Szvitnesz, otthon, biztonság (2005. március) A cukrászda nem a gondtalanság krémes-cukros szigete, amelynek rumaromával teli lagúnájába rigójancsikból kötözött tutajon érkezünk, miközben a sziget őslakói habzsákba öltözve üdvözlő táncokat lejtenek. Mi meg majd szórjuk az üveggyöngyöt: bullshit, testvéreim. A cukrászat a legkeményebb mesterségek egyike, valahol a szénlapátolás és a cséplődobba való kévehajigálás között. A cukrászatot mindenki üti: a gyökér női magazinok, mert valamilyen fogyókúratippet el kell adni; a tisztiorvosi szolgálat, mert a tojásmosó medence szélén nem a megfelelő sorrendben vannak a szivacsok; meg hát az APEH, az APEH. Próbáljuk ki: amikor fagyit kérünk, Örkény egypercese nyomán, bizonyos nonchalance-szal a hangunkban az eper és a csoki közé fűzzük be, hogy hácécépé. Fantasztikus változást fogunk tapasztalni, vagy köjál-ellenőrnek néznek minket, és a cég vendégei leszünk, vagy orrbavágnak és kihajítanak. Ezenfelül a cukrászat a legérzékenyebb a konjunkturális változásokra: hiszen ha szigorodnak az idők, először a vasárnap délutáni krémesről mondunk le, míg a Julianus gyomorkeserű vagy a Népsport az utoljára feladott hadállások között van. E körülményekkel a cukrász mind tisztában van. A cukrász, mondom, az igazi. Nem az, aki a nagykertől veszi a pakura-alapú margarinnal kikevert, Hitler-szalonnával töltött linzert, hanem maga süt, receptjei vannak, iskolája és tanítványai. És tudja, mi az, hogy tejszín. A cukrász irtózatosan korán kel: családunk egyik nagyja, nekem példaképem, 1938-ban Aradon, inasként megszokta, hogy négykor kell kelni, mert be kell keverni a tésztát, a krémeket, meg az ember különben is kap két nagy maflást, ha esetleg nem volna kedve. Meg a vezérigazgató úréknak kell a búrkifli reggelire. Pont. És aztán ez a négyes kelés megmaradt, pedig lett bolt, üzem, biztos egzisztencia: ezt elkötelezettségnek, a vendég megbecsülésének meg polgári ethosznak hívják. Családunkban más cukrászok is vannak, valahogy így alakult. A nagynéném és a nagybátyám például: ha a „polgár” szót hallom, mindig rájuk gondolok. Ők az igaziak. Kötelesség, fegyelem, szorgalom, az élet racionális tervezhetőségébe vetett törhetetlen hit. Ennek az országnak sok cukrász kéne. Ismerek gazfickó cukrászt is, de ő törpe minoritás, ebben biztos vagyok. A cukrászok nagyszerű emberek, és nincs egyszerű soruk. Ha minden megvan: az üzletet sikerül a víz felett tartani, ki tudják cselezni mindazon hivatalokat, amelyek a tönkretételükre jöttek létre, megbízható alkalmazottakat sikerült találni, még mindig ott van a legnagyobb ismeretlen, a vendég. Ki hinné ugyanis, hogy a cukrászok nagy ellenfele például a nyári meleg: a vendég ugyanis ilyenkor a strandra tódul és nem vásárol. Ezenfelül a magyarság sötétebbik oldalának megismerésére három mód kínálkozik manapság. 1. Nézzük húsz percig a Clark Ádám téri körforgalom történéseit. 2. Délután negyed és háromnegyed öt között igyekezzünk belehallgatni a kormányhivatalokból kirajzó népesség magánbeszélgetéseibe a Kossuth téri metrómegállóban. 3. Egy felkapottabb cukrászdában kérjük el azt a fotóalbumot, amely az eddig megrendelt tortadíszek fényképeit tartalmazza. Ronda dolgokat látunk majd. Marcipánból formázott sörösüvegeket, vérző foggyökereket, meztelen nőket, hentesbárdokat illetve habcsókmacskákat: ezeket kívánja jelenleg a magyar nemzet. Veszélyes még a frusztrált tanerőkkel felvonuló osztálykirándulók csapata és a kivagyi elmebetegek rétege is („Ugye maguk csak az osztrákokat szeretik kiszolgálni?”). Legyünk azonban méltányosak: a rossz ízlésével/modorával kérkedő népesség mindig feltűnőbb, mint a társadalmi normákat respektáló lények tömege. A cukrászda éppen nélkülözhetősége miatt nélkülözhetetlen a normális élethez. Meg tudja mondani valaki, mire jó az újságkeret? A fogpiszkáló? A krump-lipucoló? A könyvjelző? Egyáltalán: a folyóirat, a szivar, a fehérboros pohár, a sajtkés, a nyakkendő, a szobainas vagy a vászonszalvéta? Mi történne, ha elhagynánk őket, vagy kurrensebb, egyszerűbb tárgyakkal segítenénk a fontosabb életfunkciókat? Egy késsel lehet például enni, fogat piszkálni, krumplit hámozni, s ha jól belevágjuk az ajtóba, a kabátot is rá lehet akasztani. És néha az olvasás helyett is megteszi. Mégsem mondjuk azt, hogy a fenti tárgyak haszontalanok vagy az élet civilizáltabb formájához szükségtelenek. A vasárnap délutáni csendes szemlélődés egy cukrászdában, miközben villánk alatt halkan roppan a dobostorta cukorpáncélja, és a kávégépből mámorító illatok szállnak: mint egy ima a csata előtt. Másnap hétfő, akkor lecsapjuk a sisakrostélyt és szétütünk a pogányok között. De addig még egyszer elmerülünk mindabban, amiért úgy gondoljuk, érdemes küzdeni. S mi legyen a jelszavunk? Talán egy. Puncstortát ne.
|