Bár Hiller Ist­ván sa­ját el­mon­dá­sa sze­rint örült, hogy a játékoskedvű mű­sor­nak já­té­kos­tár­sa le­he­tett, a ro­mák­hoz el nem ju­tó ro­ma-po­li­ti­ká­ról és az Amő­ba jó sor­sá­ról he­be­gő-ha­bo­gó párt­el­nök sze­rep­lé­se leg­in­kább egy olyan C-kategóriás ön­kor­mány­za­ti kép­vi­se­lő­é­re em­lé­kez­te­tett, aki­nek kü­lö­nö­sen rossz nap­ja van. Ta­lán ért­he­tő, hogy nap­ról-nap­ra erő­sö­dik ben­nünk a sej­te­lem: hő­sünk ta­lán csak egy­szer kö­ve­tett el na­gyobb hi­bát an­nál, hogy párt­el­nö­ki mas­ka­rá­ra cse­rél­te a mi­nisz­te­ri bár­sony­szé­ket: ami­kor az egye­te­mi ka­ted­rá­nak mon­dott bú­csút a kul­tu­rá­lis tár­cá­ért.