OFFLINE | puncs | kultúra
A könnyű nyári fing esete a magyar filmmel
Ahhoz képest, hogy magyar...
(2005. március)
Fújj fel egy vi­dé­ki kul­túr­há­zat a más­fél­sze­re­sé­re, ossz ki a SZAKMÁNAK és a Dön­tés­ho­zók­nak VIP-meghívókat, te­gyél ki két­szer há­rom mo­li­nót, szard le a han­go­sí­tást, a dí­szí­tést, az ün­ne­pé­lyes­sé­get és az al­kal­mat, szólj a mű­sor­ve­ze­tő­nek, hogy a Kathy-t Katyinak ejt­se és kez­dőd­het is a 36. Ma­gyar Film­szem­le.

A ma­gyar film olyan, mint a ma­gyar foci. Volt ben­ne né­hány ér­té­kel­he­tő mo­men­tum. Meg min­den­ki ért hoz­zá, de már sen­ki se né­zi. És ahogy az em­ber el­megy a min­dent el­dön­tő ma­gyar–len­gyel vb-se­lej­te­ző­meccs­re a Pus­kás Sta­di­on­ba, úgy új­ra és új­ra el­bal­lag a ma­gyar film­szem­lék­re is. Ez ju­tott. És ahogy a ma­gyar–len­gye­len se szü­le­tett meg­le­pe­tés an­nak ide­jén, most is csak ke­vés ér­té­kel­he­tő magyar film akadt.
És hogy to­vább okos­kod­junk, amo­lyan film­szem­lé­sen, azt ed­dig is tud­tuk, hogy Bu­da­pest kö­ze­lebb van Ploiesti-hez, mint Ho­lly­wood­hoz, de hogy en­­nyi­re, az a meg­nyi­tó mű­sor alatt vá­lik bi­zo­nyos­sá. Azt azért nem gon­dol­tuk vol­na, hogy a ma­gyar vi­zu­á­lis kul­tú­ra megmondóemberei sok­kal igény­te­le­neb­bek, mint egy nyugdíjasbál szer­ve­zői. Pe­dig de. Se­hol egy vi­rág­cso­kor a szín­pa­don, se­hol egy jól meg­vá­gott, fel­ira­to­zott film­be­ját­szás, se­hol egy fan­fár. Ma­rad a hátbaveregetős gü­gyö­gés a szín­pa­don meg a mű­vé­szi jópofáskodás. A szégyellemmagam-kategória. Az­tán jö­het a nyi­tó­film. A Dísz­elő­adás. A Dal­las Pashamende. A pro­du­cer nyolc évig gyűj­töt­te a pénzt a film­re. A szín­hely és az alap­öt­let kusturicás, ami nem baj. Par­ti­zá­nos, há­bo­rús-fan­tasz­ti­kus, meg zimbes-zombis film­ből is csi­nál­tak már több jót. Mért ne le­het­ne ci­gá­nyos­ból is. Nem le­he­tett. A szto­ri alap, a po­é­no­kat ki­vág­ták, a ka­rak­te­re­ket el­na­gyol­ták. Ide­ge­sí­tő­en, kár ér­te. De ezt már a Szak­ma nem lát­hat­ta, hi­szen a díj­ki­osz­tó után köz­vet­le­nül egy­más gra­tu­lá­ci­ó­i­ba bolyolódott, és az el­ső négy sor tel­je­sen ki­ürült.
Utá­na egy hét ká­bu­lat a Mammutban. Film­re film. Sze­ren­cse fel, sze­ren­cse le. A film­sza­lag­ok kö­zé be­csa­va­rod­va, meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy négy­fé­le ma­gyar film lé­te­zik. (Egyes a leg­ros­­szabb, né­gyes a leg­jobb. Egy film egy­szer­re több ka­te­gó­ria stí­lus­je­gye­it is hor­doz­hat­ja.)
1. Ipa­ri ka­me­rás ka­te­gó­ria – bár­me­lyik köz­té­ri ipa­ri ka­me­ra egy kis ze­nei alá­fes­tés­sel néz­he­tőbb fil­met ké­szít. Ha Jancsó készíti, ak­kor akár a leg­öre­gebb ren­de­ző ál­tal ké­szí­tett film dí­ját is meg­kap­hat­ja a Szem­lén a Szak­má­tól. Hang nél­kül, photoshoppal meg­szí­nez­ve me­di­tá­ci­ós tré­nin­gek­hez vagy cinetrip-partykhoz ajánl­ha­tó. Nyil­vá­nos ve­tí­tés­re al­kal­mat­lan. Még a Fix TV-n is!
2. Szám­lás film ka­te­gó­ria – azért ké­szült el, hogy el le­hes­sen szá­mol­ni a kü­lön­bö­ző ál­la­mi tá­mo­ga­tá­so­kat. Ta­valy nyolc mil­li­árd fo­rin­tot ka­pott a ma­gyar film­gyár­tás, idén öt mil­li­árd jut, te­hát éven­te vi­szony­lag sok alkotás ke­rül eb­be a ka­te­gó­ri­á­ba. A sze­ren­csé­sebb­je a TV2 vagy az RTL Klub társ­fi­nan­szí­ro­zá­sá­ban ké­szül és kö­zön­ség­dí­jat kap, pe­dig ép­eszű em­ber­nek nem tetsz­het­nek. Nem ér­de­mes mo­zi­ban meg­néz­ni egy ilyen filmet, mert két év múl­va va­la­me­lyik ke­res­ke­del­mi té­vé hét­fő es­te le­ad­ja. Ak­kor sincs baj, ha in­kább a Kék­fényt néz­zük az egye­sen.
3. Valamelyik-valaha-híres-magyar-rendező-operatőr-színész-régen-készített-filmet-ezért-most-is-készít-egyet ka­te­gó­ria – a Szak­ma nagy öreg­je­i­nek mozijai ke­rül­nek ide. Hívhatjuk őket a be­ce­ne­ves fil­meknek is. A Koltai Su­tyi, a Makk Kar­csi, a Jancsó Mi­ki bá­csi, a Sza­bó Pis­ta, a Gálvölgyi Jan­csi és a töb­bi­ek ad­ják en­nek a ka­te­gó­ri­á­nak a ja­vát. A Jancsó-filmek ki­vé­te­lé­vel ezek leg­alább néz­he­tőek­. Olyanok, mint a kön­­nyű nyá­ri fing. El­mennek. Per­sze csak ne­künk, ma­gya­rok­nak, és ma­xi­mum egy­szer.
4. Új ge­ne­rá­ci­ós fil­mek ka­te­gó­ria – első fil­mes ren­de­zők és ha­ver­ja­ik movie-jai, ame­lyek for­ga­tó­könyv­ét lát­ha­tó­an a Rác­kert­ben vagy a Szó­dá­ban ír­ták fé­lig vagy tel­je­sen be­basz­va. Az egyet­len ér­té­kel­he­tő ka­te­gó­ria. De meg­van a ve­szé­lye an­nak, hogy ha tel­je­sen betépve ír­ják meg a pár­be­szé­de­ket, ak­kor ipa­ri ka­me­rás film lesz a végén. Ebbe a kategóriába tartozik a ta­va­lyi leg­jobb, a Kont­roll meg az idei győz­tes, a Fe­ke­te Ke­fe is. Az ide sorolt, job­ban si­ke­rült fil­mek­re szok­ták azt mon­da­ni a mo­zi­ból ki­jö­vet: „ah­hoz ké­pest, hogy ma­gyar…”
No, ha ez meg­volt, ak­kor lás­suk a ka­te­gó­ri­án kí­vü­li fil­met, a Sors­ta­lan­sá­got, amely az idei Szem­le zárófilmje volt. Azért volt ka­te­gó­ri­án kí­vü­li, mert ez a film a ma­ga há­rom­mil­li­ár­dos tá­mo­ga­tá­sá­val majd­nem har­minc­szor annyi ál­la­mi pénzt ka­pott, mint a szem­legyőz­tes Fe­ke­te Ke­fe. Per­sze kár volt en­­nyi­re fi­nom­kod­ni. Si­mán nem nyert vol­na a Sors­ta­lan­ság. Pe­dig. Van egy No­bel-dí­jas re­gény, van egy jó fő­sze­rep­lő, van­nak na­gyon szé­pen fény­ké­pe­zett ré­szek, van né­hány jó ze­ne, de ez a film nem jó film. Ma­xi­mum egy videóklip a Ho­lo­ka­uszt­ról. Ami­kor ki­jön az em­ber a mo­zi­ból, hi­ány­ér­ze­te van. Men­nél in­kább ol­vas­ta a köny­vet, an­nál in­kább. De az­tán az is el­mú­lik ha­mar. És nem ma­rad utá­na sem­mi. Szó­val szu­per­pro­duk­ció ide, szu­per­pro­duk­ció oda, ez a film si­mán har­ma­dik ka­te­gó­ri­ába tartozik. Ná­lunk. Ber­lin­ben ket­tes.


