És olyan el­szánt az ügy­ben mint egy Monte Christo. Monte Krisz­ta, mert­hogy édes­anyánk­ról van szó. És ami­kor vé­let­le­nül az an­gol ta­go­zat­ra te­szik be, ak­kor küzd, be­ci­bál­ja az ő édes­any­ját (a mi na­gyin­kat) az is­ko­lá­ba, aki szin­tén me­leg­szí­vű, ám egyút­tal rop­pant el­szánt na­gyi, és az­tán édes­anyán­kat át­te­szik a fran­cia ta­go­zat­ra. És ami­kor er­ről a vá­lasz­tás­ról kér­dez­zük, hogy mi­ért pont a fran­cia, édes­anyánk ked­ve­sen mo­so­lyog és el­mé­láz. „Nem tu­dom, ta­lán a dal­la­ma. A fran­cia san­zo­nok” – mond­ja, és olyan el­bű­vö­lő­en ne­vet ránk to­vább­ra is, hogy egy­fe­lől mé­lyen ért­jük édes­apán­kat, más­fe­lől le va­gyunk mint­egy fegy­ve­rez­ve, har­mad­sor­ban kapiskálni kezd­jük, hogy egy­ál­ta­lán mi­ért van ál­lan­dó fran­cia kép­vi­se­lő az ENSZ BT-ben. Pe­dig jó da­ra­big el­len­áll­tunk: csakazértse fran­cia. És bár já­rat­tak min­ket min­den­fé­le tan­fo­lyam­ra, so­ká­ig úgy vol­tunk ve­le, mint az úszás­sal: min­den tor­na­ta­ná­ron ki­fog­tunk, és az­óta vél­he­tő­en tan­anyag let­tünk a Test­ne­ve­lé­si Fő­is­ko­lán, a „Pe­da­gó­gi­ai mun­ka ku­dar­ca” cí­mű spe­ci­ál­kol­lé­gi­u­mon. Az­tán édes­anyánk ki­bab­rált ve­lünk, el­vitt min­ket oda, ahol min­den­ki baszk sap­ká­ban mász­kál, bagettel és borosflaskával a hó­na alatt, min­den­ki­nek Eif­fel-tor­nyos kulcs­tar­tó­ja van, és ott nyom­ták ránk Tri­a­nont, a mocs­ko­sak. Fran­cia­or­szág­ba, na. Az­tán így-úgy ke­rül­tek ne­künk fran­cia is­me­rő­sök – ba­rá­tot nem mon­da­nánk, vagy csak óva­to­san, fél­ve, hogy ki­ne­vet­nek. A fran­ci­ák a ci­niz­mus né­pe.
P. meg a fő­ci­ni­kus: itt ül a kony­há­ban, szá­mos bo­ro­kat el­fo­gyasz­tot­tunk már, hit­ve­sünk le­fe­küdt, az ab­la­kot rés­nyi­re nyit­juk, hogy P. ba­góz­has­son. A han­gu­lat épp ha­so­nul ah­hoz, ame­lyet fel­hasz­nál­va Yves Montand is na­gyo­kat mond a Fé­le­lem bé­ré­ben. Halk ka­bó­ca­szó ké­ne még, de azt ne­héz ös­­sze­hoz­ni a de­cem­be­ri gan­gon. „Fu­ra tár­sa­ság vagy­tok ti” – mond­ja P., tű­nő­dőn. Kör­be­né­zünk: kik­re gon­dol? Mi, cse­pe­li­ek? Bu­da­pes­ti­ek? Bé­lyeg­gyűj­tők? Makettbuzik? Csak tet­tet­jük ma­gun­kat; ért­jük mi. Ő is tud­ja, hogy mi ért­jük. Sőt, az ő tu­dá­sát is tud­juk. Ez­zel te­hát meg­vol­nánk. P. va­la­mi za­va­ros nonpro-fit ál­lás­ban van, egy da­ra­big ma­gyar nő­je volt, imád­ja Bu­da­pes­tet, és va­la­mi­lyen rej­té­lyes ok­ból Ve­rő­cét, el­pö­työg hungarusul, ma­ga so­dor­ja a ci­ga­ret­tá­it és nyűtt tviszt­pu­ló­ve­re­ket hord. Hu­mo­ra az a gallokonform, amit ta­lán a leg­job­ban sze­re­tünk: nem olyan jó mond­juk, mint Be­re­gi Pé­te­ré, de csak­nem. Nem is az, amit a fran­cia film­víg­já­ték­ok­ban lá­tunk, mert a fran­cia film­víg­já­ték­ok sírnivalóak, az Éret­le­nek­től a Jöt­tünk, lát­tunk, visszamennénk-ig. Ha­nem pi­kírt, gyors, lát­szat­ra épp csak oda­ve­tett, ke­gyet­le­nül pon­tos. P. is meg­kap­ta már az akut trianonozást évek­kel ez­előtt egy bu­da­pes­ti sö­rö­ző­ben, ak­kor csak ri­ad­tan pis­lo­gott, ma már el­né­ző. Ilyen­kor mi érez­zük ma­gun­kat kí­no­san.
