A for­ra­da­lom ál­tal idő­le­ge­sen meg­akasz­tott pro­jekt a nyolc­va­nas évek kö­ze­pén in­dult új­ra. Az irak–iráni há­bo­rú ta­nul­sá­ga­it le­szűr­ve Te­he­rán ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy meg­fe­le­lő el­ret­ten­té­si ké­pes­sé­ge­ket kell ki­fej­lesz­te­nie Szaddám Huszeinnel szem­ben, aki­nek csa­pa­tai rend­sze­re­sen ve­tet­tek be vegyifegyvereket, és aki mö­gött rá­adá­sul ak­kor rit­ka egy­ség­front ala­kult ki az ame­ri­ka­i­ak­tól a fran­ci­á­kon át egé­szen a szov­je­te­kig.
Rend­kí­vül ne­héz meg­be­csül­ni, hol is áll je­len­leg az irá­ni atom­prog­ram. A hír­szer­zé­si ada­tok igen­csak hi­á­nyo­sak, s Te­he­rán okult Irak lec­ké­jé­ből is: Szaddám egyet­len atom­lé­te­sít­mé­nyét, az osziraki erő­mű­vet pár per­ces légicsapással sem­mi­sí­tet­ték meg iz­ra­e­li gé­pek 1981-ben. Irán­ban ezért tu­cat­nyi he­lyen, föld­alat­ti lé­te­sít­mé­nyek­ben vég­zik a fej­lesz­té­se­ket. Ami nagy bi­zo­nyos­ság­gal meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a ku­ta­tá­sok ered­mé­nye­képp és a ki­lenc­ve­nes évek­ben több nyu­ga­ti or­szág­gal foly­ta­tott együtt­mű­kö­dé­se so­rán Irán olyan ún. ket­tős fel­hasz­ná­lá­sú tech­no­ló­gia bir­to­ká­ba ju­tott, amely hi­va­ta­lo­san ugyan pol­gá­ri cé­lo­kat szol­gál, a gya­kor­lat­ban vi­szont csak po­li­ti­kai dön­tés kér­dé­se, hogy e „vív­má­nyo­kat” mi­kor ala­kít­ja át fegy­ver­ke­zé­si prog­ram­má. Utób­bi­ra azon­ban sem­mi bi­zo­nyí­ték, és ezek hi­á­nyá­ban a Nem­zet­kö­zi Atom­ener­gia Ügy­nök­ség (IAEA) mind­ös­­sze csak az el­tit­kolt atom­prog­ram – urán­dú­sí­tás és plu­tó­ni­um-fel­dol­go­zás – té­nyét tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, an­nak ka­to­nai cé­lú fel­hasz­ná­lá­sát nem. Bár 2003 ok­tó­be­ré­ben Irán be­val­lot­ta, hogy ak­kor már 18 éve foly­ta­tott az IAEA ál­tal til­tott te­vé­keny­sé­get, va­la­mint be­le­egye­zett azok fel­füg­gesz­té­sé­be és a fo­ko­zott el­len­őr­zé­sek­be, a nem­zet­kö­zi nyo­más alatt az­óta több­ször ezen ígé­re­té­nek vis­­sza­vo­ná­sá­val fe­nye­ge­tő­zött. Ál­ta­lá­nos vé­le­mé­nyek sze­rint Te­he­rán – s ez az ame­ri­kai „hé­ják” leg­erő­sebb ér­ve – idő­hú­zás­ra ját­szik. Tak­ti­kai okok­ból szó­ba áll ugyan az atom­ener­gia-ügy­nök­ség­gel és a német–angol–francia EU-trióval – el­ke­rü­len­dő a na­gyobb nem­zet­kö­zi konf­ron­tá­ci­ót –, de mi­ni­mum nyit­va akar­ja tar­ta­ni ma­gá­nak a nuk­le­á­ris ha­ta­lom­má vá­lás op­ci­ó­ját. Szak­ér­tők becs­lé­sei sze­rint eh­hez még mi­ni­mum há­rom év­re van szük­sé­ge. A „hé­ják” szkep­szi­sét alá­tá­maszt­ja, hogy Irán bi­zo­nyí­tot­tan nagy lép­ték­ben ha­lad hor­do­zó­esz­kö­zei tö­ké­le­te­sí­té­sé­vel. Hír­szer­zé­si ér­te­sü­lé­sek sze­rint a ki­lenc­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben „be­vá­sá­rolt” Észak-Ko­rea NoDong I tí­pu­sú (a szov­jet Scud-sorozatra épü­lő) bal­lisz­ti­kus ra­ké­tá­i­ból, ame­lye­ket sajátkezűleg to­vább­fej­lesz­tett. Így szü­le­tett a pár éve rend­szer­be ál­lí­tott, kb. 1300 km ha­tó­tá­vol­sá­gú – te­hát Iz­ra­el el­éré­sé­re is ké­pes – Shahab III, amel­­lyel de­monst­ra­tív mó­don szá­mos al­ka­lom­mal haj­tot­tak vég­re „kísérleti” ki­lö­vé­se­ket.
