A po­li­ti­kai ve­ze­tés egy ré­sze már 1939-ben is ké­tel­ke­dett a né­met győ­ze­lem­ben, de a 2. ma­gyar had­se­reg do­ni ka­taszt­ró­fá­ja után egy­re töb­bek­nek vált egy­ér­tel­mű­vé a hely­zet. A tár­sa­da­lom re­ak­ci­ó­ja még egyér­tel­műbb volt, a had­ba lé­pést kö­ve­tő­en el­kez­dő­dött a há­bo­rú­el­le­nes erők po­li­ti­kai moz­go­ló­dá­sa.

Meg­moz­du­lá­sok, tün­te­té­sek
Az el­ső lát­vá­nyo­sabb há­bo­rú­el­le­nes meg­moz­du­lá­sok­ra már 1941 őszén sor ke­rült. 1941. ok­tó­ber 6-án há­bo­rú­el­le­nes tün­te­tés volt Bu­da­pes­ten az 1848-as ma­gyar kor­mány ki­vég­zett ve­ze­tő­jé­nek em­lé­két őr­ző Bat­thyá­ny­-örök­mé­cses­nél. No­vem­ber 1-jén Kos­suth La­jos és Tán­csics Mi­hály sír­já­nál, majd a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta Nép­sza­va ka­rá­cso­nyi szá­ma kö­vet­ke­zett. Ott együt­te­sen lép­tek fel a há­bo­rú el­len, a „füg­get­len, de­mok­ra­ti­kus Ma­gyar­or­szá­got!” jel­szó je­gyé­ben nem csu­pán szo­ci­ál­de­mok­ra­ta, kom­mu­nis­ta (ró­luk ezt ak­kor még sej­te­ni sem le­he­tett!) és pol­gá­ri po­li­ti­ku­sok, de olyan „rend­szer­hű” ne­ves ér­tel­mi­sé­gi­ek is, akik nem csu­pán egyes – vall­juk be, szűk ré­teg szá­má­ra – vol­tak irány­adó­ak, de a tár­sa­da­lom je­len­tős ré­szét meg tud­ták szó­lí­ta­ni. Ja­va­részt is­mer­ték egy­mást ezek a po­li­ti­ku­sok és ér­tel­mi­sé­gi­ek már 1936–38-ból, ak­kor még a kor­mány és bi­zo­nyos mér­ték­ben rend­szer–el­len­zék­ként fel­lé­pő Már­ci­u­si Front ide­jé­ből. Az ak­kor lét­re­jött kap­cso­lat­rend­szer nem bom­lott fel, sőt a há­bo­rú ha­tá­sá­ra még to­vább szé­le­se­dett.
A há­bo­rú el­le­ni nem­ze­ti ösz­­sze­fo­gást pél­dáz­ta az 1942 feb­ru­ár­já­ban lét­re­jött Ma­gyar Tör­té­nel­mi Em­lék­bi­zott­ság, amely­nek ki­mon­dott cél­ja, hogy az 1848-as for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc kö­zel­gő száz éves év­for­du­ló­ját mél­tó­kép­pen meg­ün­ne­pel­je. A bi­zott­ság – amely egyéb­ként ma­ga mö­gött tud­hat­ta vi­téz Keresztes-Fischer Fe­renc bel­ügy­mi­nisz­ter hall­ga­tó­la­gos „jó­in­du­la­tát” is – 1942. már­ci­us 15-ére tün­te­tést szer­ve­zett a Pe­tő­fi szo­bor­hoz, ahol azu­tán há­bo­rú­el­le­nes jel­sza­vak is el­hang­zot­tak. Az MTE tu­laj­don­kép­pen meg­ala­ku­lá­sa pil­la­na­tá­tól kezd­ve fe­dő­szerv volt…
A há­bo­rú­el­le­nes erők­nek a kor­mány­ra gya­ko­rolt nyo­má­sa ek­kor még el­ső­sor­ban ar­ra irá­nyult, hogy „ki­e­rő­sza­kol­ja” a ma­gyar há­bo­rús rész­vé­tel mér­té­ké­nek csök­ken­té­sét, a ma­gyar– né­met kap­cso­la­tok la­zí­tá­sát.

