Szakszervezet-sirató • Mélyponton az MSZOSZ megítélése
Érdekvédők (2004. szeptember) 2002. május 1-jén Medgyessy és Kiss Péter látogatást tettek a majálisozó szakszervezetek sátrainál. A napmelegtől tikkadt szakszervezetisek kitörő ovációval fogadták Péteréket, kiknek ott és akkor igen fontos dolguk volt. öszönetet jöttek tolmácsolni, mivel – ahogy Kiss Péter elmondotta – a parlamenti választást a szakszervezetek segítsége nélkül aligha nyerhették volna meg. Kiss később egy kicsit pontosított: nem nyerhettek volna a szakszervezetek, főként a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ), azon belül is a Vasutasok Szakszervezete nélkül. Kiss Péter kancelláriaminiszter vezette, hátországát is jelentő Baloldali Platform Tömörülés gerincét most is a főként az MSZOSZ-hez tartozó szakszervezetek, volt és jelenlegi szakszervezeti vezetők jelentik. A platform elnökségében megtalálhatjuk Kordás Lászlót, az MSZOSZ alelnökét, Szőke Károlyt, az MSZOSZ-tagszervezet Vasas Szakszervezeti Szövetség elnökét, Vadász János volt KKDSZ vezetőt (jelenleg a közszolgálati reformért felelős kormánymegbízott) és Márkus Imrét, a szintén MSZOSZ-tagszervezet Vasutasok Szakszervezete korábbi vezetőjét (jelenleg a MÁV felügyelő-bizottságának elnöke, a vasúttársaság társadalmi kapcsolatokért felelős miniszteri biztosa).
Ez a harc lesz a végső;? A szakszervezetek 2002. május 1-jén végre úgy érezhették: véget ért a 12 éves vesszőfutás, az embereknek több, nekik még több pénz jut, és pozícióból is lesz elég. Az MSZP ugyanis a politikai kampány munkahelyekre való beviteléért cserében sokat ígért. Még azt a csalit is bedobta, hogy kétszintű parlamenti rendszert vezet be, ahol az alsóházba a szakszervezetek vezetői alanyi jogon jutnak be. Ez pedig túlélést jelentett volna arra az esetre, ha kifut a talaj a lábuk alól. Ennek ugyanis nem csekély az esélye. Míg Magyarországon 1990-ben 83,1% volt a szakszervezeti tagok munkavállalók közötti aránya, 2000-ben ennek már csak kevesebb, mint egynegyede, 19,7%, ma pedig vélhetően ennél is kevesebb. A szakszervezeti vezetők köre mindeközben alig változott, csak a halál, egy-egy túl nagyra nőtt ingatlanbotrány vagy egy komolyabb politikai karrier ígérete mozdította ki őket a faragott diófa-asztal mögül. Miközben tehát közel annyi éhes száj van, mint 14 évvel ezelőtt, a tagdíjfizető szakszervezeti tagok számarányában a foglalkoztatotti létszám csökkenése miatt a fent említettnél is sokkal súlyosabb a veszteség. Szakszervezeti szemszögből ennél is aggasztóbb, de sokkal összetettebb képet mutat a jövő. A KSH 2001-es felmérése szerint a 19,7%-os tagság derékhadát a 40-54 évesek adták, a 20-24 éves korosztályban 7,9%-os, a 25-29 évesek között pedig 12,7%-os volt a szervezettség. Ez azt jelenti, hogy az évek múlásával gyors ütemben csökken a taglétszám. A potenciális kilépők aránya is nagy, mivel mindössze az összes foglalkoztatott 13,5%-a ítélte kedvezőnek a szakszervezetek szerepét, azaz még a valószínűsíthető tagok között is tízből három nem tartja hasznosnak a szakszervezeteket! A legkedvezőbb szervezettség és megítélés a közszolgálati szférában van, ahol a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) és az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT) működik, de kedvezőek az adatok az Autonóm Szakszervezetek Szövetségéhez tartozó ágazatokban is. Az összkép elszomorító mutatóit tehát a versenyszféra katasztrofális szervezeti helyzete okozza, melyben éppen az MSZOSZ működik. Így például mindössze 3,4%-os a szervezettség az építőiparban, 4,4%-os a vendéglátás, 5%-os a mezőgazdaság területén, 7,1%-os a kereskedelemben: ezt sok mindennek lehet nevezni, de „szakszervezeti mozgalomnak” már aligha.
