Ahogy ná­lunk még sen­ki se me­ré­szel­te film­re vin­ni Ká­dárt – Nagy Im­re mi­att is meghurcolásszák Mé­szá­ros Már­tát –, úgy még fel­tű­nőbb, hogy hat­van év­vel a Führer ön­gyil­kos­sá­ga után for­gat­ja a né­met film­gyár­tás el­ső ko­moly opuszát a pusz­tu­lás­ba Ve­ze­tő­ről. En­nél csak az vá­rat­la­nabb, hogy míg ezt a sort írom, a szá­zez­re­dik né­ző is je­gyet vál­tott a ter­je­del­mes, lá­nyok­nak pi­si­i­leg szin­te át­hi­dal­ha­tat­lan hos­­szú­sá­gú film­drá­má­ra 2005-ben, Ma­gyar­or­szá­gon.
Ne te­gyünk úgy, mint­ha nem ér­te­nénk. Már­mint, hogy a vi­lág­há­bo­rú üsz­kös ma­ra­dé­ka­in ma­gát ös­­sze­ka­par­ga­tó, el­fa­la­zott Né­met­or­szág­nak volt is egyéb ba­ja, mint há­bo­rús fil­me­ket, plá­ne Hit­ler-elem­ző mű­ve­ket esz­ká­bál­nia. In­kább a szén­hi­án­­nyal csa­táz­tak; a Mars­hall-pénzt se ar­ra ad­ták, hogy szem­be­néz­ze­nek sa­ját, fél­múlt tör­té­nel­mük­kel. Ma­radt a mo­no­ton mea culpa. Így vi­szont el­szen­ved­het­ték a di­cső Moszfilm em­ber­evő-fa­sisz­ta mű­re­me­ke­it – sze­gény NDK-sok még tap­sol­tak is Szergej Bondarcsuk so­ros hős­tett­ének, amint egy­ma­ga, fo­ga közt tart­va a szik­ra­táv­író ká­bel­drót­já­nak el­vá­gott vé­ge­it, ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­öt go­nosz ar­cú ná­cit ka­sza­bol le dob­tá­ra­sá­val.
Úgy lát­szik, en­­nyi (még az egye­sí­tés után is jó tu­cat esz­ten­dő) kel­lett, míg a ke­mény fe­jű ren­de­ző, Oliver Hirschbiegel – auf einen Blick-re sza­kasz­tott protonáci – csak ke­resz­tül­ve­re­ked­te ma­gát le­tar­gi­án, túltolerancián s a ger­mán nem­zet­tu­dat ma is kor­mos üle­dé­ke­in, és még­is meg­csi­nál­ta a fil­met Ber­lin, és az egy­sze­mé­lyi ve­ze­tő eles­té­ről. Az el­ső fil­mes far­kas­szem­nek va­gyunk ta­núi – de nem ez vol­na a nor­má­lis? In­kább két fan­tasz­ti­kus szupergagyi, mint egy tisz­tes­sé­ges tör­té­nel­mi drá­ma?
2002-ben hunyt el Traudl Junge, Hit­ler tit­kár­nő­je, aki­nek em­lék­írá­sa nyo­mán for­gat­tak a mű­bun­ker­ben. Ere­de­ti­jét a Kan­cel­lá­ria épü­le­te alatt még a győz­te­sek rob­ban­tot­ták be – szó, mi szó, tö­ké­le­tes ku­lis­­szát ké­szí­tett a dísz­let­ter­ve­ző. He­lyes lány Ale­xand­ra Maria Lara, a tit­kár­nő is, ám a fil­men és a mo­zi­ban min­den­kit Adolf Hit­ler ér­de­kel. Biz­tos per­ver­zió, de leg­alább­is új­fa­sisz­ta be­haj­lás a pénz­tár­ab­lak­ba, amint ezer­nél bő­ven több fo­rin­tot adsz, hogy Főgenyót a törzs­ka­rá­val lát­hasd. Még­is, leg­job­ban Goebbels gyer­me­ke­i­nek mér­ge­zé­sén dü­höngsz majd.
Bruno Granz zse­ni­á­lis. Nincs rá jobb szó, ta­lán csak­, hogy majd­nem az. Hogy kül­ső­leg al­te­re­gó­ként ijesztegethetné a plecsnimellényes orosz há­bo­rús ve­te­rá­no­kat, nyil­ván a smink­mű­vé­szet ér­de­me is. Az el­le­sett moz­du­la­tok, rit­ka, de fi­nom, em­be­ri gesz­tu­sok, a szel­lem bom­ló ál­la­po­tá­nak jól el­ta­lált rit­mu­sa és je­gyei vi­szont őt di­csé­rik. Szájbarágott, parkinsonos kö­ze­lik, hí­res sta­di­on­be­szé­dek re­ked­ten üvöl­tő szí­ne szűk bun­ker­kam­rák más­fél mé­te­rén: ezek pe­dig a film túl­zá­sai.
De, hogy lát­ni kell A bu­kást, sőt ér­de­mes is, vi­tán fe­lü­li. És az is, hogy szá­zez­ren már oda­át va­gyunk a tör­té­nel­mi té­nyek közt, túl a túltolerancián.