tó fe­lé. Lám, nem is olyan ne­héz a bol­dog­ság­tól bú­csút ven­ni.