A dol­gok le­egy­sze­rű­sí­té­se azon­ban már a klas­­szi­kus po­pu­lis­ták szá­má­ra is csak esz­köz­ként szol­gált, még­hoz­zá a bo­nyo­dal­mak mö­gött meg­bú­vó go­nosz ös­­sze­es­kü­vő le­lep­le­zé­sé­nek esz­kö­ze­ként. A „go­nosz” lé­te­zé­sé­nek egyez­mé­nyes gya­nú­ja és az el­le­ne va­ló harc tet­te a köz­lő és kö­zön­sé­ge szá­má­ra egy­aránt el­fo­gad­ha­tó­vá a leg­kép­te­le­nebb tár­sa­da­lom­el­mé­le­ti konst­ruk­ci­ó­kat, köz­tük a fa­siz­must vagy a kom­mu­niz­must, a múlt szá­za­di populizmus leg­va­dabb haj­tá­sa­it.
Má­ra a populizmus szó je­len­té­sén be­lül az „össze­es­kü­vés-el­mé­le­ti” tar­ta­lom el­hal­vá­nyult, nőtt vi­szont a ha­zug­ság je­len­tő­sé­ge és fel­erő­sö­dött a kö­zön­ség elitista le­be­csü­lé­sé­nek mo­tí­vu­ma.

A populizmus ma már ko­ránt­sem bír az­zal a tár­sa­dal­mat fel­for­dí­tó ha­tás­sal, mint a hu­sza­dik szá­zad el­ső fe­lé­ben

A populizmus szó ma egy­sze­rű­en „nép­bu­tí­tást” je­lent. Ta­nul­sá­gos il­luszt­rá­ci­ó­ként ele­mez­zünk há­rom ki­je­len­tést a kö­zel­múlt­ból: el­ső­ként azt, aho­gyan Demsz­ky Gá­bor bu­da­pes­ti fő­pol­gár­mes­ter sa­ját eu­ró­pai par­la­men­ti jö­ve­del­mét mi­nő­sí­tet­te: „ez nem a ma­gyar adó­fi­ze­tők pén­ze, ez tel­jes egé­szé­ben uni­ós pénz”. Má­so­dik pél­dá­nak áll­jon itt egy fideszes kö­rök­ből szár­ma­zó jel­szó, amely sze­rint a Medgyessy-kabinet „ban­kár­kor­mány”, a har­ma­dik pe­dig az, a MIÉP par­la­ment­ből va­ló ki­esé­se után láb­ra ka­pott saj­tó­szö­veg, amely sze­rint „ma a Fi­desz a szél­ső­jobb”, il­let­ve en­nek Ron Werber-i meg­fe­le­lő­je, mi­sze­rint „a Fi­desz egy fa­sisz­ta párt”.
Egyen­ként vizs­gál­va, Demsz­ky fő­pol­gár­mes­ter a HVG 2004. jú­ni­us 4-i szá­má­ban nyi­lat­koz­ván, egy­sze­rű­en fi­gyel­men kí­vül hagy­ta, hogy min­den eurócent, amit kép­vi­se­lő­ink az Eu­ró­pai Par­la­ment­től akár na­pi­díj, akár költ­ség­té­rí­tés for­má­já­ban fel­vesz­nek, a ma­gyar adó­fi­ze­tők pén­zé­ből is szár­ma­zik. Költ­ség­ve­té­sünk ugyan­is éven­te több száz mil­li­árd fo­rin­tot fi­zet be az EU kasszá­já­ba.
Míg Demsz­ky ki­je­len­té­se csu­pán egy tet­sze­tős­nek tű­nő csúsz­ta­tás, má­so­dik pél­dánk bő­vé­ben van a klas­­szi­kus populizmust jel­le­me­ző mi­ti­zált el­len­ség­kép­nek. A Fi­desz jel­sza­va – a „ban­kár­kor­mány” – ősi el­len­szen­ve­ket moz­gat: a ban­kár gaz­dag, an­nak van pén­ze, meg be­fo­lyá­sa is, és per­sze a be­fo­lyá­sát ar­ra hasz­nál­ja, hogy még több pén­ze legyen… Pe­dig a je­len­le­gi kor­mánnyal nem az a baj, hogy ban­ká­rok al­kot­nák, ha­nem ép­pen az, hogy bár több, a pénz­ügyi szek­tor­ból ér­ke­zett tag­ja van, gaz­da­ság­po­li­ti­kai és pénz­ügyi té­ren rop­pant gyen­ge tel­je­sít­ményt nyújt. Amen­­nyi­ben helyt­ál­ló, ak­kor sem men­ti, leg­fel­jebb ma­gya­ráz­za a sze­ren­csét­len szó­hasz­ná­la­tot az a fel­té­te­le­zé­sünk, hogy a „ban­kár­kor­mány” ki­té­tel egy, a Ma­gyar Nem­zet ál­tal ko­ráb­ban hasz­nált jel­ző­nek (a „bró­ker­kor­mány” mi­nő­sí­tés­nek) rop­pant két­bal­ke­zes mó­don eny­hí­tett vál­to­za­ta. Té­mánk szem­pont­já­ból ta­nul­sá­gos vi­szont meg­vizs­gál­nunk, hogy populizmus volt-e a „bró­ker­kor­mány” ki­fe­je­zés hasz­ná­la­ta? Nos, vé­le­mé­nyünk sze­rint nem, mert egy élet­sze­rű vé­le­ményt tük­rö­zött, ne­ve­ze­te­sen azt, hogy a bró­ker­bot­rány szá­lai a kor­mány­ta­go­kig ve­zet­nek. A lé­nyeg te­hát nem az, hogy ez az ál­lí­tás igaz-e, ha­nem az, hogy nem volt a köz­lő ál­tal is min­den bi­zon­­nyal ha­mis­nak tudott… Ez utób­bi pe­dig – a ha­mis köz­lés szán­dé­kos­sá­ga – a po­pu­lis­ta ki­je­len­té­sek egyik leg­fon­to­sabb is­mér­ve.
