Az ötvenhatos forradalmár Sujánszky Jenő harcról, hazáról és a francia Diadalívről
Ave Maria a bombazuhatagban (2004. november) Katonai iskolák és budapesti katlancsata. Szervezkedés a kommunista államrend ellen, börtön. Corvin-köz és menekülés. Újrakezdés Franciaországban. Íme a hetvenötéves Sujánszky Jenő életútja, aki a Franciaországi Magyar Szabadságharcos Szövetség vezetőjeként évtizedeket áldozott életéből a magyar forradalom szellemének ébrentartására és a nyugati közvélemény tájékoztatására. Párizsban beszélgettünk vele november negyedike, a forradalom eltiprásának évfordulója kapcsán. Tízévesen, 1939-ben kerültem a kőszegi katonai alreálba, majd 1943-tól a nagyváradi Magyar Királyi Gábor Áron Honvédtüzér Hadapródiskola hallgatója voltam – eleveníti fel a kezdeteket a ma is egyenes tartású, szabatosan fogalmazó Sujánszky Jenő. – Ezért aztán a Kádár-rendszer propagandakiadványaiban – például Pintér Ervin– Szabó László: Titkos utakon vagy éppen Sólyom József– Zele Ferenc: Harcban az ellenforradalommal című könyvekben – az Ön rendszerellenes, ötvenhatos tevékenységét olyan ember pótcselekvésének állították be, aki visszasírja a Horthy-rendszert, a „glaszékesztyűt” és a „tiszti bojtot”, és ezért képes a dolgozó nép állama ellen fegyverrel támadni. – Mondanom sem kell, hogy teljesen hamis ez a beállítás. Természetesen otthon, Siófokon, (ahol édesapámnak patikája volt) és az iskolában is hazaszeretetre, kötelességtudatra, fegyelemre neveltek istenfélő szellemben, de szó sem volt semmiféle „reakciós” magatartásról. Egyrészt az iskolában politikával nem foglalkozhattunk – csak a Nemzeti Sportot és a katonaújságot olvastam –, másrészt én már szinte gyerekfejjel keservesen csalódtam az egész rendszerben, és magában Horthyban is. – Miért? – A katonai pályára nevelt fiatalként személyes megaláztatásként és a nemzeti becsület sárbatiprásaként értékeltem, hogy Horthy szó nélkül tűrte, sőt, legitimálta az ország német megszállását 1944 márciusában. És ami még jobban megdöbbentett: ‘44 nyarán, amikor hazamentem vakációra Siófokra, gyerekkori barátaim közül több tucatot nem találtam otthon. Zsidó származásuk miatt deportálták őket, ugyanúgy, mint ismerőseink jórészét. Édesapám, aki az első világháború végén többszörösen kitüntetett tisztként szerelt le, sok hivatalt megjárt, levelezett, kérelmezett dr. Pick érdekében, aki nagyszerű ember és orvos volt, első világháborús hős. A felmentés megérkezett, azonban a deportáló vonat már elindult. Édesapámnak mégis sikerült leállíttatnia a vonatot, de késő volt: dr. Pick megmérgezte magát. Szóval, nem tudtam feldolgozni, hogy Horthy magyar állampolgárokat szolgáltatott ki egy idegen hatalomnak. – A budapesti katlancsatában, 1944–45 telén mégis részt vett… – A tisztjeink és az egész vezetőréteg hátbatámadásként értékelte a románok augusztusi átállását, de október 15-én mi ugyanúgy meg akartuk ezt tenni. Én úgy véltem, hogy a szovjetek már az ország területén vannak, harcolni kell ellenük. Ezért önként jelentkeztem Budapesten a körülzárás előtt néhány órával, be is osztottak tizenöt évesen egy légvédelmi tüzérüteg tömbharcra formált rohamosztagába. A nyilasokkal semmi kapcsolatunk nem volt, a zsidóellenes kegyetlenségeket mélységesen elítéltem, a mi körletünkbe nyilas nem tehette be a lábát. Végigharcoltam a budapesti katlancsatát Kelenföldön, Dél-Budán. A kitörés napján estem fogságba, ahonnan sikerült megszöknöm. – Mi történt negyvenöt után? – 1947-ben leérettségiztem, és ugyanabban az évben egyetemre is felvettek, gyógyszerészetet tanultam. Életem legszebb néhány éve volt a háborút követő rövid időszak, úgy tűnt, hogy van lehetőség a szabad választásokon, a társadalmi igazságosságon és szolidaritáson alapuló parlamentáris demokrácia megvalósítására. – Keserű lehetett a csalódás… – Annál is inkább, mert 1949-ben származásom miatt kirúgtak az egyetemről, végül segédmunkásként helyezkedtem el, később a Gyógyszerértékesítő Vállalathoz kerültem. Az egyre