– Mi a vé­le­mé­nyed a mű­vé­szi összeg­zé­sek­ről ál­ta­lá­ban? Ezek­nek mos­ta­ná­ban szin­te di­vat­ja van.
– Szép pil­la­nat, ami­kor az em­ber el­ér­ke­zik va­la­mi­fé­le be­te­tő­zés­hez, de ha en­nek ap­ro­pó­ján az il­le­tő úgy tesz, mint­ha szob­rot ál­lí­ta­na ma­gá­nak, ab­ban va­la­mi nagy­ké­pű­sé­get, örök­lét fe­lé for­du­ló gő­göt lá­tok, és az ke­vés­bé ro­kon­szen­ves gesz­tus. Éle­tünk­ben nem tor­náz­hat­juk föl ma­gun­kat az érint­he­tet­len­ség ma­ga­sá­ba. A kor­társ nem is igen tud­ja ko­mo­lyan ven­ni az ef­fé­le pró­bál­ko­zá­so­kat. Egy vá­lo­ga­tott ver­ses­könyv csu­pán ja­vas­la­tot tesz az ol­va­só­nak: a szer­ző ál­tal fon­tos­nak vélt írá­sok­ra irá­nyít­ja rá a fi­gyel­mét.
– Há­rom tes­tes köny­ved je­lent meg az el­múlt idő­szak­ban, rá­adá­sul ez egy idő­re esett a ko­rai har­min­cas éve­id­del.
– Így van, az el­ső be­ta­ka­rí­tás­ra ez a klas­­szi­ku­san al­kal­mas élet­kor. Ha ér­zek is va­la­mi­fé­le meg­nyug­vást, meg­ál­la­po­dott­sá­got egy per­cig sem. Ele­ven tör­té­net ez, bár­mi­kor ír­ha­tok olyas­mit, ami­vel meg­le­pem az is­me­rő­i­met, a vers ba­rá­ta­it és egyéb ol­va­só­it.
– Egyéb ol­va­só­id alatt egyes kri­ti­ku­sa­id­ra gon­dolsz? Mond­juk így, a „ha­mis hu­ma­nis­ták­ra”, aho­gyan egyik szép ver­sed­ben mon­dod?
– Én ma­gam is hu­ma­nis­tá­nak val­lom ma­gam. Olyas­faj­ta ol­va­só­nak azon­ban, akit za­var a ró­zsa­szín köd, a mes­ter­sé­ge­sen ger­jesz­tett rész­vét. Az „a hu­ma­nis­ta nap­fény”, ame­lyik kat­tin­tás­ra lép működésbe… A ki­re­kesz­tő esz­té­ti­kák, ame­lyek egyet­len­egy, kor­lá­tok kö­zé szo­rí­tott, nor­ma­tív iro­dal­mat föl­té­te­lez­nek. Az „iro­dal­mi iro­da­lom­nak”, a sza­lon-nya­fo­gás­nak so­ha­sem vol­tam ba­rát­ja. An­nak örü­lök, ha írá­sa­im­mal a tá­jé­ko­zó­dás­ban se­gít­he­tek, már ami a vi­lág dol­ga­it il­le­ti. Ha en­nek a vi­lág­nak olyan ese­mé­nye­i­vel ta­lál­ko­zom, ame­lyek lé­lek­eme­lők, ak­kor ta­lán szív­de­rí­tő lesz az is, amit írok. Ha vi­szont va­la­mi olyas­mi­vel szem­be­sü­lök, mint a szep­tem­ber 11-i tra­gé­dia – A Nibelung-lakópark tör­té­nel­mi hát­te­ré­ben ál­ló leg­fon­to­sabb ese­mény –, ak­kor nem tu­dok a pil­la­nat he­vé­ben va­la­mi hos­­szú táv­ra szó­ló vi­gaszt nyúj­ta­ni, mert ne­kem nem az a föl­ada­tom, ha­nem az egyik le­het­sé­ges szám­ve­tés el­ké­szí­té­se.
– Rö­vid­lá­tó kri­ti­ku­sa­id a hely­zet rög­zí­té­sét, a té­nyek pon­tos ki­mon­dá­sát sem vet­ték jó né­ven.
