Mert ír­hat a cikk­író Né­vai kol­lé­ga bár­mit, ha csak oda­néz né­ha, be­sö­rö­zik, meg ilyes­mi, még nem tud­hat­ja, jó hely-e Kis­ma­ros. Te­hát ak­kor el­mon­da­nám én, há­rom ott töl­tött év da­cá­ra, hogy igen is az.
Pél­dá­ul a kör­nyék leg­jobb ét­ter­me va­ló­ban a Pa­tak. Nyá­ron, ami­kor az árok­par­ti er­nyő­zet alá ki­te­le­pül a ter­me­tes sza­kács és lá­va­kö­vén süt­ni kezd, az men­­nyei. (Egy­szer oda­lo­póz­tam, meg­néz­ni, min is sül az őz­ge­rinc? Meg­döb­ben­tem, mert gá­zon és vas­ros­té­lyon, vi­szont me­le­gí­tett ap­ró lá­va­kő­da­rab­ok köz­ve­tí­tik rács alá a hőt. Osz­lat­ják, tart­ják, mit tu­dom én – de a hús tény­leg hi­he­tet­le­nül fi­nom lesz.) Min­den hé­ten tán­cos mu­lat­ság van, iga­zi ze­ne­kar mu­zsi­kál, va­ló­di gi­tár­hú­ron, dob­bő­rön: pa­tak­par­ti, ki­rá­lyi han­gu­lat! (Ré­zsút jobb­ra a vár is látszik…)
A Du­na az egy cso­da. El­vi­leg, per­sze, kismarosi Du­na-part nincs, mert idét­len hely­rajz­ok sze­rint a du­na­ka­nya­ri bi­cik­li­út töl­té­sé­től a ví­zig Ve­rő­ce ter­pesz­ke­dik. De itt köt ki a kis­oro­szi át­ke­lő­ha­jó, haj­nal­tól es­te nyol­cig egész gyak­ran jár. Bi­cik­lit, ku­tyát is fel­vesz, de iga­zi lát­vá­nyos­ság (vagy mo­no­tó­nia?) az volt ne­kem, ahogy egy ba­rát­sá­gos ci­gány­kont­rás (nem, ez már nem ke­rék­pár) delente át­ment, es­te vis­­sza­ha­jó­zott az oroszi ven­dég­lő­ből. Min­dig.
Bur­ján­zó ta­vas­­szal el­sza­po­rod­nak a ke­nuk, ka­ja­kok, csön­des pecások a sté­gen, min­den, a fő­vá­ros­ban meg­cso­dált nagy utas­szál­lí­tó itt fenségeskedik el. Ké­sőbb za­jos, de nem za­va­ró mo­tor­csó­nak­ok je­len­nek meg. Fél­száz ki­lo­mé­ter­re és ugyan­en­­nyi perc­re Pest­től nagy élet van ilyen­kor. Te­le a gye­rek­üdü­lő is, a víz­par­ton stran­dol­nak (alig lát­tam mo­no­ki­nist, mond­juk, ez nem előny). A majd­nem víz­be ló­gó, par­ti fa­ház­zal vi­gyáz­ni kell: os­to­ba mun­kás­őr lak­ja, lég­pus­ká­val lö­völ­dö­zött a macs­ká­im­ra, és el­ker­get­né az ije­dő­seb­be­ket a köz­te­rü­let­ről. (Ta­valy ki­kö­zö­sí­tet­tem, bár­ki sza­ba­don szá­jon vág­hat­ja – ver­bá­li­san, no!)
A bá­jos vas­út­ál­lo­mást leg­in­kább té­len sze­ret­tem. Elő­ször úgy ve­tőd­tem ide, hogy Vác előtt el­alud­tam, hat ki­lo­mé­ter­rel ké­sőbb, Ve­rő­ce tá­ján már ma­gam­hoz tér­tem, de nem tud­ván, mer­re visz a vég­zet, nem mer­tem le­száll­ni. Csak egy meg­ál­ló­val (ket­tő perc­cel) ké­sőbb, Kis­ma­ro­son. Láb­szár­kö­zé­pig ért a friss hó, fel­rob­bant a nap, úgy sü­tött, én pe­dig fél órát áll­tam ott le­nyű­göz­ve, vár­va az el­len­irá­nyú sze­rel­vényt. Csend ho­nol itt min­dig, a vágánypár mint­ha minikanyonba fut­na. Szo­bá­nyi, ál­lan­dó­an fű­tött vá­ró­hely­ség, a vasutasasszony két ese­mény kö­zött né­ha ha­za­bak­tat kö­ze­li há­zá­ba. Ad­dig a szom­szé­dos Hu­ber­tus­ba kell be­tér­ni, fel­haj­ta­ni a név­adó li­kőrt – de vi­gyáz­ni a kö­nyök­kel, hir­te­len moz­du­lat­tal, mert az is iszo­nyú pi­ci. Az­az de­hogy­is iszo­nyú. Ara­nyos, nem nagy. In­kább kis, mint Kis­ma­ros.