–Aki en­­nyit be­szél a mű­vé­szet­ről, mi­ért nem ta­nít?
–Áh, a ta­ní­tás­nak még nincs itt az ide­je. Ma­gam 1997-ben vé­gez­tem a Kép­zőn, Far­kas Ádám­nál, a szob­rász mel­lett rajz- és vi­zu­á­lis ne­ve­lés sza­ko­kon is.
–De most ko­mo­lyan: hol van az meg­ír­va, hogy fi­a­tal kép­ző­mű­vész még ne, majd csak az ak­tív pá­lya vé­gén ta­nít­son?
–Fi­a­ta­lon még ké­szíts in­kább szob­ro­kat, ha tudsz. És az még kü­lön jó, ha van ben­ned üz­le­ti ér­zék, s ha ké­pes vagy a pá­lyá­za­to­kon is nyer­ni.
–E ket­tő vol­na egy si­ke­res mai szob­rász fő is­mér­ve?
–Te­het­ség is kell, de e ket­tő sem nél­kü­löz­he­tő. Hi­szen a mű­vé­szet ma nem szol­gál­ja az egy­há­zat vagy a po­li­ti­kát, mint „bol­do­gabb ko­rok­ban”. Nin­cse­nek te­hát ud­va­ri meg­ren­de­lé­sek sem. Pá­lyá­za­to­kon in­dul­hatsz, ma­gán­meg­ren­de­lők­kel kell tár­gyal­nod, és ügyes­nek kell len­ned, kü­lön­ben nem tő­led ren­de­li a cég a ka­rá­cso­nyi kis­plasz­ti­ká­it.
–Mon­dasz pél­dát egy meg­ren­de­lői be­szél­ge­tés­re? Hogy ér­velsz ma­gad vagy a por­té­kád mel­lett?

Próbálom jól szervezni a napom, mert a magam főnöke vagyok és ebben az állapotban nagyon el lehet úszni

–Na­gyon fon­tos­nak tar­tom, hogy pénzt fek­tes­sek a ka­ta­ló­gu­som­ba, hi­szen az rek­lá­moz en­gem, az lát­tat­ja a mun­ká­i­mat. És hogy tü­rel­mes­nek kell len­nem, azt meg az mu­tat­ja, hogy egy szob­rot kér­tek ed­dig bro­sú­ra alap­ján. A töb­bi meg­ren­de­lés va­la­hogy más­hogy jött.
–De tény­leg, játs­­szuk azt, hogy én va­gyok a meg­ren­de­lő!
–Hogy ak­kor mit mon­dok? Ha­tá­ro­zott le­szek. Tu­dom, hogy van te­het­ség ab­ban, ahogy ref­lek­tá­lok a vi­lág­ra. Sze­ren­csés va­gyok, mert fi­gu­rá­lis szob­rá­szat­tal ugyan­úgy fog­lal­ko­zom, te­hát tu­dom, hogy for­mai ele­mek­kel ké­pes va­gyok meg­kö­ze­lí­te­ni a te el­vá­rá­sa­i­dat. Szé­che­nyi­- és Pe­tő­fi-szob­ra­im is van­nak, klas­­szi­kus mell­szob­rok ugyan­úgy, tu­dok al­kal­maz­kod­ni a ké­ré­sek­hez és a kö­rül­mé­nyek­hez. Per­sze, ha a tisz­telt meg­ren­de­lő min­dent ki akar köt­ni, ha nem al­ko­tó­nak, ha­nem ki­vi­te­le­ző­nek néz, az dü­hít.
–Mi van, ha így gúzs­ba pró­bál­ják köt­ni az egódat?
–Ma­rad­junk ab­ban, hogy vág­tam én már föld­höz szob­rot a meg­ren­de­lő or­ra előtt…
–Oké! Men­jünk to­vább: hogy néz ki az át­la­gos nap­ja egy if­jú szob­rász­nak?
–Pró­bá­lom jól szer­vez­ni a na­pom, mert a ma­gam fő­nö­ke va­gyok, és eb­ben az ál­la­pot­ban na­gyon el le­het úsz­ni. Ren­ge­teg ügy­in­té­zés adó­dik, én fe­le­lek az al­vál­lal­ko­zó­i­mért, fel­emész­te­nek a ten­ni­va­lók. Még­is, ha ép­pen fél­kész szob­rom van, ar­ra min­dig, min­den nap ha­gyok időt, mert a ci­zel­lá­lás köz­ben tu­dok gon­dol­kod­ni, akár ter­ve­ket is raj­zol­ha­tok. És ar­ra is ügye­lek, hogy jus­son he­ten­te egy sza­bad­nap, töl­tőd­ni.