– Egyet­len jó­ér­zé­sű em­ber sem ün­ne­pel tra­gé­di­ák ürü­gyén. Esz­mé­nyem az az ol­va­só, aki­ben meg­van a té­nyek tár­gyi­la­gos föl­tá­rá­sá­ra irá­nyu­ló igény, ugyan­ak­kor tisz­tá­ban van ve­le, hogy az iro­da­lom esz­kö­zei má­sok, mint a tör­té­net­tu­do­má­nyéi. A mos­ta­ni könyv kör­be­jár­ja azo­kat az oko­kat és oko­za­to­kat, ame­lyek kap­cso­la­to­sak a be­kö­vet­ke­zett, a vi­lág sor­sát is be­fo­lyá­so­ló tra­gé­di­á­val. A vál­lal­ko­zás lé­nye­ge az, hogy a pusz­tu­lást úgy mu­ta­tod be, hogy te ma­gad köz­ben épít­ke­zel, köny­vet és szín­há­zat ho­zol lét­re. Va­gyis a vég­ered­mény úgy fest, hogy a rom­má vált vá­ros em­lék­mű­ve nem egy újabb rom lesz, ha­nem egy va­do­na­túj épü­let, ame­lyet kö­rül­jár­ha­tunk és amely­ben gyö­nyör­köd­he­tünk, tet­szés sze­rint. Ez na­gyon nagy kü­lönb­ség. De mind­ezek­től füg­get­le­nül több olyan mű­ről, ame­lyik­ben fegy­ver­hasz­ná­lat­ra van pre­ce­dens, nem gon­dol­ko­dom, mos­ta­ná­ban a cse­ho­vi dra­ma­tur­gia fog­lal­ko­zat.
– A drá­ma hely­szí­ne, Worms, mek­ko­ra vá­ros?
– Sok­mil­li­ós megapolisz, nem azo­nos az­zal a kis­vá­ros­sal, ame­lyik a Raj­na-vi­dé­ken áll, egye­dül a szé­kes­egy­há­zat emel­tem on­nan át. Sok­kal in­kább Frank­furt­ra, Ber­lin­re vagy Köln­re em­lé­kez­tet, és kü­lö­nös­kép­pen New York­ra, van­nak mu­ta­tós fel­hő­kar­co­lói, ko­moly nagy­ipa­ra, hír­te­le­ví­zi­ó­ja, bordély- negyede, mi­egy­más.

A pillanatot mutatjuk meg, amikor válságba kerül a személyiség

Bár tá­ga­sabb vi­lá­got áb­rá­zol, né­há­nyan úgy ér­tel­me­zik A Nibelung-lakóparkot, mint a ma­gyar tár­sa­da­lom­ról szó­ló hír­adást, ami egye­dül a szó­hasz­ná­lat­ra néz­ve igaz. Föl­vil­lan a szö­veg­ben a 2002-es vá­lasz­tá­sok né­hány utó­zön­gé­je, ha nem is az ese­mé­nyek, ha­nem csak­is a nyelv­hasz­ná­lat szint­jén. A gyű­lö­let­be­széd több di­a­lek­tu­sát be­szé­lik a mű ne­he­zeb­ben ba­rát­ko­zó sze­rep­lői.
– A tet­ra­ló­gia egyik ré­szé­nek be­mu­ta­tó­ja na­gyon si­ke­res volt, ak­kor is, ha a hely­szín­vá­lasz­tás mi­att csak pár száz fős kö­zön­ség lát­hat­ta.
– Em­lé­ke­ze­tes pil­la­nat volt, ami­kor Mundruczó Kor­nél­lal ta­lál­koz­tam, még­pe­dig ép­pen ezek­nek a vá­lasz­tá­sok­nak a más­nap­ján. Ami­kor el­ol­vas­ta a ver­ses szö­ve­get, ki­hí­vást lá­tott ben­ne. A Kré­ta­kör va­ló­ban pá­rat­lan hely­szí­nen, a bu­da­vá­ri Szik­la­kór­ház­ban játs­­sza a da­ra­bot. A né­ző fő­leg fil­mek­ből is­me­ri eze­ket a vi­ha­ros múl­tú fo­lyo­só­kat és ter­me­ket, el­ső­sor­ban kül­föl­di pro­duk­ci­ók­ban sze­re­pel­tek, pél­dá­ul az Evitában. A har­ma­dik rész, sa­ját mű­fa­ji meg­ha­tá­ro­zá­sa sze­rint: ka­taszt­ró­fa­já­ték. Kor­nél olyan szi­tu­á­ci­ót akart mo­del­lez­ni, ami­kor va­la­mi­fé­le be­kö­vet­ke­zett ka­taszt­ró­fa, lé­gi­tá­ma­dás vagy ter­ror­cse­lek­mény elől me­ne­kü­lünk a föld alá, a biz­ton­sá­got je­len­tő zu­gok­ba.