erősödő kommunista diktatúra, a félelem légköre indított arra, hogy tenni kell valamit, mert Magyarországnak a nyugati demokráciák sorában a helye, és a szovjet szuronyok segítségével fenntartott elnyomás ember- és nemzetellenes. Ebben az elhatározásomban megerősített az is, hogy első munkahelyemen, a FAÉRT vállalatnál igazi munkásemberek, valaha meggyőződéses kommunisták mondták, hogy nem ezt akarták és elegük van a diktatúrából. – Mit tett? – Volt hadapródiskolás társaimmal és megbízható emberekkel megszerveztünk egy Mezartin fedőnevű ellenállási csoportot. Fegyvereket, hamis igazolványokat szereztünk, búvóhelyeket létesítettünk. – Mi volt a céljuk? – Azt képzeltük, hogy egy adott helyzetben, a bel- és külpolitikai helyzetet kihasználva megtámadjuk és elfoglaljuk a Rádiót és a lakihegyi adót. A két nagy politikai–katonai tömb közötti esetleges fegyveres összetűzés esetén pedig a szovjet csapatok hátában akartunk partizántevékenységet folytatni. – A forradalom egyik első cselekménye 1956-ban végül valóban a rádió elfoglalása volt. – Igen, de ebben nekünk semmi szerepünk nem volt, a csoport ugyanis 1956 elején lebukott. Hiába volt a legnagyobb elővigyázatosság – a körülbelül ötven tag egymást nem is ismerte, csak néhányan tudtunk mindent –, a vezetőségbe sikerült beépülni az ÁVH operatív osztályának. Bíróság elé kerültünk, a vád „a népi demokrácia elleni fegyveres összeesküvés” volt. – Hogyan sikerült elkerülni a halálos ítéletet? – Ez egy ideig nekem is rejtély volt, olyannyira biztos voltam a kötélben, hogy az elsőfokú tárgyaláson nem is kívántam élni az utolsó szó jogával. Azonban ekkor, 1956 nyarán már túl voltunk az SZKP XX. kongreszszusán, ahol Hruscsov leleplezte Sztálin bűneit. Egy desztalinizációs folyamat indult el, ami a csatlósállamokban is enyhüléshez vezetett. Első fokon tizenhét évet kaptam, másodfokon tizenhármat, ugyanis minden vádlott büntetéséből levontak négy évet. Jellemző, hogy a másodfokon elnöklő Jónás bíró, aki előtte az ÁVH szavára több tucat embert küldött a halálba, megtiltotta, hogy ávéhások legyenek a teremben, és enyhítő körülményként vette figyelembe, hogy tevékenységünk a most már a Párt által is elítélt időszakra esett. – Mikor kapcsolódott be a forradalom eseményeibe? – Az első időszakról semmiféle élményem nincs, mert 1956. október 31-én szabadítottak ki a forradalmárok a Kőbányai Gyűjtőfogházból. Meglehetősen rossz egészségi állapotban voltam, ezért nagymamámhoz mentem a Ferencvárosba. Onnan csatlakoztam a Corvin-közi felkelőcsoporthoz november 1-jén. – Mi indította erre? Hiszen börtönből szabadulva, legyengülve úgy érezhette, hogy már megtette kötelességét. – Édesanyám is megpróbált rávenni, hogy pihenjek, de úgy gondoltam, hogy erre ráérek az oroszok kivonulása után. Azt a néhány napot szintén életem legszebb korszakai közé sorolom. Nagyon sokfajta indíttatású, származású, politikai alapállású ember egyesült akkor a nagy, közös célokért: a szovjet csapatok kivonulásáért, a szabad választásokért, a demokráciáért, egyszóval a szabadságért. A Corvin-közben nem tapasztaltam, hogy bárki is a Horthy-rendszert akarta volna visszahozni. Furcsa is lett volna, hiszen az corvinisták többsége diák vagy munkás volt. A kommunista ideológia hazugságát mutatja, hogy pontosan „az uralkodó osztály”, a proletariátus fordult leginkább szembe a diktatúrával. Ottlétem alatt semmiféle antiszemita vagy rasszista hangulatot nem tapasztaltam, oroszellenességet sem, mindenki csak azt akarta, hogy a szovjet rendszer tűnjön el, és magunk alakíthassuk az életünket. Általában nagyon bizakodó volt a hangulat… – Aztán jött november negyedike. – Nem gondoltuk, hogy az ígéretek ellenére a szovjetek támadni fognak, és nagyon bíztunk a nyugati demokráciák segítségében. Én november negyedikén vasárnap a nővéremnél aludtam a Kisfaludy közben, és hajnalban a fegyverropogásra ébredtünk. Leszaladtunk az egyik szomszédhoz, akinek szólt a rádiója és meghallgattuk Nagy Imre rövid, nevezetes