A moz­ga­tó­ru­gó­kat ke­res­ve egy­sze­rű len­ne rög­tön az isz­lám ál­lam tér­ség­be­li ki­bé­kít­he­tet­len stra­té­gi­ai el­len­sé­gé­re, Iz­ra­el­re gon­dol­ni. Bár e té­nye­ző két­ség­kí­vül fon­tos sze­re­pet ját­szik, alig­ha le­het a „per­zsa atom” oka­it mind­ös­­sze er­re vis­­sza­ve­zet­ni. A jel­ző nem vé­let­len: az nem­ze­tek-­fe­let­ti­sé­get és az umma kö­zös­sé­gét hir­de­tő teokratikus isz­lám ál­lam­be­ren­dez­ke­dés el­le­né­re az irá­ni na­ci­o­na­liz­mus leg­alább ek­ko­ra sze­re­pet ját­szik a fej­le­mé­nyek­ben. (Fi­gye­lem­re­mél­tó a tény, hogy az atom­prog­ram po­li­ti­kai meg­osz­tott­sá­go­kon át­ível­ve nem­ze­ti kon­szen­zust él­vez, és azt még az emig­ráns mo­nar­chis­ta el­len­zék nagy ré­sze is tá­mo­gat­ja.) Nagy múl­tú or­szág­ként Irán pél­dá­ul ne­he­zen nye­li le, hogy a tér­ség­be­li ri­vá­lis, a „tá­kol­mány­nak” és min­den­fé­le ér­te­lem­ben al­sóbb­ren­dű­nek tar­tott Pa­kisz­tán dek­la­rált atom­ha­ta­lom­má vál­ha­tott da­cá­ra az erős iszlamista be­ha­tás­nak, il­let­ve a pa­kisz­tá­ni tit­kos­szol­gá­lat­nak, az ISI-nek a tálibokhoz fű­ző­dő egy­ko­ri in­tim vi­szo­nyá­nak. Az irá­ni­ak az ame­ri­ka­i­ak ket­tős mér­cé­jé­nek bi­zo­nyí­té­kát lát­ják ab­ban is, hogy Pa­kisz­tán szin­te „nuk­le­á­ris ba­zár­ként” funk­ci­o­nált az el­múlt év­ti­zed­ben: a Musharraf-rezsim meg­úsz­ta né­mi ejnye-bejnyével, mi­kor ki­de­rült, hogy a pa­kisz­tá­ni atom­prog­ram aty­já­nak jó­vol­tá­ból az or­szág­ban va­ló­sá­gos nem­zet­kö­zi lókupeckedés folyt az atom­tech­no­ló­gi­á­val.

A moz­ga­tó­ru­gó­kat ke­res­ve egy­sze­rű len­ne rög­tön az isz­lám ál­lam tér­ség­be­li ki­bé­kít­he­tet­len stra­té­gi­ai el­len­sé­gé­re, Iz­ra­el­re gon­dol­ni

Emel­lett per­sze két­ség­te­len, hogy a je­len­le­gi irá­ni iszlamista ve­ze­tés meg­fe­le­lő adu­val akar­ja alá­tá­masz­ta­ni az ame­ri­ka­i­ak­kal szem­be­ni tár­gya­lá­si po­zí­ci­ó­it. Elem­zők sze­rint a te­he­rá­ni ke­mény­vo­na­las­ok Észak-Ko­rea dac­po­li­ti­ká­já­ból és Szaddám Huszein el­tá­vo­lí­tá­sá­ból azt a kö­vet­kez­te­tést szűr­ték le, hogy csak a nuk­le­á­ris po­ten­ci­ál ve­he­ti el az Egye­sült Ál­la­mok ked­vét az irá­ni „rend­szer­vál­tás­tól”. Már­pe­dig e ki­fe­je­zés igen elő­ke­lő he­lyen sze­re­pel az ame­ri­kai kül­po­li­ti­ka Irán­nal kap­cso­la­tos meg­nyi­lat­ko­zá­sa­i­ban. Bush 2002-ben az or­szá­got a Go­nosz Ten­ge­lye ré­szé­nek ne­vez­te, az Unió hely­ze­té­ről tar­tott idei be­szé­dé­ben „a zsar­nok­ság elő­re­tolt hely­őr­sé­ge­ként” aposzt­ro­fál­ta, míg Condoleezza Rice