Har­ma­dik pél­dánk, a „ma a Fi­desz a szél­ső­jobb” szlo­gen a mai ma­gyar­or­szá­gi po­li­ti­kai szél­ső­jobb je­len­tő­sé­gét szán­dé­ko­san túl­be­csü­lő, mód­sze­re­sen kar­ban­tar­tott el­len­ség-mí­tosz ti­pi­kus le­ké­pe­ző­dé­se. A mé­dia ek­ként ope­rá­ló fó­ru­mai ko­no­kul fi­gyel­men kí­vül hagy­ják, hogy sen­ki nem tett an­­nyit a Holokauszt em­lé­ké­nek ál­la­mi szin­tű ápo­lá­sá­ért, mint a Fi­desz-kor­mány. Fi­gyel­men kí­vül hagy­ják azt is, hogy bár az an­ti­sze­mi­tiz­mus 1993-ban, te­hát köz­vet­le­nül a szo­ci­a­liz­mus év­ti­ze­dei után még 15%-os volt (www.gallup.hu), 2002-re, a Fi­desz-kor­mány utol­só évé­re 6,5%-ra csök­kent, pár­hu­za­mo­san a ci­gány­el­le­nes és ide­gen­gyű­lö­lő at­ti­tűd ha­son­ló ará­nyú csök­ke­né­sé­vel. Az sem ér­dek­li őket, hogy a szo­ci­a­lis­ta párt sza­va­zó­tá­bo­rán be­lül a ki­lenc­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben mind a zsi­dó­el­le­nes, mind pe­dig a ci­gány­el­le­nes és ide­gen­gyű­lö­lő vé­le­ke­dés lé­nye­ge­sen el­ter­jed­tebb volt, mint akár az MDF, akár a Fi­desz sza­va­zó­tá­bo­rán be­lül. Ezek a be­lénk suly­kolt ha­zug­sá­gok­nak hom­lo­ke­gye­nest el­lent­mon­dó té­nyek per­sze el­hall­gat­ni va­lók: a cél ugyan­is a bűn­tu­dat ge­ne­rá­ci­ó­kon át­íve­lő fenn­tar­tá­sa, ha kell, po­pu­lis­ta, te­hát ha­zug esz­kö­zök­kel.
Ám, a populizmus ma már ko­ránt­sem bír az­zal a tár­sa­dal­mat fel­for­dí­tó ha­tás­sal, mint a hu­sza­dik szá­zad el­ső fe­lé­ben. Ve­szé­lyes­sé­gé­nek csök­ke­né­sé­ben dön­tő té­nye­ző, hogy a po­li­ti­ku­si tisz­tes­ség – el­ső­sor­ban az Egye­sült Ál­la­mok év­ti­ze­dek óta pél­da­mu­ta­tó bel­po­li­ti­kai nyil­vá­nos­sá­gá­nak kö­szön­he­tő­en – las­san ural­ko­dó nor­má­vá vá­lik a mű­velt vi­lág­ban. (Bár, ami­kor Gyurcsány Fe­renc a 180 mil­li­ár­dos Draskovics-féle meg­szo­rí­tá­sok és a leg­újab­ban vá­zolt 40 mil­li­ár­dos nad­rág­szíj-meg­hú­zás kö­zött fél­úton ki­je­len­ti a Reg­ge­li Kró­ni­ká­ban, hogy „nem is­me­rek meg­szo­rí­tást” és hogy „sem­mi kö­zös ügyün­ket nem érin­ti, ha az ál­lam ma­gán ta­ka­ré­kos­ko­dik” – min­den üd­vös trend da­cá­ra fél­ni kez­dek.) Még­is: ma a tá­jé­koz­ta­tás sok­ré­tű, gyors és tö­me­ges, így az em­be­re­ket meg­té­vesz­te­ni – akár nem­ze­ti ke­re­tek kö­zött is – csak ide­ig-órá­ig le­het­sé­ges. A populizmus el­len hat a li­be­rá­lis gon­dol­ko­dás és élet­ve­ze­tés ter­je­dé­se is, hi­szen a populizmus a meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len alap­fel­te­vé­sek ta­la­ján, a köz­meg­egye­zés­sel el­fo­ga­dott dog­mák vi­lá­gá­ban te­nyé­szik. A ré­gi dog­mák ere­je te­hát fo­gyó­ban van, úja­kat pe­dig nem kön­­nyű do­log ká­non­ba ál­lí­ta­ni – még ak­kor sem, ha a Gyurcsány-féléket im­má­ron más­fél év­ti­ze­de ko­nok kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel új­ra és új­ra fel­ke­nő sá­má­nok a kor di­vat­ját kö­ve­tő, li­be­rá­lis kön­töst vi­sel­nek.