Balfácánok A kilencvenes évek elején még az MSZOSZ volt Magyarország legnagyobb szakszervezeti szövetsége. 1994-ben a politika munkahelyekre közvetítésével komoly segítséget nyújtott az előretörő MSZP-nek, amely parlamenti helyekkel, egyéni pártkarrierekkel, a „munkásosztály” számára pedig csonttörő, Bokros-féle balegyenessel jutalmazta az érdekvédők szeretetét. Miközben a „munkavállalók érdekeit képviselő” szakszervezeti vezetők a Parlamentben megszavazták a Bokros-csomagot, és – mivel aligha tüntethettek saját maguk ellen – próbálták féken tartani a tiltakozásokat, sztrájkokat, a Szonda Ipsos felmérése szerint a szakszervezeti mozgalom társadalmi presztízse az 1989-es 52 pontról 1995-re 39 pontra csökkent. Ez a mélyrepülés azóta is példa nélküli a magyar társadalomban, de – mint látni fogjuk – lesz ez még rosszabb is. A presztízsveszteség a szakszervezeti tagságra sem maradt hatástalan: azok, akik úgy látták, hogy „érdekvédőik” inkább pártérdekeket képviselnek, rövid úton, tömegével léptek ki a tagságból. A társadalmi presztízs visszaszerzésének első lehetőségét paradox módon éppen az Orbán- kormány nyújtotta tálcán a szakszervezeteknek, amikor több mint kétszeresére emelte a minimálbért. Óriási kommunikációs lehetőség volt, amikor tíz év után először lehetett volna az örök vesztes oldaláról a nyertes oldalra állni, és azt mondani: a radikális béremelést a szakszervezetek kitartó munkája kény-szerítette ki a jobboldali kormányból. Nem ez történt. A béremelés legnagyobb bírálói nevetséges módon éppen a szakszervezetek voltak, felkínálva ezzel arcukat az orbáni jobbegyenesnek. Az ügy pikantériája, hogy két ellentétes okból bírálták a minimálbér emelését: túl kevés, és túl sok. Az MSZOSZ „rémképe”, mely szerint a túl nagy emeléssel tömegével mennek majd csődbe a vállalkozások, és növekszik majd a munkanélküliség, nem jött be: a foglalkoztatáspolitika mutatói a béremelések után is javuló tendenciát mutattak. Azt, hogy ugyanekkor túl kevésnek tartották a minimálbér megduplázását, jól minősíti, hogy ugyanezek a vezetők hónapokig tartó vastapssal és ovációval jutalmazták a Medgyessy-kormány 50%-os közalkalmazotti béremelését. A polgári kormány bármi áron való támadása és az erre kibontakozó kormány–szakszervezetek háború mindkét oldalnak súlyos erkölcsi károkat okozott, csak a nevető harmadik, az MSZP tudott belőle politikai előnyt kovácsolni. A 2002-es a szocialisták választási kampányának sikeréhez nélkülözhetetlenek voltak a baráti szakszervezetek, amelyek követelései mindenféle gazdasági jövőkép nélkül kerültek be az MSZP programnak elnevezett hatalmas ígérethalmazába. Az MSZOSZ szakszervezetei és a kampányba bekapcsolódó más szakszervezetek – például a Vadász János vezette SZEF-es KKDSZ – ettől kezdve az MSZP kommunikációs tükörszervezetei lettek, kórusként visszhangozták a szocialista követeléseket, vagy például a 23 millió román Magyarországra jövetelét. Ez azonban kevés volt az örök pénzhiányban küszködő MSZP-nek, és a szakszervezetekkel kapcsolatot tartó Kiss Péternek. Többet, anyagi és szervezeti hozzájárulást is kértek a kampányhoz. Így foglalja ezt össze nem kis büszkeséggel az MSZOSZ Szövetségi Tanácsának 2002. május 30-i állásfoglalása: „Az MSZOSZ Szocialista-Szociáldemokrata Platformja 2002. február 13-án