Az igaz­ság per­sze az, hogy utol­já­ra hon­vé­del­mi na­pon vol­tunk itt, és Éva né­ni, az osz­tály­fő­nö­künk még a Jánoshegy–Normafa vi­szony­lat­ban is ké­pes volt el­té­ved­ni. Föl­fe­le me­net el­ső­sor­ban bi­cik­lis gyö­ke­rek­kel vol­tak te­le a ko­csik, akik a Sváb­hegy­ről gu­rul­nak le­fe­lé, hogy az­tán az Al­ko­tás úton (vormals: Göm­bös Gyu­la út) ma­ga­biz­to­san csús­­sza­nak be a vil­la­mos alá. A tü­dő­sza­na­tó­ri­um­ból vis­­sza­fe­le jö­vet be­le­bot­lunk a Min­dig Spor­tos Na­gyik Kál­mán Már­tír­jai Bri­gád­já­ba. Jön­nek be­ve­tés­ről. Ezt min­den­fé­le sport­ci­pők, fa­ra­gott bo­tok („Já­vor­kút, 1964”) és nagy elán­nal ló­bált bo­gyós­nö­vé­nyek jel­zik. Az a gya­núnk, hogy a tú­ra vég­ál­lo­má­sán, a nagy vá­ra­ko­zás­ban le­gör­dült né­hány Hubi és unimukk, fő­leg ott Mar­git és Irén­ke tá­jé­kán, mert a hang­erő jó­val túl van a meg­en­ge­det­ten. Eset­leg a lég­szomj, az te­het ró­la.

Bu­da­pest zse­ni­á­lis hely. Fek­vé­se vi­lág­baj­nok, lát­ké­pe cso­dás, női szé­pek. Ám ha ezek a nők a te­rem­tés ál­tal szá­muk­ra ren­delt pár­juk­kal em­ber­tö­meg­gé, ún. la­kos­ság­gá áll­nak ös­­sze, ak­kor sut­­tyó, fenn­hé­já­zó, erősza­kos és vég­te­le­nül anya­gi­as tár­sa­ság lesz be­lőlük

A má­so­dik ál­lo­más után, ahogy a ci­vi­li­zá­ció je­lei mind kéz­zel­fog­ha­tób­ban mu­tat­koz­nak, egyi­kük fel­só­hajt: „De utá­lom ezt a Pes­tet, lá­nyok.” Ép­pen két­per­ces na­pi­rend előt­ti­re je­lent­kez­nénk, mond­ván: ez Bu­da, az in­vo­ká­ci­ót pe­dig ki­kér­jük ma­gunk­nak a szom­széd­sá­gunk­ban funk­ci­o­ná­ló nő­vér­szál­ló la­kói ne­vé­ben (ahogy ki­csap a gőz a für­dő­szo­ba­ab­la­kon, mmmrrr). Ám az átok hang­or­kánt sza­ba­dít el és a le­á­nyok egy­más­ra li­ci­tál­nak, hogy a ku­tya­pi­szok, a haj­lék­ta­la­nok, az alul­já­rók, a bu­szok, megarohadékoknemadjákátahelyet. Mi me­ne­kü­lő­re fog­juk, és sze­de­lőz­köd­nénk, hogy át­ül­jünk a bü­fé­ko­csi­ba, de a ben­nünk meg­bú­vó örök em­pi­ris­ta ma­ra­dás­ra kész­tet.
Bu­da­pest.
Vég­te­le­nül ide­gen és vég­te­le­nül a mi­énk. Lát­ta-e már Bu­da­pes­tet széj­jel? Vitt-e ön már nő­ket a Gül ba­ba türbéjéhez / Ró­ma­i­ra / vil­la­mo­soz­ni a har­min­cas vo­na­lán? Te­kin­tett-e le a Fátra tér­ről / Bim­bó út­ról a vá­ros­ra? Lá­tott-e Ön nyes­te­ket ve­re­ked­ni az Ott­hon ut­cá­ban? Döb­bent-e meg Ön a Kő­bá­nyai Sör­gyár posztindusztriális-gothic kül­se­jén? An­dal­gott-e ős­­szel a Tiszt­vi­se­lő­te­le­pen / Wekerlén / Ko­rong ut­cá­ban? Akar-e tag­ja len­ni a Má­tyás­föl­di Üdü­lő­egye­sü­let­nek / Szá­za­dos úti mű­vész­te­lep­nek? Éb­redt-e ar­ra, hogy egy ha­barcs Szűz­anya néz Ön­re fed­dőn a szem­ben lé­vő hom­lok­zat­ról? Ta­nult-e ve­zet­ni a Wekerlén? Eszdéeszes-e vagy?
