Budapestrõl (2004. november) A fogaskerekűt minden jobboldalinak ki kell próbálnia egyszer. Van benne valami végtelenül osztrákos, olyan mintha Zillertal valami szerencsésebb sarkában kattogna, mi meg, kimenős síoktatók, szórakozottan csavargatnánk a szarvasagancs gombunkat, és a lövészegylet hetyke kalapjában mennénk protestánst verni szombat este. Beh szép is lenne. Az igazság persze az, hogy utoljára honvédelmi napon voltunk itt, és Éva néni, az osztályfőnökünk még a Jánoshegy–Normafa viszonylatban is képes volt eltévedni. Fölfele menet elsősorban biciklis gyökerekkel voltak tele a kocsik, akik a Svábhegyről gurulnak lefelé, hogy aztán az Alkotás úton (vormals: Gömbös Gyula út) magabiztosan csússzanak be a villamos alá. A tüdőszanatóriumból visszafele jövet belebotlunk a Mindig Sportos Nagyik Kálmán Mártírjai Brigádjába. Jönnek bevetésről. Ezt mindenféle sportcipők, faragott botok („Jávorkút, 1964”) és nagy elánnal lóbált bogyósnövények jelzik. Az a gyanúnk, hogy a túra végállomásán, a nagy várakozásban legördült néhány Hubi és unimukk, főleg ott Margit és Irénke tájékán, mert a hangerő jóval túl van a megengedetten. Esetleg a légszomj, az tehet róla. Budapest zseniális hely. Fekvése világbajnok, látképe csodás, női szépek. Ám ha ezek a nők a teremtés által számukra rendelt párjukkal embertömeggé, ún. lakossággá állnak össze, akkor suttyó, fennhéjázó, erőszakos és végtelenül anyagias társaság lesz belőlük | A második állomás után, ahogy a civilizáció jelei mind kézzelfoghatóbban mutatkoznak, egyikük felsóhajt: „De utálom ezt a Pestet, lányok.” Éppen kétperces napirend előttire jelentkeznénk, mondván: ez Buda, az invokációt pedig kikérjük magunknak a szomszédságunkban funkcionáló nővérszálló lakói nevében (ahogy kicsap a gőz a fürdőszobaablakon, mmmrrr). Ám az átok hangorkánt szabadít el és a leányok egymásra licitálnak, hogy a kutyapiszok, a hajléktalanok, az aluljárók, a buszok, megarohadékoknemadjákátahelyet. Mi menekülőre fogjuk, és szedelőzködnénk, hogy átüljünk a büfékocsiba, de a bennünk megbúvó örök empirista maradásra késztet. Budapest. Végtelenül idegen és végtelenül a miénk. Látta-e már Budapestet széjjel? Vitt-e ön már nőket a Gül baba türbéjéhez / Rómaira / villamosozni a harmincas vonalán? Tekintett-e le a Fátra térről / Bimbó útról a városra? Látott-e Ön nyesteket verekedni az Otthon utcában? Döbbent-e meg Ön a Kőbányai Sörgyár posztindusztriális-gothic külsején? Andalgott-e ősszel a Tisztviselőtelepen / Wekerlén / Korong utcában? Akar-e tagja lenni a Mátyásföldi Üdülőegyesületnek / Százados úti művésztelepnek? Ébredt-e arra, hogy egy habarcs Szűzanya néz Önre feddőn a szemben lévő homlokzatról? Tanult-e vezetni a Wekerlén? Eszdéeszes-e vagy? Budapest zseniális hely. Fekvése világbajnok, látképe csodás, női szépek. Ám ha ezek a nők a teremtés által számukra rendelt párjukkal embertömeggé, ún. lakossággá állnak össze, akkor suttyó, fennhéjázó, erőszakos és végtelenül anyagias társaság lesz belőlük. Olyan, amelynek tagjai szotyiznak a buszon, csuláznak az utcán, parkolnak a járdán, és még véletlenül sem segítenek levinni a babakocsit az aluljáróba. Épített környezetüket elszántan próbálják tönkretenni, és elszántan elleneznek mindent, ami valamit előrébb vinne. Me’ nehogymá’ védett legyen a zsidónegyed (jó, nem negyed, de mégis), ne cigizzek a liftben, kifessük a lépcsőházat, elengedjem a gyalogosokat a zebránál, ne üssem szét a száját annak, aki emiatt beszól. Eltévedni nehéz – kivétel a XI. kerület. Jól lehet vacsorázni, de reggelizni meg nem nagyon. Ami éjszakai közlekedés címén fut, az egy röhej. Ami nappaliként, az meg szánalomtenger. Nem lehet közlekedési szövetséget csinálni, meg vonattal közlekedni a városban, mert, miért lehetne? Kevés a park, és az is olyan, hogy legfönnebb motokrosszversenyt lehet tartani bennük. Nagy, gigantikus komposztáló mindegyik. Ma már nem lehetne lovaspólózni a Vérmezőn, mert amíg a játékos elmegy brunzolni, megeszik a lovát. A tereink nagy villamosátszállók, amelyeknek végibe, biztos, ami biztos, odanyomunk egy nagy üvegkockát, posztmodern városépítészet, nesztek. Aki lángszóró nélkül megy le az aluljáróba, magára vessen. Akinek nincs terepjárója, az is. A nénikommandó közben kiszáll a János kórháznál. Épp szólnánk, hogy a detoxikáló följebb van, aztán meggondoljuk magunkat. Ők is csak áldozatok, szegények. Ez a város gyönyörű. Ez a város elképesztően lepusztult. Ebben a városban már csak a kultúra működik. Ebben a városban lassan már a kultúra sem nagyon működik. Nem akarunk nevet adni, ennek az elcsesződésnek. De ha már kell: olyan elmebeteg mosolyos-tizenötéve tartós-dolgozni nem szeretős-főkefés-tuarages-budakeszin lakós-isztriai villás. Szerintünk.
|