Mert ez a trianonozás, saj­nál­juk: vég­te­le­nül pro­vin­ci­á­lis. Nem, nem a vesz­te­ség szá­mon tar­tá­sa, a ma­gyar tör­té­ne­lem is­me­re­te, ha­nem az, hogy ar­ról: fran­cia, egy­ből Tri­a­nont mon­dunk. És azért nem ve­szünk Citroënt, mor­gunk, ha a gye­rek fran­ci­á­ul ta­nul, ver­jük le min­den sze­ren­csét­len nya­ra­lón azt a szerencsétlen kas­télyt, még ak­kor is, ha csak azt kér­de­zi, hogy mer­re van a skan­zen. Köz­ben ja­va­részt fo­gal­munk sincs, mi tör­tént ott, mi­kor, mi­lyen okok­ból. Nyolc ma­gyar­ból hat ve­szet­tül ál­lít­ja, hogy a Kis-Trianon-palotában ír­ták alá a bé­ke­szer­ző­dést, ho­lott nem. Mi sze­ret­jük, ha a ka­lan­do­zá­sok­kal szí­vat­nak min­ket? Cle­men­ceau egyéb­ként na­gyon jó fi­gu­ra volt, Mo­net és Rodin paj­tá­sa, len­dü­le­tes nő­csá­bász, di­let­táns szín­mű­író, egy homme de lettres, a mi­hez­tar­tás vé­gett. Mi­nisz­ter­el­nök­ként pe­dig sa­ját ál­lam­fő­jé­ről kö­zöl­te, hogy a vi­lá­gon két fö­lös­le­ges do­log van: az egyik a vak­bél, a má­sik Poincaré. Hop­pá. Kész­ség­gel alá­ír­juk, hogy amint a fran­ci­ák adott he­lyen el­ér­nek egy kri­ti­kus tö­me­get (két fő): ar­ro­gáns, há­lát­lan, in­to­le­ráns ban­da lesz­nek, akik ter­mé­sze­tes­nek ve­szik, hogy min­den­ki be­szé­li a ki­ve­sző­fél­ben lé­vő nyel­vü­ket. De. Nem kell sze­ret­ni őket, ám a ho­ni frankofóbia an­­nyi­ra szá­nal­mas, mint egy Ki­szel Tün­dé­nek öl­tö­zött sán­ta ház­mes­ter­kis­lány az agár­di pezs­gő­fu­tá­son. Na­gyon. Fran­cia­or­szág azon ke­vés or­szág egyi­ke ezen a ron­da kon­ti­nen­sen, ame­lyik kö­röm­sza­kad­tá­ig ra­gasz­ko­dik sa­ját kul­tú­rá­já­hoz. Po­li­ti­ku­sai le­he­tet­len ala­kok, de aki kö­zü­lük ad ma­gá­ra va­la­mit, szük­sé­ges­nek ér­zi, hogy leg­alább egy tör­té­ne­ti mun­kát je­len­tes­sen meg a ne­ve alatt. És nem a sumérokról. Egy or­szág, ahol nincs rossz ét­te­rem, leg­fel­jebb gyen­ge kö­ze­pes, ahol nincs rossz bor, ahol még ol­vas­nak szép­iro­dal­mat, ahol har­min­con felül az em­be­rek nor­má­li­san öl­töz­nek, nem a ben­zin­ku­tas és nem az olaj­sző­kí­tő a sztenderd, és ahol nem mász­kál­nak pitbullok az ut­cán. Ahol min­den­ki ma­gá­zó­dik, még az IKEA is. Egy or­szág, amely Deneuve-öt, Philippe Noiret-t, a hő­lég­bal­lont és a kepit ad­ta a vi­lág­nak. És bár a Citroën túl­komp­li­kált hid­ra­u­li­ká­ját nem sze­ret­jük, a Re­nault igen­is na­gyon jó au­tó. Egy­szer­re egy fran­ci­á­val igen­is ki­tű­nő­en meg le­het ér­tet­ni ma­gun­kat. Ne­künk P. ju­tott.
„Azok vol­nánk” – fe­lel­jük – „Fu­ra ala­kok. Sok­ban ha­son­lí­tunk.”