A kor­mány is ta­po­ga­tó­zik
Ez­zel pár­hu­za­mo­san a kor­mány is meg­kezd­te te­vé­keny­sé­gét an­nak ér­de­ké­ben, hogy a nyu­ga­ti ha­tal­mak­kal va­la­mi­fé­le meg­egye­zést hoz­zon lét­re. En­nek ugyan szü­let­tek lát­vá­nyos ered­mé­nyei is, mint pél­dá­ul az ide­ig­le­nes fegy­ver­szü­ne­ti meg­ál­la­po­dás alá­írá­sa 1943. szep­tem­ber 11-én Isz­tam­bul­ban az an­go­lok­kal, azon­ban há­rom prob­lé­mát nem si­ke­rült meg­ol­da­ni. Az egyik, hogy Ma­gyar­or­szág, egy né­me­tek ál­tal meg­szállt or­szá­gok­ból ál­ló gyű­rű kö­ze­pén va­ló­já­ban le­he­tet­len hely­zet­ben volt (a leg­kö­ze­leb­bi szö­vet­sé­ges csa­pa­tok az or­szág ha­tá­ra­i­tól ak­tu­á­li­san két­ezer ki­lo­mé­ter­re áll­tak), ko­mo­lyabb „re­ni­tens­ke­dés” azon­na­li meg­szál­lást vont ma­ga után. (Lé­nye­gé­ben ez tör­tént 1944. már­ci­us 19-én is, ami­kor a né­me­tek meg­un­ván Kállay Mik­lós kor­má­nyá­nak ál­ta­luk jól is­mert bé­ke­ta­po­ga­tó­zá­sa­it, el­fog­lal­ták az or­szá­got.) A má­sik alap­ve­tő prob­lé­ma, hogy a nyu­ga­ti kor­má­nyok­kal vé­gül is nem si­ke­rült fel­ven­ni a kap­cso­la­tot, ha­nem – bár ezt ak­kor még nem iga­zán re­a­li­zál­ták – pusz­tán a kü­lön­fé­le tit­kos­szol­gá­lat­ok­kal. Ezek ér­de­ke pe­dig nem Ma­gyar­or­szág po­li­ti­kai sta­tus quojának meg­szi­lár­dí­tá­sa volt, a há­bo­rú utá­ni bé­ke­kon­fe­ren­cia ese­té­re – mint azt Horthyék sze­ret­ték vol­na –, ha­nem az, hogy a né­me­tek há­tá­ban di­ver­záns ak­ci­ó­kat szer­vez­ze­nek. A har­ma­dik fő prob­lé­mát pe­dig a szö­vet­sé­ge­sek ca­sab­lan­cai nyi­lat­ko­za­ta okoz­ta, amely ki­zár­ta az egy­ol­da­lú tár­gya­lá­so­kat és fel­té­tel nél­kü­li meg­adást írt elő min­den el­len­sé­ges or­szág szá­má­ra. Az an­gol­szász­ok és a szov­je­tek köl­csö­nös bi­zal­mat­lan­sá­gá­nak (Sztá­lin egy­szer ki­egye­zett Hit­ler­rel 1939-ben!) esett ál­do­za­tul szin­te va­la­meny­­nyi köz­tes-eu­ró­pai nem­zet, hi­szen így esé­lyük sem volt idő­ben ki­száll­ni a „ha­jó­ból”. Jal­ta után pe­dig már a szov­je­tek sza­bad pré­dá­já­vá vál­tak, akik a „tör­té­nel­mi ér­té­ke­lést” aktuál-politikai szem­pont­ja­ik sze­rint vé­gez­ték el…

A meg­szál­lás
A kor­mány te­hát vé­gez­te a ma­ga dol­gát, bár cél­jai – a rend­szer va­la­mi­fé­le át­men­té­se – és a kö­rül­mé­nyek erő­sen kor­lá­toz­ták moz­gás­te­rét. A kí­vá­nal­mak­ból en­ged­ni kel­lett volna… A tár­sa­da­lom pe­dig – a lát­vá­nyos ak­ci­ók mel­lett is – va­ló­já­ban várt, hi­szen a „kormány a he­lyén volt”, bár­mi­fé­le fegy­ve­res, vagy pas­­szív el­len­ál­lás csak an­nak hely­ze­tét ne­he­zít­het­te vol­na, a né­me­tek­nek iga­zi kárt, vagy ne­héz­sé­get nem okoz­hat­tak, mert­hogy nem vol­tak az or­szág­ban.
