A könnyű nyári fing esete a magyar filmmel
Ahhoz képest, hogy magyar... (2005. március) Fújj fel egy vidéki kultúrházat a másfélszeresére, ossz ki a SZAKMÁNAK és a Döntéshozóknak VIP-meghívókat, tegyél ki kétszer három molinót, szard le a hangosítást, a díszítést, az ünnepélyességet és az alkalmat, szólj a műsorvezetőnek, hogy a Kathy-t Katyinak ejtse és kezdődhet is a 36. Magyar Filmszemle. A magyar film olyan, mint a magyar foci. Volt benne néhány értékelhető momentum. Meg mindenki ért hozzá, de már senki se nézi. És ahogy az ember elmegy a mindent eldöntő magyar–lengyel vb-selejtezőmeccsre a Puskás Stadionba, úgy újra és újra elballag a magyar filmszemlékre is. Ez jutott. És ahogy a magyar–lengyelen se született meglepetés annak idején, most is csak kevés értékelhető magyar film akadt. És hogy tovább okoskodjunk, amolyan filmszemlésen, azt eddig is tudtuk, hogy Budapest közelebb van Ploiesti-hez, mint Hollywoodhoz, de hogy ennyire, az a megnyitó műsor alatt válik bizonyossá. Azt azért nem gondoltuk volna, hogy a magyar vizuális kultúra megmondóemberei sokkal igénytelenebbek, mint egy nyugdíjasbál szervezői. Pedig de. Sehol egy virágcsokor a színpadon, sehol egy jól megvágott, feliratozott filmbejátszás, sehol egy fanfár. Marad a hátbaveregetős gügyögés a színpadon meg a művészi jópofáskodás. A szégyellemmagam-kategória. Aztán jöhet a nyitófilm. A Díszelőadás. A Dallas Pashamende. A producer nyolc évig gyűjtötte a pénzt a filmre. A színhely és az alapötlet kusturicás, ami nem baj. Partizános, háborús-fantasztikus, meg zimbes-zombis filmből is csináltak már több jót. Mért ne lehetne cigányosból is. Nem lehetett. A sztori alap, a poénokat kivágták, a karaktereket elnagyolták. Idegesítően, kár érte. De ezt már a Szakma nem láthatta, hiszen a díjkiosztó után közvetlenül egymás gratulációiba bolyolódott, és az első négy sor teljesen kiürült. Utána egy hét kábulat a Mammutban. Filmre film. Szerencse fel, szerencse le. A filmszalagok közé becsavarodva, megállapítható, hogy négyféle magyar film létezik. (Egyes a legrosszabb, négyes a legjobb. Egy film egyszerre több kategória stílusjegyeit is hordozhatja.) 1. Ipari kamerás kategória – bármelyik köztéri ipari kamera egy kis zenei aláfestéssel nézhetőbb filmet készít. Ha Jancsó készíti, akkor akár a legöregebb rendező által készített film díját is megkaphatja a Szemlén a Szakmától. Hang nélkül, photoshoppal megszínezve meditációs tréningekhez vagy cinetrip-partykhoz ajánlható. Nyilvános vetítésre alkalmatlan. Még a Fix TV-n is! 2. Számlás film kategória – azért készült el, hogy el lehessen számolni a különböző állami támogatásokat. Tavaly nyolc milliárd forintot kapott a magyar filmgyártás, idén öt milliárd jut, tehát évente viszonylag sok alkotás kerül ebbe a kategóriába. A szerencsésebbje a TV2 vagy az RTL Klub társfinanszírozásában készül és közönségdíjat kap, pedig épeszű embernek nem tetszhetnek. Nem érdemes moziban megnézni egy ilyen filmet, mert két év múlva valamelyik kereskedelmi tévé hétfő este leadja. Akkor sincs baj, ha inkább a Kékfényt nézzük az egyesen. 3. Valamelyik-valaha-híres-magyar-rendező-operatőr-színész-régen-készített-filmet-ezért-most-is-készít-egyet kategória – a Szakma nagy öregjeinek mozijai kerülnek ide. Hívhatjuk őket a beceneves filmeknek is. A Koltai Sutyi, a Makk Karcsi, a Jancsó Miki bácsi, a Szabó Pista, a Gálvölgyi Jancsi és a többiek adják ennek a kategóriának a javát. A Jancsó-filmek kivételével ezek legalább nézhetőek. Olyanok, mint a könnyű nyári fing. Elmennek. Persze csak nekünk, magyaroknak, és maximum egyszer. 4. Új generációs filmek kategória – első filmes rendezők és haverjaik movie-jai, amelyek forgatókönyvét láthatóan a Ráckertben vagy a Szódában írták félig vagy teljesen bebaszva. Az egyetlen értékelhető kategória. De megvan a veszélye annak, hogy ha teljesen betépve írják meg a párbeszédeket, akkor ipari kamerás film lesz a végén. Ebbe a kategóriába tartozik a tavalyi legjobb, a Kontroll meg az idei győztes, a Fekete Kefe is. Az ide sorolt, jobban sikerült filmekre szokták azt mondani a moziból kijövet: „ahhoz képest, hogy magyar…” No, ha ez megvolt, akkor lássuk a kategórián kívüli filmet, a Sorstalanságot, amely az idei Szemle zárófilmje volt. Azért volt kategórián kívüli, mert ez a film a maga hárommilliárdos támogatásával majdnem harmincszor annyi állami pénzt kapott, mint a szemlegyőztes Fekete Kefe. Persze kár volt ennyire finomkodni. Simán nem nyert volna a Sorstalanság. Pedig. Van egy Nobel-díjas regény, van egy jó főszereplő, vannak nagyon szépen fényképezett részek, van néhány jó zene, de ez a film nem jó film. Maximum egy videóklip a Holokausztról. Amikor kijön az ember a moziból, hiányérzete van. Mennél inkább olvasta a könyvet, annál inkább. De aztán az is elmúlik hamar. És nem marad utána semmi. Szóval szuperprodukció ide, szuperprodukció oda, ez a film simán harmadik kategóriába tartozik. Nálunk. Berlinben kettes.
|
(Soundtrack)
Ennio Morricone: Sorstalanság
Bajban van a szemléző, még akkor is, ha látta a filmet. A bajt a ravasz Morricone okozza, évtizedes, spagetti- és mellesleg kultuszwesternes pályafutásával. Morricone egyik fő titka: olyannyira filmzeneszerző, hogy munkáját filmen kívül értelmezni még a legvájtfülűbb recenzensnek sem könnyű. Csak egy példa: ki tudja a fejébe idézni a Volt egyszer egy vadnyugat főcímzenéjét – most, hogy, nyilván UFit olvas, és nem a filmet nézi? Hát igen. A Sorstalanság zenéje ugyanúgy összhangban van a filmmel, benne lélegzik, benne kapja a színeit, és viszont. Itt is a főcímzene az, amit talán nevezhetünk slágernek, foszlányokban vissza-visszatér. A film amúgy, minden kritika dacára, egy Oscarra nyilvánvalóan igényt tart: ezt pedig Ennio Morricone, a régivágású filmzenész, aki koncepcióban gondolkodik, és még akkor is képes új dologra, amikor a filmzene slágerek leporolását jelenti.
|