Íme, egy má­sik me­nedzs­ment he­tek alatt há­rom vi­lág­sztár ér­kez­tét is je­len­tet­te: Thomas Hampson ba­ri­to­nis­ta a Ze­ne­aka­dé­mi­án, José „háromtenor” Carreras az Er­kel Szín­ház­ban, míg vé­gül, de idő­rend­ben leg­elébb a mu­si­cal­csil­lag Sarah Brightman a Papp Lász­ló Sport­aré­ná­ban lé­pett (vol­na) kö­zön­sé­ge elé. Ami­kor e so­ro­kat írom, a nyur­ga-nyal­ka ame­ri­kai Hampson már biz­to­san nem jön, Sarah fel­lé­pé­se pe­dig an­­nyi­ban op­po­nál­ja a fen­tebb írot­ta­kat, hogy ha a szer­ve­ző­két nem is, a kö­zön­ség ked­vét csak el­ve­het­te az utób­bi évek né­hány fi­as­kó­ja (Ai­da-elő­adás a Nép­sta­di­on­ban, milleniumi szu­per­kon­cert – sponsored by MSZP & SZDSZ-government – ugyan­ott, fog­hí­jas Domingo-est Új­pes­ten – visited by Zsóka Gy. Né­meth stb.). Mert­hogy kutyakevesen van­nak itt, a bü­fés­lány sze­rint két­ezer jegy, ha el­ment, te­hát egyhatod ház van. A pa­zar­ra épí­tett szín­pad ki­fu­tó­ja alatt a leg­drá­gább je­gyek­kel ér­ke­zők, ők kar­nyúj­tás­nyi­ra stí­röl­he­tik a sze­xi éne­kes­nőt.
Mi, és a két­ezer de­rék­ha­da az el­lip­szis leg­tá­vo­lab­bi pe­re­mén ka­punk he­lyet: ha­tal­mas szek­to­rok ma­rad­nak fe­ke­tén, a tá­vol­ma­ra­dó­kat gyá­szo­lan­dó. Új­don­ság, de ve­he­tem vív­mány­nak is: nincs ki­ve­tí­tő, gya­kor­la­ti­lag egy ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ból ének­lő han­gyát né­zünk, aki szí­ne­zett gyu­fás­do­boz­ban nyom­ja a show-t. A ké­pek még így is meg­ka­pók: van, hogy vö­rös­ró­zsa­szi­rom-eső hull a mecsbokszban, eny­hén be­len­gő hid­ra­u­li­kus híd hoz­za-vi­szi a szép­com­bú mes­­szi nőt.
A men­­nye­zet­ről csün­gő hang­fa­lak szo­lid, kon­cert­vi­szony­lat­ban halk mu­zsi­ka­fé­lét szi­vá­rog­tat­nak, majd’ min­den szám lassúdad. Meg is lep, hogy a mű­sor egy pont­ján – vajh’ mi­ért, s mi­ért pont ak­kor? – fel­emel­ke­dik a szín­pad­ra a ban­da pla­tó­ja: az ária­át­ira­to­kat ját­szó vo­nó­sok már az öl­tö­ző­ben, a pop­ze­ne­kar vi­szont az éne­kes­nő mö­gött ka­szál.
És hogy mi­lyen is volt Sarah? Nomen est women? Jessz. Ope­ra­éne­kes­nek tes­tet­len, nya­fo­gós han­gú, vagy en­nek el­len­tett­je, meg­vi­lá­go­so­dott pil­la­na­ta­i­ban túl­hu­ho­gós. Pop­sztár­nak meg túl ope­rás. Ak­kor ő len­ne ma­ga a crossover? Ta­lán. Még­is, az a né­hány pil­la­nat, amíg jól érez­zük ma­gun­kat, vegy­tisz­ta. Dvorák Ruszalkájából a Hold-ária, vagy Webber, a volt férj da­rab­já­ból a Fantom-Christine „Wishin’ You Were Somehow He­re Again” ref­ré­nű da­la. Tet­szik még a „Con te partiro” va­gyis ke­res­ke­del­mi rá­dió-ma­gya­rul a „Ti­me to say goodbye”, de Brightman kis­as­­szony fér­fi­ik­re, a ha­son­ló­an crossoverkedő, iga­zán se­ho­va se tar­to­zó Bocelli úr ez­út­tal nem lép be az olasz vers­szak­ban.
Él­mény a szü­net­be­li biz­ton­sá­gi őr, aki a pan­gó csar­nok­ban ránk or­dít (?), és az is, hogy a mö­göt­tünk ücsör­gő pár, hall­ván, hogy is­mer­jük va­la­men­­nyi­re az est sztár­ját, Timeless cí­mű le­me­zét, ránk cup­pan­na to­váb­bi in­for­má­ci­ó­ért. Aha, szó­val azt se tud­ják, ki­re jöt­tek az ingyenjeggyel…
Catalani ope­rá­nak Wally-áriájával bú­csú­zik a negy­ve­nes éve­i­nek és száz­es­tés gi­ga­tur­né­já­nak de­re­kán já­ró Sarah. Ki­csi füst, pi­ci si­ker: a popósztárnő a tra­pé­zon is buk­fen­ce­zik pá­rat – ren­dez­vény­szer­ve­ző­je a pénz­tár­nál, gon­do­lom, ugyan­ezt a gya­kor­la­tot vég­zi.