1944. már­ci­us 19-e rész­ben meg­vál­toz­tat­ta a hely­ze­tet. Csak rész­ben, mert a kor­mány­zó még min­dig a he­lyén ma­radt, így so­kan re­mény­ked­het­tek ab­ban, hogy lé­nye­ges kor­rek­ci­ók­kal bár, de a rend­szer a há­bo­rút „meg­úsz­hat­ja”, Hor­thy és a po­li­ti­kai elit azon ré­sze, amely „nem kozmált le a né­me­tek­kel”, a he­lyén ma­rad­hat. Ko­ráb­ban az el­len­zé­ki pár­tok ugyan már kö­töt­tek olyan meg­ál­la­po­dá­so­kat, ame­lyek­kel elő­ké­szí­tet­ték a há­bo­rú utá­ni po­li­ti­kai ren­de­zést (ilyen volt az 1943-as meg­ál­la­po­dás a kis­gaz­dák és a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták kö­zött, ame­lyet a kom­mu­nis­ták so­ha nem tud­tak meg­bo­csá­ta­ni Szakasits Ár­pád­nak), ezek azon­ban csak szűk kör szá­má­ra vál­tak is­mert­té.

Az el­len­ál­lók tár­sa­dal­ma
Az el­len­ál­lás te­hát ele­in­te az elé­ge­det­len­ke­dők zárt kö­re­i­ben szer­ve­ző­dött, az el­len­zé­ki pár­tok szim­pa­ti­zán­sa­it von­ta ma­gá­val, a had­se­re­get csak ke­vés­sé érin­tet­te. Rész­ben azért, mert akik a rend­szer­ben gon­dol­kod­tak, úgy vél­ték, hogy a had­se­reg kö­vet­ni fog­ja a Leg­fel­sőbb Had­úr uta­sí­tá­sa­it, te­hát a po­li­ti­kai ve­ze­tők meg­győ­zé­sé­vel ez a kér­dés el­in­té­ző­dik. Más­részt az el­len­zé­ki pár­tok nem ren­del­kez­tek kap­cso­la­tok­kal a ka­to­nai kö­rök fe­lé. Vé­gül az elé­ge­det­len­ke­dők kö­rei ös­­sze­ér­tek, és 1944 má­ju­sá­nak el­ső nap­ja­i­ban lét­re­jött a nem­ze­ti ös­­sze­fo­gást meg­va­ló­sí­tó Ma­gyar Front, amely egye­sí­tet­te a szo­ci­ál­de­mok­ra­tá­kat, kis­gaz­dá­kat, kom­mu­nis­tá­kat, le­gi­ti­mis­tá­kat, hí­vő­ket és ate­is­tá­kat egy­aránt. Ez a szer­ve­zet már ki­fe­je­zet­ten a ka­to­nai ak­ci­ó­kat te­kin­tet­te fő cél­já­nak, a há­bo­rú­el­le­nes­sé­get te­hát már el­len­ál­lás vál­tot­ta fel.
A vég­ső lö­kést 1944. ok­tó­ber 15-e ad­ta meg. Szálasi ha­ta­lom­át­vé­te­le után már nem volt sem­mi­lyen gát, nem vol­tak al­kot­má­nyos és po­li­ti­kai meg­fon­to­lá­sok, a hely­zet egy­ér­tel­mű­vé vált: van­nak a né­me­tek és a kol­la­bo­rán­sok, a má­sik ol­da­lon pe­dig a nem­zet jobb­jai, akik­nek – egyé­ni le­he­tő­sé­ge­ik­hez mér­ten – har­col­ni­uk kell.
