Nem hi­szem, hogy per­ver­zió len­ne, de va­la­hogy min­dig va­la­mi ké­jes bi­zser­gés fut raj­tam vé­gig a nya­kam­tól a jé­ger­al­só­mig, ami­kor hi­va­tá­sos for­ra­dal­má­rok cik­ke­it ol­vas­ga­tom a Mér­ték­tar­tó­ban. Egy­sze­rű­en oda­va­gyok azért a láng­lel­kű he­vü­le­tért, amit a XXI. szá­za­-
di sufragette-ek esély­egyen­lő­ség cím­szó alatt lej­te­nek. Sze­ret­ném elöl­já­ró­ban le­szö­gez­ni a fél­re­ér­té­sek el­ke­rü­lé­se vé­gett, hogy tő­lem olyan tá­vol áll a hím­so­vi­niz­mus, mint Corneliu Vadim Tu­dor­tól a szé­kely­föl­di au­to­nó­mia. Nem sze­ret­nék ál­lást fog­lal­ni sem az abor­tusz mel­lett, sem el­le­ne, még­is azért idéz­zük sze­münk elé azt, hogy a terhességmegszakítást meg­elő­zi egy­né­mely in­ter­per­szo­ná­lis cse­lek­mény­so­ro­zat, amely ál­ta­lá­ban a sziameghívhatlakegyitalra?-mon­dat­tal kez­dő­dik és a majdfelhívlak!-kal vég­ző­dik. Őszin­tén val­lom Pan­da­csö­ki Boborján ars po­e­ti­cá­ját, mi­sze­rint min­den­ki a ma­ga sze­ren­csé­jé­nek a po­gá­csa. Mert, ha mán’ egy­szer li­be­rá­li­sak va­gyunk, ak­kor le­gyünk li­be­rá­li­sak. Mind­amel­lett „das ist ein unicum” az is, hogy Vad­ker­ti pol­gár­társ­nő­nek és esz­me­tár­sa­i­nak egy ru­gó­ra jár­nak a te­ker­vé­nyei. Min­den­ről AZ jut eszé­be. No, nem az, ami az át­lag­pol­gá­rok­nak konk­ré­tan a ka­lap­bolt­ban, ha­nem az, hogy a kle­ri­ká­lis re­ak­ció már megint mág­lyá­ra akar­ja kül­de­ni a szen­de kis szü­ze­ket. Per­sze meg­szok­tuk már, hogy idő­ről-idő­re fun­da­men­ta­lis­ta li­be­rá­li­sok egy­ház­ügy­ben ki­vág­ják a hisz­tit, így már azon sem le­pő­dünk meg, hogy a Va­ti­kán­ba lá­to­ga­tó üdülőprivatizátorok ki­ok­tat­ják a ka­to­li­kus egy­ház fe­jét a hogysmintről. Ér­de­kes tár­sa­dal­mi je­len­ség a kö­zép-eu­ró­pai Che Guevarák má­sod­vi­rág­zá­sa. Ők még min­dig az ál­lam és az egy­ház szét­vá­lasz­tá­sán szor­gos­kod­nak. Ez olyan mint­ha az Egyen­lí­tőn va­dász­nánk je­ges med­vé­re. Ér­de­mes azon­ban a prob­lé­mát a gyö­ke­ré­nél fü­lön csíp­ni (jó­ko­ra kép­za­var). Mi­ért le­het az, hogy egy egy­ház­el­le­nes vé­le­mény mér­ték­tar­tó le­het? Itt ter­mé­sze­te­sen a tör­té­nel­mi egy­há­zak­ra tes­sék gon­dol­ni. En­nek sok oka van. Ben­ne van Ká­dár pu­ha dik­ta­tú­rá­já­nak kö­zös­ség­szét­ve­rő po­li­ti­ká­ja. Ben­ne van az, hogy a mai Ma­gyar­or­szá­gon a vé­le­mény­ve­zé­rek nagy ré­sze bur­kol­tan vagy nyíl­tan egy­ház­el­le­nes. Ben­ne van az az Eu­ró­pát is ura­ló vé­le­mény­mo­no­pó­li­um, hogy az iga­zán tren­di, fancy, cool csá­vó vagy csajszi nem le­het hívő. Mert aki val­lá­sos, az nem tud­ja iga­zán ön­ma­gát ad­ni és fő­leg nem tud­ja ma­gát meg­va­ló­sí­ta­ni. Mind­ez egy idi­ó­ta sza­bad­ság­esz­mény torz szü­le­mé­nye. Per­sze ilyen­kor eszünk­be jut­hat az örök­ér­vé­nyű fal­fir­ka: is­ten ha­lott – Nietz­sche; Nietz­sche ha­lott – Is­ten.