Együttműködési Megállapodást kötött az MSZP Elnökségével, melyben vállalta a választási kampányban való részvételt. A szakszervezetek kivették a részüket az MSZP program széles körben történő ismertetésében, a szocialista képviselő – jelöltek támogatásában. A MunkaErő több tízezres példányszámai (megjegyzés: ez Kiss Péter munkaügyiminiszter-jelölt hat hónapon keresztül megjelenő, a munkahelyeken terjesztett kampánylapja volt), röplapok százezrei, a kampányrendezvényeken résztvevő munkavállalók tízezrei segítettek abban, hogy minél szélesebb körben legyenek ismeretei az embereknek arról, hogy miért kell a kormányváltás, miért kell a szocialisták jelöltjeire szavazni.” Mindez persze aligha történhetett a szakszervezeti tagdíjak és vagyon felhasználása nélkül, melyet befizetői bizonyára nem az MSZP kampányára szántak. Vasutas körökben ma is azt beszélik, hogy a Márkus Imre által vezetett Vasutasok Szakszervezete a kampány utolsó fél évében semmi mással nem foglalkozott, csak Medgyessy és Kiss Péter országjárásának szervezésével (nem csoda, hogy Márkusra komoly politikai karrier várt a kormányváltás után). A kampányidőszak óta, azaz két éve nem tud választ adni az MSZOSZ arra sem, hol van, mi lett azzal a 800 millió forinttal, melyet Dózsa György úti székházukért kaptak. Az MSZOSZ-nek ma sincs saját székháza, kényszerűségből tagszervezeténél, a Vasas Szakszervezeti Szövetségnél lakik albérletben.
Szociális fordulat helyett dupla balhorog Az MSZOSZ utolsó lehelettel, leépítéssel, székház és pénz nélkül, a botrány elől kormányzati pozícióba menekülő elnökével köszöntötte a kormányváltást (a felfelé bukó Sándor László köszöni, jól van: közmunkáért felelős kormánybiztosként tengeti életét). A szakszervezeteknek, munkavállalóknak tett szocialista ígéretek azonban csak az önkormányzati választásokig tartottak ki, a nagy pénzszórásból pedig a közszolgálat alkalmazottai kaptak többet, melynek szakszervezeti szövetségei messze nem olyan elszántsággal segítették az MSZP győzelmét, mint az MSZOSZ. Ráadásul maradt a szokásos jutalmazási rendszer: a pártot leginkább segítő szakszervezetek vezetői kormányzati pozíciókat vagy busás fizetést kaptak (lásd MÁV Rt.), a szakszervezeti tagság és a munkavállalók viszont az arcukba kaptak, de oda rendesen. Az MSZOSZ-nek máig nincs székháza, a Vasutasok Szakszervezete 11 ezer fős MÁV-leépítést, a Vasas Szakszervezeti Szövetség a Dunaferr Rt. privatizálását és a diósgyőri vasgyártás magára hagyását, a bányász szakszervezet Lyukóbánya magára hagyását és bezárását, a postások pedig szintén több ezer fős leépítést kaptak eddig hűségajándékként a szociálliberális kormánytól. Itt említhetők még a húsipari ágazatban történt leépítések is, melyek azonban az előbbiektől eltérően inkább az MSZP-hez kötődő üzleti körök „érdeme” volt, de szintén MSZOSZ-es szakszervezetet érintett. Nem maradtak ki a kéretlen pofonokból a közszolgálati szféra munkavállalói sem. A közalkalmazottak 50%-os béremelése a közpénzből finanszírozott 100 napos kampányprogram része volt, a hozzá szükséges pénz azonban sem akkor, sem azóta nem állt rendelkezésre. Miközben az ország emiatt hihetetlen gyorsasággal eladósodott, a közalkalmazottaknak két éve csökken a reálbére, a folyamatos leépítések miatt pedig a hagyományosan legbiztosabb