A há­bo­rú­el­le­nes po­li­ti­kai erők már szer­ve­ző­dé­sük so­rán Baj­csy­-Zsi­linsz­ky End­rét te­kin­tet­ték ve­ze­tő­jük­nek, ami­nek rész­ben az volt az oka, hogy „sze­ge­di múlt­ja” ré­vén még a Kor­mány­zó fe­lé is el­fo­gad­ha­tó volt, más­fe­lől el­len­zé­ki­ként is szer­zett olyan hír­ne­vet, hogy – át­me­ne­ti­leg – még a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták sem emel­tek el­le­ne ki­fo­gást. (Az más kér­dés, hogy eset­le­ges élet­ben ma­ra­dá­sa ese­tén med­dig tar­tott vol­na ez a kon­szen­zus 1945 után – va­ló­szí­nű­leg nem so­ká­ig.)

Egy­sé­ges és szer­ve­zett el­len­ál­lás?
Az el­len­ál­lá­si moz­ga­lom ki­vé­tel nél­kül il­le­ga­li­tás­ban élő ve­ze­tői 1944 no­vem­be­ré­nek el­ső nap­ja­i­ban lét­re­hoz­ták a Ma­gyar Nem­ze­ti Fel­ke­lés Fel­sza­ba­dí­tó Bi­zott­sá­gát. A bi­zott­ság ve­ze­tő­jé­vé a nyi­las-hun­ga­ris­ta ha­ta­lom­át­vé­tel előtt fog­va tar­tá­sá­ból sza­ba­dult Baj­csy­-Zsi­linsz­ky End­rét vá­lasz­tot­ták.
Baj­csy­-Zsi­linsz­ky va­la­men­­nyi nyi­las- és né­met­el­le­nes moz­ga­lom egye­sí­té­sét, il­let­ve te­vé­keny­sé­gük­nek az ös­­sze­han­go­lá­sát tar­tot­ta fel­ada­tá­nak. Eh­hez szük­ség volt egy „Ka­to­nai Ve­zér­kar”-ra. Si­ke­rült meg­nyer­nie a moz­ga­lom szá­má­ra ré­gi ba­rát­ját, vi­téz Kiss Já­nos nyug­ál­lo­má­nyú al­tá­bor­na­gyot, aki Kő­szeg­ről uta­zott fel Bu­da­pest­re, ahol már egy szer­ve­ző­dő és ütő­ké­pes­nek tű­nő szer­ve­zet­tel is­mer­ke­dett meg. A moz­ga­lom egyik mo­tor­ja, Nagy Je­nő ez­re­des, már ko­ráb­ban is kap­cso­lat­ban volt a Ma­gyar Front­tal. A MNFFB ha­ma­ro­san fel­vet­te a kap­cso­la­tot a kom­mu­nis­ta el­len­ál­lá­si moz­ga­lom­mal is.
A szer­vez­ke­dés – im­má­ron ka­to­nai jel­le­gű­vé vál­va – gyor­san nőtt, meg­szer­vez­ték a fegy­ve­res cso­por­to­kat, és azok el­lá­tá­sát is. A po­li­ti­ku­sok pe­dig el­kezd­ték ki­dol­goz­ni a há­bo­rú utá­ni Ma­gyar­or­szág­ról szó­ló el­kép­ze­lé­se­i­ket is.
A leg­ko­mo­lyabb vi­ta no­vem­ber vé­gén már ar­ról szólt, hogy mi­kor­ra idő­zít­sék a fel­ke­lést. Vár­ják-e meg Bu­da­pest ost­ro­mát, vagy azon­nal ak­ci­ó­ba lép­je­nek? Azon­ban áru­lás kö­vet­kez­té­ben az el­len­ál­lás ve­zér­ka­ra no­vem­ber 22-én es­te, Tartsay Vil­mos la­ká­sán le­bu­kott. A Nem­ze­ti Szá­mon­ké­rés Szer­ve­ze­te le­tar­tóz­tat­ta Baj­csy­-Zsi­linsz­kyt is, akit vé­gül a bí­ró­ság ha­lál­ra ítélt és de­cem­ber 24-én (!) ki­vé­gez­ték.