–Olyan­kor mer­re mész?
–Hor­gász­ni, eset­leg szín­ház­ba, ilyes­mi. Vagy ha­jók­kal fog­lal­ko­zom, már­mint ha­jó­tes­tek­kel. Ked­venc té­má­im egyi­ke: ma már fi­gu­rák­kal is tár­sí­tom őket; vizs­gá­lom, a víz ho­gyan fo­gad­ja be a ha­jót. De ide­ját­szik Noé bár­ká­já­nak misz­ti­ku­ma, a víz­fel­szín sem­mi­hez sem fog­ha­tó sta­ti­kai prob­lé­mái, szim­met­ri­á­ja, asszimetriája, sőt, a temp­lom­ha­jó mint temp­lom és ha­jó, vagy mint a női nem szim­bó­lu­ma, il­let­ve a ha­jó, mint az óko­ri mi­to­ló­gia túl­vi­lá­gi kap­cso­la­ta. Eze­ken töp­ren­gek a pe­ca­bot fe­lett.
–Ren­de­lek Tő­led egy Jó­kai-port­rét. Mi tör­té­nik, ha már vál­lal­tad?
–Ak­kor Jó­ka­i­val kez­dek fog­lal­koz­ni. Ver­se­ket né­ze­ge­tek, be­le­te­met­ke­zem a re­gé­nye­i­be, ke­vés­bé gyűj­tök ké­pe­ket, áb­rá­zo­lá­so­kat, még­is ma­xi­ma­lis­tá­nak tar­tom ma­gam. Mert be­épül­nek az arc­vo­nás­ok­ba az ol­vas­má­nyok is.
–Ko­mo­lyan mon­dod, hogy lát­nunk ké­ne egy ar­con, amit tő­le ol­vas­tál?
–Per­sze. Mond­juk, a sze­me sar­ká­ban ott lesz egy vo­nás, egy ránc, Te ezt nem di­rekt lá­tod, csak azt, hogy ez Jó­kai, az meg Be­ne­dek Elek. De ugyan­úgy a mo­dell ar­cán is min­den ott van. Deborah-t Ró­má­ban raj­zol­tam, be­lém sze­re­tett. A ba­rát­ja már vissza­tar­tot­ta vol­na tő­lem, még­is el­jött, de kü­lö­nös, aszim­met­ri­kus arc­cal. Örült, és szo­mo­rú is volt egy­szer­re. Min­dent el­mon­dott az ar­ca.
–A krú­dys kép után azt mondd meg, kit nem vál­lal­nál? Élő hí­res­sé­get?
–Nincs ál­ta­lá­nos eti­kai sza­bály. A po­li­ti­ká­tól bár tá­vol­sá­got ké­ne tar­ta­ni, még­se le­het ki­ke­rül­ni tel­je­sen. Alap­ve­tő­en a meg­ren­de­lő dönt, de Ká­dár-szo­bor­ra is gyűj­töt­tek, még­se vál­lal­tam vol­na. Azt az­tán nem.
–Hogy sze­ret­néd ma­gad húsz év múl­va lát­ni?
–Ál­lan­dó har­cos­ként, de az egész­sé­gem fel­őr­lé­se nél­kül. Sze­ret­ném, ha nem vál­na em­lék­tárgy­ipar a szob­rá­szat­ból. Kell az a meg­ren­de­lő­nek ké­szí­tett kisplasztikasorozat a Rá­ba-híd­ról: de ne csak ez le­gyen.
–Nem vársz va­la­mi nagy meg­tisz­tel­te­tés­re? Egy­ál­ta­lán, mi vol­na az egy szob­rász szá­má­ra?
–Ál­la­mi meg­ren­de­lés, mint olyan, már nem lé­te­zik, mon­dom, csak benn­fen­tes pá­lyá­za­tok. Ma már a szo­bor­ava­tó is csak egy ese­mény a töb­bi kö­zül. In­kább az bol­do­gí­ta­na, ha a mű­vész­te­le­pe­met be­csül­nék: tény­leg mű­vész­kö­zös­ség­ben sze­ret­nék dol­goz­ni. Akár Zalaszentgróton, ahol a tár­sa­im­mal na­gyon jól érez­zük ma­gun­kat. Ha on­nan nö­vünk ki, ta­lán ész­re­vesz­nek min­ket.