kül­ügy­mi­nisz­ter Iránt érint­ve a „sen­ki ál­tal meg nem vá­lasz­tott mollák gyű­lölt re­zsim­jé­ről” be­szélt. Bár idő­köz­ben az ad­mi­niszt­rá­ció je­len­tő­sen tom­pí­tott a re­to­ri­ká­ján – Bush pél­dá­ul Brüs­­szel­ben ne­vet­sé­ges­nek ne­vez­te azo­kat a ta­lál­ga­tá­so­kat, mi­sze­rint Wa­shing­ton ka­to­nai be­avat­ko­zás­ra ké­szül­ne –, az ame­ri­kai ál­lás­pont érez­he­tő­en túl­megy azon, amit a dip­lo­má­ci­á­ban „stra­té­gi­ai bi­zony­ta­lan­ság­kel­tés­nek”, il­let­ve a „jó rend­őr-rossz rend­őr” sze­rep­osz­tás­nak ne­vez­nek. El­len­tét­ben az eu­ró­pa­i­ak­kal, akik kí­no­san ügyel­nek ar­ra, hogy ki­zá­ró­lag a proliferációval kap­cso­lat­ban gya­ko­rol­ja­nak nyo­mást Te­he­rán­ra, a Bush-kor­mány­zat ide­o­ló­gi­ai-mo­rá­lis – s ta­lán aka­rat­la­nul: ci­vi­li­zá­ci­ós – íté­le­tet mond az irá­ni isz­lám ál­lam fe­lett, lep­le­zet­le­nül egy eset­le­ge­sen kikényszerített re­zsim­vál­tás­ra utal­gat­va. E meg­kö­ze­lí­tés azon­ban épp az el­len­ke­ző ha­tást ér­he­ti el, hi­szen a teokratikus rend­szer elit­je meg­erő­sít­ve lát­ja sa­ját fé­lel­me­it és stra­té­gi­ai mo­ti­vá­ci­ó­it, ami vi­szont az eu­ró­pai dip­lo­má­cia erő­fe­szí­té­se­it utal­hat­ja ku­darc­ra. Ugyan­ak­kor nem lát­ni a ke­mé­nyebb fel­lé­pés ame­ri­kai hí­vei ál­tal kí­nált el­kép­ze­lé­sek ki­fu­tá­sát sem: bár Wa­shing­ton mi­ni­mum szank­ci­ók­kal fe­nye­get, azo­kat csak az ENSZ BT ren­del­heti el. Már­pe­dig nem lesz kön­­nyű a Biz­ton­sá­gi Ta­nács elé hoz­ni az ügyet, hi­szen eh­hez az IAEA nem ren­del­ke­zik a meg­fe­le­lő bi­zo­nyí­té­kok­kal, s ha ren­del­kez­ne is, két vé­tó min­den­kép­pen fe­nye­get­né az ame­ri­kai ha­tá­ro­za­ti ja­vas­la­tot: Orosz­or­szág üz­le­ti­leg is ér­de­kelt az irá­ni atom­prog­ram­ban, Kí­nát pe­dig ro­ha­mo­san nö­vek­vő olaj­éh­sé­ge okán si­ke­rült a te­he­rá­ni dip­lo­má­ci­á­nak le­ke­nye­rez­nie az utób­bi idők­ben – s ak­kor a fran­ci­ák­ról még nem is be­szél­tünk. Ma­rad­na te­hát az egy­ol­da­lú ak­ció, amely­be azon­ban az Egye­sült Ál­la­mok alig­ha vág­na be­le a kísértetiesen ha­son­ló in­dí­té­kok alap­ján in­dí­tott és sza­va­hi­he­tő­sé­gét vi­lág­szer­te ki­kez­dő ira­ki há­bo­rú után alig két év­vel – in­tő jel, hogy ez­út­tal a Wa­shing­ton hű­sé­ges szö­vet­sé­ge­sé­nek szá­mí­tó Lon­don is a „bé­kés meg­ol­dás” szük­sé­ges­sé­gét hang­sú­lyoz­za, és ener­gi­ku­san ki­ve­szi ré­szét az EU tár­gya­lá­si erő­fe­szí­té­se­i­ből. A ka­to­nai ak­ció te­hát je­len­leg igen va­ló­szí­nűt­len­nek tű­nik. Kér­dés, a dip­lo­má­cia si­ker­rel jár-e.

