Léte­zik egy oszt­rák ze­ne­kar, nem meg­le­pő, hogy Wi­e­ner Mo­zart Orchestra a ne­vük. At­tól má­sok, mint a tény­leg gi­gan­ti­kus, min­dent el­bo­rí­tó or­szá­gos Mo­zart-giccs­pa­rá­dé egyéb, ször­nyű sze­rep­lői, hogy re­me­kül mu­zsi­kál­nak, és – most jön a ja­pán tu­ris­ták öröm­fo­ká­nak kö­bö­zé­se – ko­ra­be­li kot­ta­áll­vány­ok mö­gött his­to­ri­kus öl­tö­zék­ben fe­szí­te­nek. Kö­zel­ről is ki­fo­gás­ta­lan hol­mik­ban, tö­ké­le­tes­re fé­sült pa­ró­kák­ban. Csak egyen nincs rizs­po­ros mű­haj: ő a kon­cert­mes­ter, fe­ke­te ma­gyar lány, bi­zo­nyos Haffner Esz­ter. Mes­te­ri he­ge­dűs, de nem­csak ezért fon­tos a je­len­lé­te, ha­nem mert a ma­gyar szak­em­be­rek fe­lé ő tes­te­sí­ti meg a ze­ne­kar kom­mu­ni­ká­ci­ós kö­ze­gét.
Ja, hogy mi­ért is ma­gya­rok áll­nak a ka­me­rák mö­gött? A hely­zet egy­sze­rű, ki­ta­lál­ha­tó: tö­re­dék­áron ké­szül el így a ze­ne­kar el­ső DVD-je. Úgy tip­pe­lem, har­mad­nyi csak a költ­ség a he­lyi ORF-haknibrigádhoz ké­pest, ahogy pén­tek dél­előtt 10-re egy bu­da­pes­ti szí­nes köz­ve­tí­tő­ka­mi­on vo­nul ki a bé­csi Muzikvereinhoz (tu­dod, eb­ből a kariatidizált arany cipősdobozból ad­ják a hí­res új­évi kon­cer­tet). Két szer­ko­csi kí­sé­ri: egyik­ből hét ka­me­ra, má­sik­ból a hely­szín be­vi­lá­gí­tá­sá­hoz szük­sé­ges de­rí­tő­lám­pa és ref­lek­tor­park bú­jik elő. Húsz­fős stáb jött Ma­gyar­or­szág­ról, el­ta­kar­ják a te­rem ab­la­ka­it, tar­tó­csö­ve­ket sze­rel­nek a múlt he­ti te­rep­szem­lén meg­be­szélt he­lyek­re. Elekt­ro­mos és ve­zér­lő­zsi­nó­rok, min­den­fé­le szink­ron­ká­be­lek el­ké­pesz­tő men­­nyi­sé­ge szük­sé­ges ide – kü­lön báj, hogy elő­ször az es­ti kon­cer­tet rög­zí­tik, te­hát az egész ká­bel­gu­banc­nak el kell tűn­nie a szék­sor­ok alat­ti csa­tor­nák­ban.
A ren­de­ző ab­szo­lút fő­nök, de nor­má­lis stí­lu­sa ke­dé­lyes ál­la­po­to­kat te­remt (rá­adás­ként egész jól be­szél oszt­rá­kul), nincs pia, nincs szi­gor, de (ezért?) kész a te­rem már dél­után­ra. Ek­kor hó­na alatt kot­ta­ku­pac­cal be­fut a szin­tén ma­gyar ze­nei ren­de­ző, és ér­kez­nek az urak, a ka­me­ra­ma­nok is. Utób­bi­ak a ve­ze­tő ope­ra­tőr ál­tal be­lőtt ka­me­rák­hoz már csak ak­kor lép­nek, ha azok mű­sza­ki­lag tel­je­sen kész­re han­gol­tat­tak. Urak va­ló­ban: ele­gáns fe­ke­te öl­tönyt húz­tak, hisz a front­ra ke­rül­nek, a puc­cos te­rem né­zői kö­zé, míg a csa­pat irá­nyí­tá­sa majd a köz­ve­tí­tő­ko­csi­ba épí­tett stú­dió­asz­ta­lok­hoz kö­nyö­köl az ak­ció ide­jé­re.