(Soundtrack)
Ennio Morricone: Sors­ta­lan­ság

Baj­ban van a szem­lé­ző, még ak­kor is, ha lát­ta a fil­met. A bajt a ra­vasz Morricone okoz­za, év­ti­ze­des, spa­get­ti- és mel­les­leg kultuszwesternes pá­lya­fu­tá­sá­val. Morricone egyik fő tit­ka: oly­annyi­ra film­ze­ne­szer­ző, hogy mun­ká­ját fil­men kí­vül ér­tel­mez­ni még a legvájtfülűbb re­cen­zensnek sem könnyű. Csak egy pél­da: ki tud­ja a fe­jé­be idéz­ni a Volt egy­szer egy vad­nyu­gat fő­cím­ze­né­jét – most, hogy, nyil­ván UFit ol­vas, és nem a fil­met né­zi? Hát igen. A Sors­ta­lan­ság ze­né­je ugyan­úgy össz­hang­ban van a film­mel, ben­ne lé­leg­zik, ben­ne kap­ja a szí­ne­it, és vi­szont. Itt is a fő­cím­ze­ne az, amit ta­lán ne­vez­he­tünk slá­ger­nek, fosz­lá­nyok­ban vis­­sza-vis­­sza­tér. A film amúgy, min­den kri­ti­ka da­cá­ra, egy Oscarra nyil­ván­va­ló­an igényt tart: ezt pe­dig Ennio Morricone, a régivágású film­ze­nész, aki kon­cep­ci­ó­ban gon­dol­ko­dik, és még ak­kor is ké­pes új do­log­ra, ami­kor a film­ze­ne slá­ge­rek le­po­ro­lá­sát je­len­ti.



Kapcsolódó letölthető archív fájlok:
UFi 2005. március (1127 kbyte)


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”