Fa­lun, na. Tit­kos Sza­bó Pál-ra­jon­gók ők, akik Sza­bad Föld­ből so­dor­ják a spanglit, ing­jük fel­ső gomb­ját is zár­ják, kucs­má­ju­kon meg­ül a vég­te­len ma­gyar sors. Az­tán van­nak a gizdák, akik­nek hon­vá­gyuk van, ha kikerülnek a Tilos vételkörzetéből, Mazányi Esz­ter (RTL – Moziklub) hang­szí­né­re ger­jed­nek, és sze­rin­tük az a vá­ros, ahol ké­kek a bu­szok. Ők a budapestiánusok, és ál­lít­ják, hogy el­ker­ge­tett No­bel-dí­ja­sa­ink mel­lett a fő­vá­ros az egyet­len vi­lág­szín­vo­na­lú, amit va­la­ha is össze­ka­la­pál­tunk. Ez – ta­lán mon­da­nom sem kell – je­len­tős té­ve­dés. A hely, ahol az igaz ma­gyar em­ber meg­bú­vik, ahol jó él­ni, aho­va min­dig vágy­tunk: a kis­vá­ros.
Van­nak tör­té­nel­mi elő­ké­pek per­sze, és mint jó kon­zerv­nyi­tók mi is sű­rűn tö­röl­get­jük a kön­­nye­in­ket, ami­kor Márait vagy Mik­szát­hot ol­vas­suk, meg Krúdy be­szá­mo­ló­it egy szat­­tyán­bőr­be kö­tött ima­könyv­ről meg a podolini tánc­dél­utá­nok­ról. És a kan­dal­ló­ban csak ro­pog­nak, ro­pog­nak a bükk­fák. Azok a kis­vá­ros­ok még tud­tak tisz­tes­ség­gel hal­do­kol­ni: el­kezd­ték a tö­rök ki­űzé­se meg Len­gyel­or­szág el­ső fel­osz­tá­sa után, az­tán száz­öt­ven éven át hal­do­kol­tak. El­ke­rül­te őket a kassa– oderbergi vas­út, a Ri­ma­mu­rá­nyi Rt. és a fi­lo­xé­ra. Úgy, mond­juk kön­­nyű meg­tar­ta­ni a fa­koc­ká­kat a fő­ut­cán, a gó­ti­kus ha­rang­tor­nyot meg az evan­gé­li­kus jog­aka­dé­mi­át. Az­tán jöt­tek tót test­vé­re­ink, el­za­var­ták a ma­gya­ro­kat meg a né­me­te­ket, la­kó­te­le­pe­ket kúrtak a völgy­kat­lan­ok pe­re­mé­re, és a vá­ro­sok pang­tak még újabb né­hány év­ti­ze­det. Hal­do­kol­ni tud­ni kell. Ne­künk nem sok ma­radt ab­ból a pa­rá­dés, ré­gi, püs­pök­li­la se­lyem­sza­lag­gal át­kö­tött Fel­föld­ből. Mis­kol­ci ka­pu­alj­ban, a pa­ta­ki te­me­tő­ben ma­radt meg be­lő­le va­la­mi. Egy folt, aho­vá a nap dél­után oda­süt, ahogy fúj a szél. Meg ahogy a gyér al­ko­nyi fény­ben ko­pog Ró­zsi né­ni ci­pő­je az ál­lo­más fe­lé me­net: az öt­órás gyors­sal más­fél óra alatt Pes­ten van, az operaelődás után meg az Antiék ha­za­hoz­zák majd. „Nem sze­re­tem a Ko­vács Já­nos stí­lu­sát” – itt ki­csit to­po­rog, szé­gyen­ke­zik. „Szét­ve­zény­li” – bö­ki ki vég­re a ter­mi­nust. Aha. Mi is pont er­re gon­dol­tunk. Kipp-kopp, Ró­zsi né­ni sza­po­ráz­za az ál­lo­más fe­lé me­net, már fü­tyült a vo­nat fenn a ka­nyar­ban.