És jön­nek már a né­pek, a ja­va tény­leg ja­pán kattogtatóművész. A ze­ne­kar is be­vo­nul, iga­zán pa­rá­dés gön­cök­ben, mi pe­dig össze­hú­zó­dunk a na­gyon pro­fin konst­ru­ált ka­mi­on­tér­ben. A kép­mér­nö­kök s a hang­mér­nök üveg­fal­lal vá­lik le tő­lünk, fel­ada­tuk a ka­me­rák kép­mi­nő­sé­gé­nek s a hang­zás­nak fo­lya­ma­tos kont­roll­ja. Min­den­kin fü­les, előt­tük mik­ro­fon, ha kell, be­avat­koz­hat­nak, akár a né­ző­tér­re te­le­pí­tett as­­szisz­tenst is ug­rat­hat­ják. A ko­csi na­gyob­bik fe­le a ren­de­ző bi­ro­dal­ma: a mo­ni­tor­sor előtt kü­lön pric­­csen a rög­zí­tős, ő a há­rom mag­ne­to­fo­nért fe­lel, ame­lyek di­gi­tá­lis ka­zet­ták­ra ve­szik a ki­vá­lasz­tott je­le­ket. A kép­vá­gó he­lye a di­rek­tor jobb­ján, tíz uj­ja hét ka­me­ra­gom­bon, két sze­me nyolc kép­er­nyőt vizs­lat, bal fü­le a ren­de­zői száj­szer­ven csügg (kép­le­te­sen, na), a job­bal akár sza­bad­fog­lal­ko­zást is tart­hat­na. (Nem ám, az­zal a kont­roll­ból jö­vő mu­zsi­kát fi­gye­li, hogy rit­mus­ra tud­jon vág­ni.) A ren­de­ző bal­ján a ze­nész kol­lé­ga, par­ti­tú­rák elé­te­rít­ve, mö­göt­te as­­szisz­tens, aki lis­tá­ból el­len­őr­zi a még Pes­ten át­be­szélt snitt­lis­ta meg­va­ló­su­lá­sát.
A mun­ka­fo­lya­mat egy (hos­­szú) mondat­ban el­be­szél­ve: ren­de­ző mű­ven­ként uta­sít­ja kamermanjait, ki mit ve­gyen, mi­re vi­gyáz­zon; ren­de­ző ki­je­lö­li a két fi­xen rög­zü­lő sá­vot (ál­ta­lá­ban az egyik to­tál­kép, aho­vá nyúl­ni le­het az utó­mun­ka­kor, ha a kép­vá­gott anyag­ba hi­ba csúsz­na); ze­nei ren­de­ző elő­re be­mon­dott je­le­i­re („fagottszóló”, „új té­ma”, „vo­nó­sok”, „tutti”) ren­de­ző el­dön­ti, me­lyik mo­ni­tor ké­pét ad­ja, és dik­tál­ja a kép­vá­gó­nak, aki nyom­ja a gom­bot. Így el­ké­szül egy kvá­zi egye­nes adás­hoz ha­son­ló sza­lag, il­let­ve két, az utó­mun­ká­hoz nél­kü­löz­he­tet­len hát­tér­fel­vé­tel: az em­lí­tett me­ne­külőtotál és az énekest/szólistát/hangszercsoportot/karmestert szün­te­len bá­mu­ló má­sik anyag.
Más­nap dél­előtt plusszképsorok ké­szül­nek: nagy­tel­je­sít­mé­nyű hang­szó­rók­ból a teg­nap rög­zí­tett ze­ne szól, né­mi playback tech­ni­ka te­hát, a szebb be­ál­lí­tá­sok ked­vé­ért. Es­te pe­dig újabb kon­cert, hogy még egy tok­kal-vo­nó­val sze­relt fel­vé­tel le­gyen a het­ven per­cet meg­ha­la­dó mű­sor­ról. Utá­na le­sze­re­lés – a ze­nei ren­de­ző lép el leg­előbb kot­ta­pa­pír­ja­i­val, az­tán szét­spric­cel­nek az urak, a manok. Mi­u­tán kör­be­né­zett, tá­vo­zik a ren­de­ző is, a stáb bol­dog­ta­la­nabb ré­sze meg cígöl pár órát, míg szét­sze­di a Jimmy Jibbet (ez a daru-üzzemmódú, fu­ra, be­ló­ga­tott ka­me­ra), és haj­nal­ra ha­za­ér, hogy reg­gel már az NB I so­ros ret­te­ne­tét köz­ve­tít­se.
Utó­mun­ká­ink egy hét­nyi stú­dió­ide­jét az oszt­rák meg­ren­de­lő is rö­vi­dí­ti, ott iz­gul egyik nap a vá­gó­asz­tal mel­lett, vé­gül elé­ge­det­ten sut­tog „Thasz iszt pherfekt”-et a ren­de­ző fe­lé. Hol­nap­után ha­za­vi­he­ti a mes­ter­cuc­cot, in­dít­hat­ják a só­go­rok a le­mez­pré­se­ket. Hát­ra­dő­lök. „Lát­vány, hang­zás, min­den a he­lyén: lám, a haj­da­ni mo­nar­chia uni­ós örö­kö­sei meg­men­tet­tek va­la­mit a kö­zös kultúrkincsből.”
És ha szi­ru­pos­nak ta­lál­tad ez utol­só (igaz!) mon­da­tot, menj ki a Mozart-bizniszelő Bécs­be, és igyál egyet a Kärtneren az Amadeus-likőrből. Majd meg­tu­dod.