Bu­da­pest zse­ni­á­lis hely. Fek­vé­se vi­lág­baj­nok, lát­ké­pe cso­dás, női szé­pek. Ám ha ezek a nők a te­rem­tés ál­tal szá­muk­ra ren­delt pár­juk­kal em­ber­tö­meg­gé, ún. la­kos­ság­gá áll­nak ös­­sze, ak­kor sut­­tyó, fenn­hé­já­zó, erő­sza­kos és vég­te­le­nül anya­gi­as tár­sa­ság lesz be­lő­lük. Olyan, amely­nek tag­jai szotyiznak a bu­szon, csu­láz­nak az ut­cán, par­kol­nak a jár­dán, és még vé­let­le­nül sem se­gí­te­nek le­vin­ni a ba­ba­ko­csit az alul­já­ró­ba. Épí­tett kör­nye­ze­tü­ket el­szán­tan pró­bál­ják tönk­re­ten­ni, és el­szán­tan el­le­nez­nek min­dent, ami va­la­mit elő­rébb vin­ne. Me’ nehogymá’ vé­dett le­gyen a zsi­dó­ne­gyed (jó, nem ne­gyed, de még­is), ne ci­giz­zek a lift­ben, ki­fes­sük a lép­cső­há­zat, el­en­ged­jem a gya­lo­go­so­kat a zeb­rá­nál, ne üs­sem szét a szá­ját an­nak, aki emi­att be­szól. El­té­ved­ni ne­héz – ki­vé­tel a XI. ke­rü­let. Jól le­het va­cso­ráz­ni, de reg­ge­liz­ni meg nem na­gyon. Ami éj­sza­kai köz­le­ke­dés cí­mén fut, az egy rö­hej. Ami nap­pa­li­ként, az meg szá­na­lom­ten­ger. Nem le­het köz­le­ke­dé­si szö­vet­sé­get csi­nál­ni, meg vo­nat­tal köz­le­ked­ni a vá­ros­ban, mert, mi­ért le­het­ne? Ke­vés a park, és az is olyan, hogy legfönnebb motokrosszversenyt le­het tar­ta­ni ben­nük. Nagy, gi­gan­ti­kus kom­posz­tá­ló mind­egyik. Ma már nem le­het­ne lo­vas­pó­lóz­ni a Vér­me­zőn, mert amíg a já­té­kos el­megy brunzolni, meg­eszik a lo­vát. A te­re­ink nagy villamosátszállók, ame­lyek­nek vé­gi­be, biz­tos, ami biz­tos, oda­nyo­munk egy nagy üveg­koc­kát, poszt­mo­dern vá­ros­épí­té­szet, nesz­tek. Aki láng­szó­ró nél­kül megy le az alul­já­ró­ba, ma­gá­ra ves­sen. Aki­nek nincs te­rep­já­ró­ja, az is. A nénikommandó köz­ben ki­száll a Já­nos kór­ház­nál. Épp szól­nánk, hogy a detoxikáló föl­jebb van, az­tán meg­gon­dol­juk ma­gun­kat. Ők is csak ál­do­za­tok, sze­gé­nyek.
Ez a vá­ros gyö­nyö­rű. Ez a vá­ros el­ké­pesz­tő­en le­pusz­tult. Eb­ben a vá­ros­ban már csak a kul­tú­ra mű­kö­dik. Eb­ben a vá­ros­ban las­san már a kul­tú­ra sem na­gyon mű­kö­dik. Nem aka­runk ne­vet ad­ni, en­nek az el­cse­sző­dés­nek. De ha már kell: olyan el­me­be­teg mosolyos-tizenötéve tartós-dolgozni nem szeretős-főkefés-tuarages-budakeszin la­kós-iszt­ri­ai vil­lás.
Sze­rin­tünk.