– Nem­rég el­ké­szült egy má­sik drá­ma is, jól­le­het ezt nem egye­dül ír­tad. Tár­sad a fi­a­tal haj­dú­szo­bosz­lói pró­za­író, Papp And­rás, a drá­ma cí­me Ka­za­ma­ták, és tud­tunk­kal ez az egyik el­ső szí­ni föl­dol­go­zá­sa 1956-nak. Il­let­ve, 56-on be­lül is egy olyan nap­nak, ame­lyik­ről ál­ta­lá­ban nem szí­ve­sen be­szél­nek.
– Így igaz, ok­tó­ber 30-ról van szó. Ezen a na­pon tom­bolt a nép­ha­rag – ko­ra­be­li ne­vén a „fekete kar­ne­vál” – a Köz­tár­sa­ság té­ren. Va­lót­lan hí­resz­te­lé­sek ter­jed­tek el a föld alat­ti bör­tö­nök­ről, va­ló­sak pe­dig ar­ról, hogy az épü­le­tet a Nagy Im­re ál­tal föl­osz­la­tott ÁVH őr­zi. Va­gyis egy ak­kor már tör­vé­nyen kí­vü­li­nek szá­mí­tó sza­bad­csa­pat, ame­lyik fegy­ve­res ak­ci­ó­i­val is zak­lat­ta a kör­nyék la­kó­it, nem vé­let­le­nül bán­tot­ta te­hát a nem­zet­őrök sze­mét. A há­zon be­lül sem volt egy­ség, va­ló­szí­nű, hogy a párt és az ex-ÁVH csak rész­ben mű­kö­dött együtt egy­más­sal, biz­tos, hogy a té­ren meg­je­le­nő tö­meg is szám­ta­lan pó­lust, er­köl­csi szín­vo­na­lat rep­re­zen­tált.
– Men­­nyi ku­ta­tó­mun­ka előz­te meg a meg­írást?
– Nem ke­vés, még­sem do­ku­men­tum­drá­mát ír­tunk. A szín­pad nem a tör­té­nel­mi igaz­ság­té­tel hely­szí­ne. Aki meg akar­ja tud­ni, va­ló­ban vol­tak-e ka­za­ma­ták a Köz­tár­sa­ság té­ren, me­lyik ol­dal­ról kap­ta a lö­vést Me­ző Im­re, ki szá­mol­ta föl a párt­ház kin­ti vé­del­mét, és ki küld­te a tan­ko­kat a tér­re, an­nak a tu­do­mány­hoz kell for­dul­nia. Azt akar­tuk, hogy a da­ra­bot egyet­len pár­tos­ko­dó se for­gat­has­sa ki sa­ját cél­jai sze­rint: azt a pil­la­na­tot mu­tat­juk meg, ami­kor vál­ság­ba ke­rül a sze­mé­lyi­ség, töp­ren­gé­se tár­gya pe­dig az lesz, ho­gyan kép­vi­sel­het­né a tör­vé­nyes­sé­get az egyik vagy a má­sik ol­da­lon.
– Mik a ter­ve­i­tek a drá­má­val, és mi­lyen re­ak­ci­ó­kat vált­hat ki?
– A be­mu­ta­tó va­ló­szí­nű­leg fel­fű­tött kö­zeg­be ke­rül: két év múl­va, 1956 öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ján. Min­den­eset­re mi a for­ra­da­lom ka­rak­te­re­it akar­juk meg­mu­tat­ni, en­nek „a hős nél­kü­li nap­nak” a tra­gi­kus pa­nop­ti­ku­mát, hi­szen a mél­tán meg­be­csü­lés­nek ör­ven­dő Cor­vin kö­zi vagy a Szé­na té­ri ve­ze­tők gya­kor­la­ti­lag nem vol­tak be­fo­lyás­sal a tér ese­mé­nye­i­re, a fel­ső ve­ze­tés pe­dig nem volt ura a hely­zet­nek. Ami­kor a tisz­ta for­ra­da­lom har­co­sai mel­lett a cső­cse­lék is meg­mu­tat­ko­zik, nem a ha­zá­ért éle­tü­ket ál­do­zó hő­sök de­ho­nesz­tá­lá­sá­ról van szó. A hős em­lé­ke ra­gyo­gó ma­rad, de a for­ra­da­lom fe­ke­te nap­ja is ré­sze a ma­gyar tör­té­ne­lem­nek. Nem be­szél­ni ró­la ön­ál­ta­tás, szo­mo­rú ta­nul­sá­gai má­ig ér­vé­nye­sek. A szín­pa­di mű­nek per­sze má­sok a bel­ső tör­vény­sze­rű­sé­gei, mint a mo­nog­rá­fi­ák­nak. A da­rab­ban a párt­ház­be­li és a há­zon kí­vü­li sze­rep­lők mon­da­tai és gesz­tu­sai majd­nem mind a kép­ze­let­nek kö­szön­he­tik a lé­tü­ket.