Irán a Kö­zel­- és Kö­zép-Ke­let köz­pon­ti, stra­té­gi­ai fek­vé­sű ál­la­ma, amely a vi­lág olaj­tar­ta­lé­ká­nak 11%-ával és má­so­dik leg­na­gyobb gáz­kin­csé­vel ren­del­ke­zik. Et­ni­kai sok­szí­nű­sé­gét val­lá­si ho­mo­ge­ni­tás­sal öt­vö­zi: bár a per­zsák az össz­la­kos­ság alig több mint fe­lét te­szik ki, Irán né­pes­sé­gé­nek több mint ki­lenc­ven szá­za­lé­ka az isz­lám siíta ágá­hoz tar­to­zik. A sah kor­sza­ká­nak szekuláris per­zsa na­ci­o­na­liz­mu­sá­ra – a kor­má­nyok egy idő­ben tö­rök min­tá­ra még a la­tin ábé­cé be­ve­ze­té­sé­vel is pró­bál­koz­tak, ám ez ku­darc­cal vég­ző­dött – a mo­dern tör­té­ne­lem el­ső val­lá­si for­ra­dal­ma volt a vá­lasz 1979-ben. A per­zsa et­ni­kai elem sze­re­pe azon­ban a klé­ru­son be­lü­li do­mi­nan­ci­á­ja kö­vet­kez­té­ben vi­tat­ha­tat­lan ma­radt. Hu­szon­öt év el­tel­té­vel a teokratikus rend­szer nép­sze­rűt­len­sé­ge el­le­né­re ki­zárt a le­he­tő­sé­ge egy gyors és nyu­ga­ti ér­te­lem­ben vett de­mok­rá­ci­á­hoz ve­ze­tő rend­szer­vál­tás­nak. El­len­ke­ző­leg: az er­re va­ló kül­föl­di (ame­ri­kai) fel­hí­vá­sok és az el­szi­ge­te­lés az irá­ni na­ci­o­na­liz­mus fel­szí­tá­sa ré­vén a re­for­me­rek­kel szem­ben ép­pen a kon­zer­va­tív pap­sá­got se­gí­tik, mint ahogy azt a ki­lenc­ve­nes évek li­be­rá­lis hul­lá­ma után az utób­bi idők fej­le­mé­nyei is bi­zo­nyí­tot­ták. Egyes szak­ér­tők a kí­nai mo­dellt em­le­ge­tik, az­az las­sú, szer­ves fej­lő­dést jó­sol­nak, amely idő­vel egy kon­szo­li­dált, ko­ope­ra­tív Iránt ered­mé­nyez­het. A for­ra­dal­mi idők ká­o­sza óta az isz­lám köz­tár­sa­ság amúgy is je­len­tős bel­ső fej­lő­dé­sen ment át. Az ide­o­ló­gi­ai lá­zat im­már re­a­lis­ta, a nem­ze­ti ér­de­ke­ket is fi­gye­lem­be ve­vő kül­po­li­ti­ka vet­te át, bár a bel­ső ha­tal­mi har­cok mi­att e kül­po­li­ti­ka nem men­tes az el­lent­mon­dás­ok­tól. Így pl. Te­he­rán le­mon­dott a for­ra­da­lom „ex­port­já­ról”, amel­­lyel még a 80-as évek­ben pró­bál­ko­zott, ugyan­ak­kor to­vább­ra is a Li­ba­non­ban te­vé­keny­ke­dő Hizbollah ter­ror­szer­ve­zet fő tá­mo­ga­tó­ja. A tálibokkal va­ló ide­o­ló­gi­ai szem­ben­ál­lá­sa – a pastu szun­ni­ták ple­be­jus moz­gal­mát mély­sé­ge­sen le­néz­te az irá­ni siíta pap­ság – és af­ga­nisz­tá­ni be­fo­lyá­sa ve­szé­lyez­te­té­se mi­att Irán 2001-ben az USA ol­da­lán vett részt az ot­ta­ni re­zsim meg­dön­té­sé­ben. Má­ig tisz­tá­zat­lan vi­szont azon al-Kaida har­co­sok stá­tu­sa – őri­zet avagy vé­dő­őri­zet –, akik a há­bo­rú so­rán Irán fe­lé me­ne­kül­tek. Ér­de­kes hely­zet állt elő a 2003-as ira­ki há­bo­rú­val, hi­szen egy­fe­lől ugyan az ame­ri­kai meg­szál­lás lé­vén Irán be­ke­rí­tett­ség-ér­ze­te fo­ko­zód­ha­tott, ugyan­ak­kor Szaddám meg­dön­té­sé­vel még­is­csak az egyik leg­főbb el­len­fe­let si­ke­rült le­húz­ni a lis­tá­ról. Rá­adá­sul a leg­utób­bi ira­ki vá­lasz­tá­si ered­mé­nyek Iránt egye­ne­sen ér­de­kelt­té te­he­tik a nyu­ga­ti szom­széd ame­ri­ka­i­ak ál­tal el­kez­dett sta­bi­li­zá­lá­sá­ban – a győz­tes ira­ki siíta ko­a­lí­ció több cso­por­to­su­lá­sa és ve­ze­tő sze­mé­lyi­sé­ge ugyan­is köz­tu­dot­tan Irán­hoz van „be­csa­tor­náz­va”.