Az, ami után an­­nyit áhí­to­zunk, a valahavolt Ma­gyar­or­szág, a tisz­tes­sé­gé, a be­csü­le­té, az adott szóé, a né­hol ki­csi­nyes­ség­be for­du­ló egy­más­ra fi­gye­lé­sé, itt van a sze­münk előtt. A kis­vá­ros­ban an­nak lát­szunk, amik va­gyunk, és azok va­gyunk, ami­nek lát­szunk. Ha nyí­rat­lan a sö­vény, ha a sit­tet a kis­er­dő­be vis­­szük, ha a nap­kö­zis ta­nár­nő­vel, hát khm. Azok tud­va van­nak. Nincs ne­künk fel­ró­va, de a hely mé­re­te mi­att ép­pen­ség­gel bi­zo­nyos mo­rá­lis nyo­más­nak alá vol­nánk vet­ve, jó tud­ni, hogy en­nek a tud­va le­vés­nek igen­is kö­vet­kez­mé­nyei van­nak. Nem most. Más­kor, ké­sőbb. A kis­vá­ros­ban még a kom­csi pol­gár­mes­ter­nek is ta­lál­nak ment­sé­get: „a Bé­la nem rossz fiú. Ott van min­dig a temp­lom­ban. An­nak ide­jén ik­szes volt, hát mit te­he­tett vol­na, ha to­vább akart ta­nul­ni?” A nagy tör­té­nel­mi tra­u­mák nem úgy él­nek, mint „a to­ta­li­tá­ri­us dik­ta­tú­ra be­ren­de­zé­se”, ha­nem a nap, ami után „állan­dó­an tő­lünk vit­ték az ára­mot áp­ri­lis 4-én az em­lék­mű­höz”. Az élet. Ahogy az ut­ca ki­ürül szom­ba­ton ti­zen­egy­kor, ahogy a pász­tói te­me­tő­ben ki van­nak té­ve az öt­li­te­res bor­za­lom­ször­pös bal­lo­nok egy ágas­fá­ra, ha az em­ber ott­hon fe­lej­tet­te vol­na az ön­tö­ző­kan­nát. Vis­­sza kell ten­ni, per­sze. És a há­rom kan­na ott lóg té­len és ta­vas­­szal, és nyá­ron, és té­len is meg­van. Egy­re roj­to­sabb a ron­da cím­ke, né­hol re­pedt, ki­szív­ta a nap. A vas­út­ál­lo­más­ok min­de­nütt ugyan­úgy néz­nek ki, és az ál­lo­más­ra vi­vő utat va­la­mi­ért min­de­nütt akác­fák sze­gé­lye­zik. A ga­lam­bok lá­ba ko­pog a bá­dog ab­lak­pár­ká­nyon, és a szó­dá­nak más az íze, mi­ó­ta mű­anyag pa­lack­ban hoz­zák. Ha eset­leg el­ke­rü­lünk a kis­vá­ros­ból, a Nép­li­ge­ti busz­pá­lya­ud­var vagy a Dé­li lesz az a hely, ahol a di­asz­pó­ra ta­lál­ko­zik pén­tek dél­után, de még in­kább va­sár­nap es­te. Min­den­ki is­mer min­den­kit, hi­szen egy gim­ná­zi­um van, ha eset­leg mé­lyen le­né­zett szak­kö­ze­pe­sek vol­tunk, bá­tyán­kat ok­vet­len is­me­rik, mert a Ti­bi uno­ka­test­vé­ré­vel járt, ami­kor volt az a nagy bu­nyó a csé­csi mo­to­ro­sok­kal a Rokkocsma előtt. En­nek a fel­is­me­rés­nek je­len­tős kö­vet­kez­mé­nyei van­nak a hely­fog­la­lás­kor. A kis­vá­ros per­sze nem olyan, mint ré­gen: a zsi­na­gó­gá­ból mo­zi lett vagy disz­kó, meg­je­lent a Jó Ízek kí­nai bü­fé, a pi­ac szép las­san el­hal, mert hát har­minc ki­lo­mé­ter­re ott a Tus­kó. Ke­nye­ret ugyan nem ér­de­mes ott ven­ni, mert Ro­zso­mák, a pék ke­nye­re még min­dig a leg­jobb a me­gyé­ben, csak azo­kat a ro­hadt ege­re­ket ir­ta­ná már ki a mű­he­lyé­ből. És Pis­ti, a hen­tes olyan vé­rest csi­nál, hogy hív­ták a hús­kom­bi­nát­hoz is kis­is­ten­nek, de ő nem ment. Itt van ez a jó kis gyógy­für­dő is, egész él­he­tő az élet, a do­kit meg csak fel kell hív­ni, és cé­loz­ni rá, hogy a múlt­kor ren­delt tor­tá­ján grá­tisz volt a szé­pen meg­for­mált mar­ci­pán­máj: már­is van be­uta­ló.
A kis­vá­ros es­te hat után per­sze meg­hal, csak Mó­ricz és Flau­bert ki­ált­ják ré­sze­gen dü­lön­gél­ve vi­lág­gá azt, hogy in­nen el kell men­ni, mert le­húz ez a sár. Pe­dig bent, a le­hú­zott re­dő­nyök mö­gött, nem ám a Va­ló Vi­lá­got né­zik, ha­nem Krúdyt la­poz­nak nagy só­haj­toz­va, és Edit­ke a Mik­ro­koz­moszt csé­pe­li a pi­a­ní­nón, a hol­na­pi ze­ne­órá­ra.
Nyil­ván.