munkahelyeken a létbizonytalanság az úr. Nem véletlen, hogy a közszféra egyébként baloldalhoz húzó szakszervezetei az egész ágazatra kiterjedő sztrájkbizottságot voltak kénytelenek létrehozni, ami a rendszerváltás óta példátlan esemény. Tették ezt annak ellenére, hogy az MSZP mindent megpróbált, hogy megakadályozza. Ami azonban ezután következett, az a szakszervezeti mozgalom porig alázásának iskolapéldája. A kormány előbb elérte, hogy 2003 végén elhalasszák a közszolgálati sztrájkot, februárban pedig május végére halasztották a tárgyalásokat, azzal a nevetséges indokkal, hogy a KSH adatokból akkor lehet majd tudni, hogy megtörtént-e a pusztán szavakban „garantált” béremelés. A szakszervezetek annak ellenére belementek az alkuba, hogy már a kezükben volt a valóban garantált cáfoló bizonyíték: a januári fizetés. Innentől „sima az ügy”: júniusban az EP-választás miatt nem mertek tiltakozni (nehogy közvetve a Fidesznek segítsenek), ez után pedig már nyári szünet volt, azaz a tárgyalások az év eleji bérekről legfeljebb szeptemberben folytatódhatnának, már ha lenne hozzá kormányoldal. De nincs. Ami pedig már most biztosan látható: amikor a szakszervezetek az év vége felé leülnek a kormánnyal tárgyalni – már ha Gyurcsányék egyáltalán megteszik ezt a gesztust – már nem béremelésekről, hanem újabb nagyarányú leépítésekről, intézménybezárásokról, és a privatizálásra kerülő állami feladatokról lesz szó. A kormányváltás óta eltelt időszak nem volt hatás nélküli a szakszervezetek imázsára. A már említett társadalmi presztízs a Medián mérése szerint 2003-ra elérte a 31 pontot. Ez 8 ponttal kevesebb, mint a Bokros-csomag idején volt.
Kinek az érdeke? A szövetségek és ágazati szakszervezeteik közül nem egy ismerte már fel – legalábbis a nyilatkozatok szintjén –, hogy csak a pártpolitikától semleges érdekvédelem jelentheti a túlélést. A pártkötődés vezethet ugyanis felívelő egyéni politikai karrierekhez, de eddig mindig, kivétel nélkül a munkavállalók hátrányát okozta. Noha a leginkább párthoz kötődő szakszervezeti szövetség, az MSZOSZ szervezettségi szinten mára a sereghajtók közé zuhant, taglétszámára nézve még mindig a második helyen áll, médiasúlyát tekintve pedig talán a legerősebb. Sokaknak még mindig ő jelenti A SZAK-SZERVEZET-et, így minden elfogult nyilatkozata, minden alkalommal az egész mozgalmat gyengíti. A pénztőke extraprofit-éhsége nemegyszer okozott már szakszervezetekkel való szövetségeket – jól mutatta ezt az elmúlt évszázadban az amerikai olasz maffia is. A különböző politikai pártok bábszakszervezetei mindig különleges politikai vagy gazdasági előnyöket eredményeznek a pártok, illetve azok gazdasági holdudvara számára. Aki azt hiszi, hogy a magyar kormányválság egyetlen, két pártból álló koalícióban zajlott le, téved. Az MSZP maga is egy koalíció, amely többek között a szabadelvű, gátlások nélküli „zsákmánypártot” és a magát szociáldemokratának tartó volt vagy jelenlegi szakszervezeti funkcionáriusokat köti össze. Gyurcsány Ferencnek első dolga ennek a belső koalíciónak a megerősítése volt, amikor Kiss Péterrel szövetséget kötöttek, még a miniszterelnök-jelölés előtt. Gyurcsány ugyanis tudta: a privatizáció és a leépítések viszonylag zökkenőmentes folytatásához bizonyosan szüksége lesz egy jó szakszervezeti lobbistára.
|