beszédét. Megvallom, nekem addig elég rossz véleményem volt róla, a Rákosi-korszak belügyminiszterét, a volt begyűjtési minisztert láttam benne. Akkor megváltozott a véleményem, ma is úgy látom: olyan politikus volt, aki a kritikus pillanatban, amikor választania kellett népe és meggyőződése között, népét választotta, és halála árán is hű maradt döntéséhez. A beszéd után a lakók levonultak a pincébe, én pedig fölszaladtam a szobába a fegyveremért. A lépcsőkön lefelé rohanva felejthetetlen élményben volt részem: pirkadt még, a József körúton, az Üllői úton, a Práter utcában már nehéztüzérségi lövedékek csapódtak be hatalmas robajjal, de az egyik tárva-nyitva maradt lakás bekapcsolva hagyott rádiójából Schubert Ave Mariája szólt. Nem tudtam könnyek nélkül hallgatni. Az elkövetkező öt napban részt vettem a tömbházharcokban. Szó sem volt szervezett ellenállásról, kisebb-nagyobb csoportok vették fel a harcot szovjet alakulatokkal. Az ő taktikájuk is megváltozott: a már korábban is Corvin-közben tartózkodóktól tudtam, hogy október végén tankokkal erőltették a behatolást, amelyek persze nehezen manővereztek a városi terepen, könynyű volt eltalálni őket. November negyedikétől más volt a taktika, hasonlított a világháborúban tapasztaltra. A szovjet tankok csak a támogatást adták, nehéz aknavetők fedezése mellett deszant alakulatok nyomultak házról házra. Így is nagyon elkeseredett, néha szobáról szobára folyó volt a harc, sokan elestek a Corvin-közi szabadságharcosok közül. November kilencedikén sikerült elrejtőznöm, aztán kijutnom, de még mindig bíztam a nyugati beavatkozásban. Egyik társammal november huszonnyolcadikán szöktünk ki hihetetlen szerencsével Ausztriába, akkor, amikor a karhatalmi egységek már nagyon kerestek. Most nem kerültem volna el az akasztófát. Így kerültem Franciaországba. – Ahol több mint negyven éven keresztül szervezte a Franciaországi Magyar Szabadságharcosok Szövetségét. – Így van. Franciaország befogadott, letelepedtem, dolgoztam, francia nőt vettem el feleségül, de társaimmal, barátaimmal együtt mindig feladatunknak tartottuk, hogy a francia közvélemény figyelmét felhívjuk az ötvenhatos forradalom és Nagy Imre emlékére. Magyarországon sokan nem is tudják, hogy a magyarságnak micsoda – máig ható – erkölcsi tőkét jelent az, hogy elsőként fordult szembe a szovjet birodalommal, a kommunista diktatúrával. Neves francia történészek is 1956-hoz kötik az addig nagyon befolyásos francia kommunista párt megrendülését, számos neves értelmiségi ábrándult ki a brutálisnak és elnyomónak bizonyuló rendszerből. A megbecsülést mutatja az is, hogy a magyar közösség az egyetlen, amely évről évre koszorúzhat a szabadságharcra emlékezve Párizsban, a Diadalívnél, az ismeretlen katona sírjánál. Az évtizedek során rendezvényeinken ismert francia politikusok, újságírók, közéleti emberek vettek részt, és nemegyszer katonai tiszteletadással ünnepeltük a forradalmat. Emellett munkálkodtunk különféle, az emberi szabadságjogokért és a rab népek felszabadításáért küzdő szervezetekben, előadásokat tartottunk, cikkeket, tájékoztatókat írtunk, együttműködtünk közép-kelet-európai emigráns közösségekkel. – Miért oszlott fel 1999-ben a szervezet? – Titkos szavazással döntöttünk úgy, hogy befejezzük. Megöregedtünk, elfáradtunk, nem bírtuk már az anyagi és fizikai megterhelést. Magyarország 1990-ben szabad lett, területét elhagyták a szovjet csapatok. Én is ekkor látogathattam először haza, és ekkor láttam 1986-ban elhunyt édesanyám sírját. Nem titkolom, hogy az elmúlt tizennégy év nagy csalódásokat is jelentett számomra. Fiatalként, 1956-ban egy igazságosabb, önérzetesebb országot és társadalmat képzeltem el. A szabadság nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és ez a helyzet az én életemben már nem változik meg. De hiszek, és mindig is hittem egy szabad, felelős, büszke és egységes nemzetben. Engem arra tanított ötvenhat, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is érdemes hinni.
|